Minden nap látom...

Minden nap látom, ahogy két ember tönkreteszi egymást. Elsétálnak egy más mellet a fiú már a lány szemébe se néz ,pedig szereti, jobban mindennél. A lány, bár keresi tekintetét ráköszönni már nem mer. Hiába tenné a fiú, nem köszönne vissza. Mert a fiú gyáva, fél a barátaitól nem meri kimondani érzéseit. Egyszer már megtette. Mi lett a vége? Csúfolódás, semmi több ,de nem a lány csúfolódott, hanem a fiú "barátai". A lány túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze, mi volt az a fellángolás. Így ha rájuk nézek, nem látok mást csak két idegent. De én tudom nem idegenek, szerelmesek, csak félnek és túl büszkék, hogy kimondják. Ha senki nem látja, a lány cicaszemekkel bámulja a fiút, és tudja mindig őt fogja szeretni.

Ha a fiú barátai nem is fogadják el őt, és csak ezért nem lehetnek egymáséi. A lány tudja a fiú a barátait választotta, de megbocsátott. Mert nem akarja felborítani az életét, bár nagyon fáj neki, de lemondd róla, csakhogy ő boldog lehessen.

Ha senki nem látja a fiú, csodálja a lány bájos arcát szép testét és tudja, csak ő kell neki. Úgy érzi, belehal, hogy ott áll mellette, és mégse lehet az övé. Csak ő tudja magában, hogy nem a barátait választotta, egyszerűen nem bírta volna ki, hogy bántják azt, akit így szeret inkább lemondott róla, csakhogy neki jó legyen.

Látom, ahogy ott áll két ember egymás mellett, akik szeretik egymást. De barátaik önzőségéből talán soha nem mondhatják ki egymásnak: Szeretlek!
Nem nehéz szó, csak le kell győzniük félelmüket és büszkeségüket. Mégis tudom, örökké látni fogom!