Miért vagy egyedül?

Fitt

Tavaszi szellő, Gellért-hegy teteje.
- Hoztam neked almát, tudom, hogy nem eszel édeset.
- Ez igazán kedves, köszönöm.
- Tudod mi a jó benned?
Kérdőn nézek.
- Az alkatod. Na, az jó. Komolyan. Olyan egészséges, látszik, hogy figyelsz magadra, mozogsz is biztosan. Én amúgy bringával megyek mindenhova, sziklát mászom, úszom. Fontos a sport.

Hümmögök. Dominak biztonságos válla van, és nem tagadom, ez tetszik. Na jó, legyen közös egy vacsora.
- Anyám szerint csak egészséges nőt vehet az ember feleségül, ha jót akar magának. Örülök, hogy nem dohányzol!
Hihetetlen kedvem van rágyújtani.
- Majd én rendelek neked, tedd le az étlapot nyugodtan… mik a terveid? Szótlan vagy, mesélj magadról…
- Mire vagy kíváncsi? – mosolygok.
Hagyja a témát.
A pincérnek!:
- Csirkét kérünk salátával, öntet nélkül és még egy ásványvizet.
Nekem?:
- Ugye eltaláltam.


Füred

A parttól nem messze zenére tánc és pár üres koktélpohár.
Üldögél a színpad szélén - olyan ismerős, de nem tudom honnan, olyan kívülálló. Jó, hogy erősnek látom.
Amilyen rövid nadrágban vagyok, annyira bátor: mellé ülök. Nagylelkűen beszélget velem és nekem fontos lesz, amit mesél. A kis sziget templomáról, ahová hajnalban hajóval kell menni, arról milyen kiskölyök volt, a balatoni nyarakról, az élet rövidségéről, de nem megyek haza vele.
Figyelmeztetnek, hogy nagyon sikeres, éttermet vezet… ezért átértékelem.

Egyszer ír, legközelebb nagyot köszön és elfordítjuk a fejünk.


Figyelmes

Őszi hajnalon üzenet jött, ami ragacsosan arról szólt, hogy a házunk előtti kőből készült virágtartó alatt egy dobozos szíves marcipán vár és az elrejtője szerelmes. Ráadásul belém. Az üzenet írója, Gergő, velem akarja leélni az életét és olyan nőre vágyott mindig, mint én. Sandán átfut az agyamon, hogy a pár hét alatt vajon mennyire ismerhetett meg, hogy ilyen biztos a dolgában.

Elkéstem a keresés miatt. Megköszöntem és elajándékoztam… amúgy cukorbeteg vagyok.

Fesztelen

A semmi a legfélelmetesebb íz.
Nem savanyú, hogy tudjam: romlott.
Nem édes, hogy vágyakozzam rá.
Nem erős, hogy féljem.
Nem sós hogy kelljen.

És én nem érzek Martinon semmit.
Szép kék a szeme, fehérek a fogai és vonzó.
- Ez egy hosszú, hideg tél. Hosszabb, mint az eddigiek – mondom, ő pedig lehúzza a harisnyám és a szoknyám alá nyúl.
Tekintete fejteget, betegesen várja a riadt vágyat bennem. Ösztön súgja: tökéletes utódokat nemz és szép géneket hagy hátra, neki úgyis mindent lehet.

- Hideg van itt? – kérdezem a szíve fölé téve a kezem, de ő csak félrehúzza a bugyim, és rám nehezedik.

Minek annyit lelkizni.