Mese a félholdról és a lányról

Hosszú ideje az erdő melletti réten ültek szótlanul. Nyár volt. Szeretem az éjszakát… Törte meg a csendet a lány. A fiú válasz helyett hanyatt dőlt. Kezeit a tarkója alá kulcsolta. Nézte a sötétedő tiszta égboltot. A lány rövid ideig várt valamiféle válaszra, majd követte a fiú példáját. Ő a felkelő holdról nem tudta levenni a szemét. Gyönyörű telehold lesz ma éjszaka. Már átkozta gyengeségét, amiért igent mondott a találkozóra. 10 éves volt mikor a Gesztenyebarna hajú nagyanyja egy életre szóló titkot bilincselt lelkéhez. Emlékezni kezdett

- Gyere velem Náni. – A nagymama mindig így szólította, pedig szülei nem ezt a nevet adták neki.
A ezerszínű szemű kislány felnézett nagyanyjára. Megérezte a hangjában bujkáló nyugtalanságot.
- Megyek nagymama! Náni érezte a titok vérpezsdítő előszelét. Szíve gyorsabban vert.
Kézen fogva mentek. A 10 éves Náni mellkasát szinte szétrepesztette vadul verő szíve. Egyik lábról másikra ugrálva rángatta a nagyi kezét. Bárcsak gyorsabban haladnának!
- Mint egy 6 éves lányka! Gondolta Náni. A megfogalmazott gondolat csillapította a lelkében tomboló érzést.
A falu határába érve megszeppent a lány
Ne félj Náni! Mindró anyó nem fog megenni! – találta ki gondolatát
Az anyóval csak egyszer találkozott. Az ősz hajú öregasszony nagyon öreg volt. Kivéve a szürke szeme. Az vénebb volt a földnél is. Minden titkok tudója. Ettől megrémült a lány.

Az anyó és néhány nő a faluból a nagyiéknál találkoztak Tengerit hántottak. Mindenféle öregasszonyos semmiségről beszélgettek. A kicsi Náni, lehetett úgy 5 éves forma, csak tettette a csutkababázást. Minden szóra figyelt. A kislányos félsz tette ilyen kíváncsivá.
- Igen, reá vetült az úrnő haja. Csak az ezerszínű szem ne lenne. Még sosem volt ilyen követő! Vajon megmarad-e utána is ilyennek?
Egy 5 éves gyermek magabiztosságával tudta, hogy róla beszélnek. De nem álltak össze a szavak értelmes egésszé. Viszont egész életében fog emlékezni az elhangzott fontos mondatokra.
Megérkeztek. Több nő is volt jelen. Mindet ismerte. A szomszéd faluból is érkeztek. Leplezetlen izgalom ült az arcokra, amint a belépő Nánira figyeltek. Elkezdődött a szertartás. Berkano anyához fohászkodtak, a hold úrnőhöz. Ő középen állt, míg a többiek egymás kezét fogva kört formáztak körülötte. Megjelent Mindró anyó kezében egy farkas fejjel. Az emberkör lassan forgásba és kántálásba kezdett:
- Septila ulo anudi ; Vertigo fildio amorini - a kántálás erősödött, ahogy a forgás gyorsult.
- Undilago homoreitto ; virdano hositero! – Már csak Mindró anyó hangja zengte be a szobát. A fehér haj szürkébbé vált. A ráncos bőr megfeszült és napbarnítottsága megszürkült.
- Imanne aluo tero; ulo anudi Septillaaa – Náni arra eszmélt, hogy farkasok veszik körül. Nem tudta mikor tűnt el Mindró anyó kezéből a farkasfej. Lenézett a mellső mancsára.
Mikor a délutáni alvásból felébredt, nedves volt párnája a szája szélén kicsorduló nyáltól. Ránézett nagyira. A nagyi valamit varrt. Visszanézett mosolyogva. Viszketett a bal válla. Kiment a kis előszobába és megnézte magát a talpig tükörben. Az úrnő haja élesebben rajzolódott ki a bal váll hátsó részén.

Hányszor futott erdőn – mezőn. Érezte a szabadságot. A halotta szél süvítését. A bogarak zümmögését. Talpai alatt a puha fő neszezését. Halotta a hold úrnő vidám kacagását. Ilyenkor felnézett a teleholdra és visszanevetett. Egy-egy elejtett őz teste felett érezte a győzelem mámorító illatát. Boldog és szabad volt. Csak inni nem szeretett. A víz visszatükrözte szemét. Egyszínű szürke volt. „Vajon megmarad-e utána is ilyennek” jutott ilyenkor eszébe. Az első 5 évben folyamatosan vesztette el szeme sokszínűségét. S a jel egyre erősebben rajzolódott ki a vállán. 5. év végére a jel teljes volt. A félholdat lazán körbefutó olajfaágak elegendő helyet hagytak, hogy az úrnő feje elváljon a holdtól. S láthassa híveit. Immár hetedik éve szürke a szeme.

Már teljesen beesteledett mire gondolatai visszatértek. Odafordult a fiúhoz. Az egyenletes szuszogott. A fiú nem volt deltás, arca nem volt markáns. A lány kinyújtotta kezét, hogy lopva megsimogassa az alvó arcát. Ijedten pattant fel. Felnézett a holdra, és hálát adott az úrnőnek amiért a fiúra álmot bocsátott. – Aki ember, titkát megismeri, annak a lelkét holdúrnőnek kell ajánlani. Futott boldogan és szabadon. Rákacagott a holdra. Megszomjazott. A tónál ivott. Szürke szemében észrevett egy vékony zöld csíkot. Farkastudata megérezte, hogy közel a vég. Mélylevegőt vett. Nyugalommal töltötte el. Felnézett a holdra és beszélni kezdett: Hold úrnő! Köszönöm azt a sok szép órát, melyet együtt töltöttünk. A szememen látszik, amit súg a szívem. Látogatásaim egyre ritkábbak lesznek, de mindig vissza fogok térni hozzád. Köszönöm, és nem felejtek el semmit! Futásnak indult. Régi dal részlet jutott eszébe, amit egy rekedt hangú, szomorú vándor énekes énekelt a falujukban: „Már nem ember, még nem állat”. A dalt oly könnyedén törölte ki gondolatából, mint a szemébe lógó hajtincset. Nem illet már ide. Ő elindult vissza a faluba, hogy szeme ismét ezer színben ragyogjon. A holdúrnő rámosolygott. Náni ezt nem láthatta. De bármikor így történt, mindig bizsergett a tetoválás.