Luca Utoljára

Elkerültünk egymás közeléből, neki barátja, komoly kapcsolata lett, én kénytelen kelletlen alkalmi partnereimmel töltöttem szabadidőm nagy részét, tudván tudva annak igazi értelmetlenségét. Nem sikerült olyat találnom, mint az én Lucám, s talán mert mindenkiben csak őt kerestem, elkerült a szabad és igazi szerelem. Lassan egy éve nem láttam már, mikor is egymásba botlottunk az esti csúcsforgalomban a Blahán. A hirtelen haragtól kipirult arcocskája azonnali mosolyba fordult, és megöleltük, megpusziltuk egymást. Egyszerre okozott kirobbanó örömöt, és fájdalmas-keserű érzést látnom Szépemet. Ő hazafele tartott, és én sem siettem, így elkezdtünk lassan ballagni. Mesélt nekem a barátjáról, mesélte, hogy mennyire szereti, és én csak vele nevettem, és magamban csak nyeltem könnyeim. Ő is kérdezett, és én mindenre válaszoltam neki, majdnem őszintén, azt hazudván, hogy egy éves kapcsolatban vagyok lassan.

Felelevenítettük a régi időket, a közös, de azóta széthulló baráti kört, az átbeszélgetett éjszakákat, de egy bizonyos témáról, és egy rövidke időszakról nem esett egy szó sem. Meséltünk egymásnak magunkról, de Rólunk egy szó sem esett. Beszélgettünk, és ahogy a nap elbujt a szürke pesti bérházak teteje alá, úgy aludt ki bennem a remény aprócska lángja.
- Egy kicsit igazán feljöhetnél, mint régen! - mondta nekem, és a mosolyában egy régi haver mosolyát láttam, de nem tudtam vele együtt örülni.
- Mint régen? - kérdeztem vissza, és mélyen a szemébe néztem. Láthatólag zavarba jött, szemeit lesütve állt előttem, és hallgatott. Megsajnáltam, és hirtelen megharagudtam magamra. Istenem, te bolond, megsérted, elvadítod, sosem látod.
- Mint régen, és holnap, egy átbeszélgetett éjszaka után hogyan megyek dolgozni? - kérdeztem újra, de immáron mosolyogva, és próbáltam valahogy feloldani a hirtelen kettőnk között felgyülemlett feszültséget. Végre elmosolyodott, és elkezdte keresni a kulcsait táskájában.

Szerencsére mit sem változott a stílusa, hiszen már akkoriban is tetszett nekem, ahogy jár, gesztikulál, és öltözködik. Persze senki sem tökéletes, mosolyodtam el, és hirtelen az egy éves múltamban találtam magam. Akkor is pont úgy próbált nagy zavarában rendet rakni a szobájában, fel alá rohangálva egy legyűrt toppal, melegítővel és vállfákkal. Csak nevettem, és mikor meghallotta a nevetésem megállt a szoba közepén csípőre tett kézzel, és ő is nevetni kezdett. Összefonódott a tekintetünk, és cinikusan összekacsintottunk, mint régen.
- Ezt is tedd a helyére! - emeltem fel a földről egy díszpárnát, és azzal a lendülettel hozzádobtam. Csak nevettünk tovább, és minden feszültség elpárolgott belőlünk. Egy pillanatra magamra hagyott, és elkezdtem nézni a tv-t. Mikor újra megjelent, majdnem lefordultam a fotelből. Ugyanaz a ruha volt rajta, ami első együtt eltöltött esténken. Persze ezt ő nem tudhatta, hiszen mindig valamilyen kis rövidnacit vesz fel otthonra, és egy használtabb pólót. De hogy pont ugyanazt! Betipegett egy hamutállal, és azonnal rágyújtottam.

Leült mellém, és beszélgettünk, meséltük egymásnak ez elmúlt egy év eseményeit, rossz és jó dolgait. Éreztem, hogy megint egyre jobban elbájol, hogy megszédít, elcsavarja a fejem, mint akkor, egy éve, és éreztem magamban a kitörni kész vágyat, a borzongást, az akarást, és a birtoklás ősi ösztönét. Ő csak mondta, és én megértően bólogattam, közben próbáltam kivenni a póló alól felsejlő vékony alakját, és élveztem a rövidnadrágban szinte teljes egészében elétáruló szép barna lábainak a látványát.
- Még mindig tetszenek neked az én lábaim? Bumm! A kérdés pont olyan hirtelen jött, mint akkor, de azóta már eltelt egy év, így annyira nem jöttem zavarba. Megérintettem a combját, és elkezdem simogatni a lábát, mosolyogva, izgalmamat maximálisan titokban tartva.
- Ó, nem, nem, már sokkal jobban tetszenek, és Te is! - A szemébe néztem, és láttam, már máshogy mosolyog! Előre nyúlt, és megérintette az arcom, simogatta a homlokom, halántékom, szép lassan haladva a nyakam felé. A kezemet felemelve én is elkezdem az arcocskáját simogatni, és próbáltam magam felé húzni, de ellenállt.

Közelebb hajoltam, és belecsókoltam a nyakába, apró puszikkal és harapásokkal illetve a nyakát és tarkóját. Éreztem, hogy megremeg a teste, és hallottam, ahogy egy mély sóhaj tör fel belőle. A kezem közben folyamatosan, és egyre bátrabban simogatta a combját, a hasát. Szó szerint remegtem a vágytól és az izgalomtól, hogy újra az én Lucám van a karjaimban, egyetlen mozdulattal szabadítottam meg a pólójától, és azonnal elkezdtem csókolni a nyakát, majd lejjebb piciny kebleit a melltartón keresztül. Éreztem, hogy belemarkol a hajamba, ránéztem, és láttam újra lobogni a szemében azt a tüzet, amit minden más lány esetében csak kihűlő parázsként érzékeltem. Megpróbáltam megint megcsókolni, és ezúttal engedte. Tapogatózó muzdulataink halk akkordjai lassan egy tébolyult crescendóba csaptak át, ahogy mindkettőnket magával ragadtak a régebbi, de most frissen feltörő érzések, minden porcikámmal kívántam, kívánom, és kívánni is fogom, éreztem, akartam, és fájt, üvöltenem kellett türelmetlenségemben, mert éreztem, ha most nem, inkább haljak meg. De nem haltam meg.

Csak lassan távolodtak el az ajkai számtól, így közelről, és sokáig tudtam a szemébe nézni. Azok a könnyek kioltották az én Lucámban azt a tüzet, ami akkoriban kettőnk szerelmét szította. Csak mereven ültem, és néztem, mint akit letaglóztak, egyik kezem még mindig a lábain, másik hajába túrva, és megértettem. Feltörő haragom azonnal elillant, mikor újra a szemébe néztem. Ő akkor már hangosan sírt, és egyszeriben olyan távolinak tűnt az iménti barátság. Ne haragudjak, mondta, és ha akartam sem tudtam volna rá haragudni, így csak egyszerűen eljöttem. Legyek örökre átkozott!!!