Leopárd Karmok I

Leopárd Karmok I


„Érzem a vért, a húst magamban,
Nem tudok ellenállni a késztetésnek, ennem kell."


A nyolc éves kislány a Vadasparkban, mikor meglátott egy leopárdot, teljesen belemélyült a látványba, az apja szólongatta, beszélt hozzá, de a kislány nem látott mást csak a leopárdot, nem hallott mást csak a mély unott morgást. Nyolc éves korában az ember nem tudja, hogy milyen veszélyek vannak még a nagyvilágban. A kislány sem tudta. Ahogy nézte a leopárdot egyre közelebb és közelebb került ahhoz a kerítéshez, ami állt a lány és az állat között. A keze már a kerítést fogta és úgy bámult a nagymacskára, mint akit teljesen megbabonázott. Az apa megpróbálta elrángatni onnan és többen is szóltak a kislányra, hogy menjen hátrébb különben az állat hozzáférkőzik és baj történik, de a lányt nem érdekelte más, csak az állat és gyönyörű alakja, a csodálatosan szép lila szeme, a macskák egzotikus pofája, és a leopárd szőrének színkavalkádja. A kerítésen volt egy apró lyuk, amin a kislány pont átfért, ő meg is látta, szépen óvatosan elkezdett bemászni rajta, senki nem figyelt már rá, mert mindenki sietett az őrhöz, aki vigyáz nehogy valaki az állatokhoz érjen, és/vagy kerüljön be hozzájuk. Az apa lett figyelmes arra, hogy a kislányt már sehol sem látni a kerítésen kívül, üvöltözött, sírt és kikelve önmagából, megpróbált átmászni a kerítésen. Küszködött, vergődött, de nem ment neki. A kislány be került az állatok közé és csak meredten figyelte a leopárdot, aki egyre közelebb ment a lányhoz. A lány nem félt tőle, hiszen csak azt hitte, hogy egy szép macska, aki, ha odajön hozzá dorombolni fog, de tévedett. Az állat mikor már annyira közel volt, hogy a lány megtudja simogatni, nem dorombolt, de nem is volt nyugodt. Morgott, fújt, mint egy macska. A kislány már az apukája után ordibált, segítségért, ő se tudta, hogy került be ide, nem értette csak állt és sírdogált, miközben apukája és anyukája után sikítozott. A macska megérezve félelmét utána kapott, de nem találta el hatalmas körmeivel a lányt, ő ezt egyből észre is vette és futni kezdett. Többen is üvöltöztek neki, hogy ne fusson, ne mutassa, hogy fél, de hát egy nyolc éves kislánynak hiába mondják, ha már megijedt. Visszajutott, ahhoz a kis lyukhoz ahol bemászott, jó messze beljebb került. A nagymacska már a nyomában volt és mielőtt a kislány kimászhatott volna a kerítésen, az egyik mancsát felemelve felhasította a kislány hátát, amin csúnya karmolás lett és marad meg örök életében. A kislányt elhúzták a kerítéstől, egyből rohantak is a kórházba vele, mert, ha nem érnek be időben akár el is veszíthetik a gyermeket. De végül a kórházban megállapították, hogy annyira nem vészes, viszont tényleg maradandó karom nyomok. A kislányt benntartották két napig megfigyelni, majd hazamehetett, emlékezve egy szörnyű balesetre, amit soha nem fog elfelejteni, de közben nem is gondolva rá, hogy ez a kis baleset teljesen megváltoztatja az életét. Egy nap a kislány ájultan esett össze... A kislány én voltam...


* * * * *


Az iskolapadban ültem és vártam már az óra végét, de amennyire vártam, annyira lassan telt az idő. A tanóra éppen biológia volt, a macskákkal foglalkoztunk, megnéztük a vérkeringését, a tulajdonságait, a táplálkozási szokásait, szóval azokat a dolgokat, amiket a macskákról tudni kell egy átlagos embernek. Elvileg én is átlagos tinilány vagyok, akinek ugyanaz a problémája van, mint a korombelieknek. Szerelem, titkok, és persze a lázadozás. Most éppen picit benőtt a fejem lágya, hiszen holnap leszek 18 éves, és, ha nem viselkedem rendesen nem kapom meg az ajándékom fateromtól. A nevem Anita Devon. Franciaországból származom, vagyis onnan jöttem, de én csak egy cserediák vagyok a budapesti gimnáziumokból az egyikbe járok, de nem olyan lényeges, hogy megemlítsem a nevét. Ez is csak egy iskola. Franciában magántanuló voltam és az egyik legjobb az iskolában, ahhoz képest, hogy nem jártam be az órákra. De ahova én jártam suliba, ott majdnem mindenki magántanuló volt, csak 3 havonta kellett bejárnunk, hogy vizsgázzunk, vagy egy hatalmas TZ-t írjunk. Nem szerettem, nem sok barátom volt, akik voltak most ott kellett hagynom a magyarországi „üdülésem” miatt. De hát sajnos ez van, fateromnak nem szívesen mondok nemet. A Devont ház utolsó gyermeke vagyok, testvérem sincs, aki tovább vigye a nevet, én maradtam egyedül. Apám 10 éves koromban elhagyott minket, mert megtudta, hogy anyám megcsalta őt és nem is egyszer. Így azóta nem láttam és nem is hallottam felőle. Anyám miután apám elhagyott minket utána halt, nem bírta ki nélküle, én így egy árvaházban nevelkedtem, míg egy nap egy férfi bejött és kérdezte, hogy ki a legkisebb gyerek náluk, hát persze, hogy én voltam. A férfit Donovan Shoesnak hívják, aki engem befogadott. Átlagos ember, 180-nál pár centivel magasabb, hosszú barna haját összekötve hordja amióta csak ismerem, szemei gesztenyebarnák egy kicsi feketével keverve, lehet, hogy inkább sötétbarna? Nem is tudom. Általában egy fekete nadrágban és egy nagyon világos barna ingben szokott mutatkozni, mint aki nem ismer mást színt csak a barnát meg a feketét, de soha nem hánytam a szemére vagy kérdeztem meg, hogy mi ez a nagy barnasági szerelem. Az arcának kifejezése, mindig olyan volt, mint aki éppen most vesz egy olyan ételt, amit nem ismer és a leírtak alapján próbálja kitalálni milyen íze is lehet. Szóval, mint aki egyfolytában gondolkodik, valamin. Először mikor megláttam azt hittem, hogy egy pedofil, aki a legfiatalabbat akarja, de végül kiderült, hogy csak azért szerette volna a legfiatalabb gyermeket, hogy minél több mindent megtudjon adni neki, hogy apának szólítsa. Felesége és gyermeke meghalt a szülésben így soha nem lehetett neki, viszont más nőt nem akart elvenni és ezért ment egy árvaházba. Én hozzá kerültem és vele együtt éltem Franciaországban, hogy tovább tanulhassak a fájdalmaim és egyedül létemmel együtt, de egy magyarországi iskola engem kért, hogy legyek a cserediák franciából, hogy minél többet tudjanak megtanulni franciául a gyerekek, és, hogy legyen egy kis motiváció a számukra.


* * * * *


Először mikor idekerültem mindenki furcsán nézett rám, bár nem értettem miért, amíg az egyik csaj oda nem jött hozzám.
Szia. Te vagy az új csaj ugye? - kérdezte.
Szia, igen én vagyok.
És, hogy hívnak?
A nevem Anita Donovan. - elvileg az osztálytársam sőt elég sokszor be is mutatkoztam már a tanárok miatt, így nem tudom, hogy minek kellett megkérdeznie.
Én pedig Sil Elen vagyok. - mondta. Mintha az iskola legkiválóbb, legjobb embere lenne. Nállam 5 centivel lehetett magasabb. Rövid szőke haja, akár a selyem, vagy legalábbis látásból olyan volt. Kilónyi smink volt mindig rajta, nem is tudom, hogy milyen az igazi arca. Kencefice nélkül biztos olyan, mint egy zombi, de ezt inkább nem mondtam neki. Magas sarkú piros cipője és narancssárga egyberuhája szörnyen eltért egymástól, de ő ezt gyönyörűnek nevezte. Olyan kifejezése volt mindig, mint aki citromba harapott. És még ő a legmenőbb a suliban... Szörnyű...
Igen tudom. Osztálytársak vagyunk. - mosolyodtam el, de a mosolyom csak ürességet és semmi boldogat nem mutatott, nem szoktam a kedvességet megmutatni egy olyan embernek, akinek ilyen nagy pofája van... Fúj nem szeretem őket, mindig is lenéztek a suliban, mintha egy kis kosz lennék a cipőjük orrán, amit le kell törölni.
Tényleg? Ááá, tényleg már emlékszem, első órában ott ültél a tanári asztal előtt. - mintha egy picit kedvesebb lett volna, vagy csak azért nézett így mert szánalmasnak tart? Meglehet.
Igen én vagyok az. Őőőő.... Mit szeretnél? Csak mert szerintem csak úgy magadtól nem jössz ide köszönni. - lehet, hogy volt egy kis megvetés a hangomban, de nem vette észre. Hála.
Hát a többiek is észrevették és most már én is, hogy egy kicsit, vagy tényleg más, vagy csak divat miatt, de miért ilyen színű a szemed? Vagyis most tényleg lila vagy csak kontaklencsét hordasz? - hú ezt most úgy kérdezte, mintha a cirkuszban lettünk volna és valami egzotikus állat lennék, akit éppen mutogatnak és mesélik a történetét.
Hát, nem, nem hordok kontaklencsét, tényleg lila a szemem. - kicsit elpirultam, mint mindig, ha a szememről kérdeznek. Azóta ilyen a szemem elvileg, mióta az a leopárd kiskoromban megkarmolt, de nem tudom, hogy miért. Pedig az igazi szemszínem barna, de hát nekem ez valahogy most, hogy tudok mindenről rendesen, ami körülöttem folyik tetszik, mert különlegesnek érzem magam a többi embernél. Nem mintha amúgy nem lennék az...
Tényleg? És miért ilyen lila? Mit csináltál vele? - elámult. Nem is értem, hogy miért hiszen én teljesen természetesnek veszem, de hát új vagyok, ilyet még biztosan nem látott. Lehet, hogy hazudnom kellett volna, hogy ááá csak kontaklencsét hordok? Na mindegy már nem tudom visszaszívni.
Sajnos nem emlékszem, még kicsi voltam. - na most legalább kitaláltam valamit, hátha nem fog tök hülyének nézni.
Ja, értem. De nem furcsa így járkálni az emberek között? Olyan másnak tűnsz és nem csak a szemed miatt, hanem kicsit a ruhai stílus miatt is, meg ahogy teljesen kinézel, mintha valami fantasy-horror filmből léptél volna ki. Szerinted nem röhejes egy kicsit? - na most jót derült rajtam, baszki még ki is nevet, ilyen kis picsát se láttam még, de ez betalált, kicsit furcsa voltam és nem csak a szemem, hanem mindenem. A hajam hosszú derékig érő fekete volt, elől egy csík lilával, mint a szemem színe. Egy sima fekete-fehér tornacipő volt rajtam, egy fekete farmer, aminek mindkét oldalán egy cipzár, (persze teljesen fel lehetett húzni, de hát csak nem fogok a suliban teljesen felcipzárazott, combkilógatós módon mászkálni) a fölsőm is fekete volt, az ujja harangalakú, a nyaka Y-ban kivágva, (nagyon nagy y-ban) kilátszott majdnem a fél dekoltázsom, lehet, hogy azért kérdezett rá, mert ő deszka volt? Nem tudom, nem is érdekel. Az Y-ban fűző volt, mint egy háló, de azért takart, amit kellett és mutatott, amit érdemes volt. A sminkem nem volt túl extrém, csak sima fekete. Szemem kihúzva, majdnem, mint egy egyiptominak, de nekem ez tetszett, szám vérvörös rúzzsal kikenve. Fehér bőrömön nagyon jól mutattak a sötét sminkek, főleg a rúzs és a fekete ruha. Pedig nem voltam annyira beleszeretve a feketébe. Mégis mindig az volt rajtam, meg persze lila és vörös. A szemem most annyira nem látszott lilának csak, ha lilával vagyok kifestve vagy még erősebb feketével és a rúzsom nem vörös. Nem lényeg én így szerettem magam. Alkatra nem vagyok se dagadt, se vékony. Az arcom szép sima, egy darab pattanás, szeplő vagy mitesszer sincs rajtam. Nyakam nem túl hosszú, de ha felfogtam a hajam eléggé annak tűnt. Mellem volt a leglátványosabb, mert az átlag 18 évesen körében még sosem láttam olyat, akinek csak megközelítené a méretei az enyémet, mindenki nagyon vékony volt és magas, teljes csontkollekciók mászkálnak manapság az utcán, pedig a pasik se nagyon szeretik, ha nincs mit fogni egy nőn. Bele lehet kapaszkodni néha mikor, khm... Szóval értitek. 155 centi voltam, eléggé alacsony, de sok mindent megtudtam csinálni, amit a magas emberek nem, viszont egy koncerten nem éppen jó, ha valaki alacsony, mert nem lát a tömegtől. Nem baj, általában egy koncerten mindig az első sorban voltam.
Egyáltalán nem furcsa sőt, kívülállónak érzem magam ugyan, de nekem így is jó. Igen más vagyok, de mindenki más, senki nem lehet egyforma. És szerintem kurvára nincs közöd hozzá, hogy röhejes vagyok e vagy sem! - na most felhúztam magam, pedig nem akartam, lassan már a szemem is be fog sötétedni és akkor megtudja mindenki, hogy nem az vagyok, mint akinek látszom.
Jól van. Én nem baszakszom veled, csak rohadtúl irritál, ahogy kinézel, nem tűröm meg magam körül az olyan embereket, akik mások. - ezt az arroganciát, honnan jön neki ez a nagyképűség, mert, hogy nem saját magából az biztos. Lehet, hogy ő a leggazdagabb ember a suliban, de nem ő szülte a spanyol viaszt, nem tudom mit pattog. Én vagyok a legidősebb az osztályban mégis mindenki engem ugráltat, mintha csicska lennék, de hát már megszoktam, ha új az ember, akkor mindig ez van.
Akkor nem kell rám nézni és el kell kerülni, én nem állok az utadban, de nem tehetek róla, hogy egy osztályban vagyunk, ki kell bírnod, még akkor is, ha nem akarod. Vagy csinálj amit akarsz, de engem hagyj békén, még új vagyok, tudom, hogy mindig a friss húst kell csesztetni, de én nem hagyom magam, úgyhogy le lehet már most szállni rólam. Elmondtam, amit akartál, szóval viszlát! - megfordultam és a hosszú kék folyosón tovább mentem, még ordibált utánam, hogy hogy képzelem ezt, meg, hogy ki vagyok én, de nem érdekelt, már most elegem van ebből.

Felsétáltam a suli tetejére, ahol általában a szüneteket tartják a diákok maguknak, vagyis a lógók ide tömörülnek fel. A hosszú lépcsőzés után az ajtót kitárva teljesen üres volt és csöndes minden, egy lélek sem volt fent a tetőn, pedig azt gondoltam, hogy sok „lyukasórás” lesz, hát tévedtem. Az ajtó melletti fal mögött kicsivel volt egy kis színpad, ahol ücsörögnek, cigiznek illetve átbeszélik szexuális életüknek tartalmát. Hú nagyon érdekes lehet. Ki, hogy baszott be tegnap este, és, hogy kivel feküdt le. Na ebből én nem kérnék. Most senki nem volt ott, így odamentem és felültem a színpad tetejére. Körbenéztem, semmit nem láttam csak az iskola tetejét és egy szemetest velem szemben (persze a szemetes üres volt, mindenhol volt szemét csak benne nem). Így egyedül jól éreztem magam, mégis azért hiányzott a társaság, de én választottam ezt, én bajom. Kicsit elgondolkodhattam.
„Milyen lesz az életem itt? El sem merem képzelni, hogy mindennap itt legyek, itt üljek a sok hülye között, főleg, hogy lenéznek. Semmit sem tudnak rólam, azt se tudják ki vagy mi vagyok, de úgysem értenének meg, senki nem tudná, hogy milyen nekem, nincs is ilyen, ez is csak egy rossz álom, nem lehetséges, hogy ilyesmi megtörtént velem, nem hiszem, nem hiszem....” - Nem hiszem! - ezt egy kicsit lehet, hogy hangosan mondtam, de úgysem hallotta senki, remélem...
Mit nem hiszel kiscica? - jött egy kérdés valahonnan a hátam mögül, de nem láttam ki az, vagy csak nem akartam meglátni, mindegy én nem vettem észre, de ő engem ezek szerint igen, ráadásul hallotta, hogy nem hiszem, hupsz tényleg hangos voltam.
Semmit, nem érdekes. - beszéltem a levegőbe, hátha csak hallucináltam, mostanában megesett, hogy mindenféle hülyeséget láttam, majd kiderült, hogy nem valóság.
Pedig nagyon is magadba voltál, jól elgondolkodhattál, ha hangosan is beszélni kezdtél, cica. - gyönyörű mély hangja volt az idegennek, először nem is figyeltem, de most már, hogy egy kicsit megnyugodtam, meg figyeltem, hogy nagyon finom hanglejtése van, még akkor is, ha gúnyosan beszél hozzám, főleg, hogy cicáz...
Nem vagyok cica! Ki vagy te? Hol vagy? Mit akarsz? Egyedül akartam lenni, gondoltam ide nem jön senki most, erre meg itt van valami seggfej és lecicáz. Mi van nem mersz idejönni hozzám? Csak nem félsz? Egy ártatlan kiscica nem fog bántani! - az utolsó mondatot, úgy mondtam, mintha tényleg olyan kis ártatlan lennék, aki egy legyet se merne leütni, nem hogy valaki mást.
Látni szeretnél cica? Csak egy szavadba kerül és ott leszek. - ezt nem értem eddig gúnyos volt, most meg mintha meglepődött lenne, na ez is egy rejtélyes fickó, nem szeretem a rejtélyes embereket, maximum magamat.
Akkor gyerünk, gyere ide! - mondtam hangosabban és határozottabban, miközben majd kiugrott a szívem a helyéről, a pulzusom száguldozott a félelemtől, de nem tudtam, hogy mitől félek, csak nem fog megverni, hiszen azért mégiscsak lány vagyok, bár a mai világban minden lehetséges. Egyszer csak valami nagy árnyék tűnt fel a lábamnál, mintha a levegőben lenne az a valami, és nem is tévedtem nagyon. Az alak a levegőbe ugorva került elém, egy hatalmas szaltó és máris ott termett. Mint abban a filmben a Yamakashi-ban. Csak jobb volt. A férfi, bocsánat szerintem inkább fiú, vagy nem is tudom, elég nehezen határoltam be. Olyan 21-22 éves lehetett, ha nem több. Haját lófarokba kötve hordta, feketés-barnás volt. Szeme akár a folyékony smaragd, gyönyörű volt, csak úgy rikított. Kicsit hasonlított egy férfira, akit régebben egy könyvben láttam. Fekete izompóló volt rajta és egy fekete eléggé szűk farmer, gondolom, hogy a lányok tudják min legeltetni a szemüket. Volt is min legeltetni, hiszen gyönyörű kidolgozott izmok voltak a testén, legalábbis amennyit én láttam. Egy sima fekete-fehér tornacipő volt rajta, olyan mint rajtam. Az arckifejezése, vágyakozással teli volt. Nagyon férfias arcvonásai voltak, még egy apró kecskeszakálla is volt. Nem túl hosszú az én ízlésemnek pont megfelelő. Csak állt előttem én meg, mint akit megbabonáztak, bámultam rá, ő csak mosolygott azzal a kéjes fejével. Még sosem láttam ilyen gyönyörű embert, ha most egy álomvilágban lennénk, azt mondanám, hogy vámpír és azzal akar elbűvölni, hogy gyönyörűnek látszatja magát, de nem, ő ember volt, nagyon is jóképű ember. Mozgott a szája, de nem hallottam, hogy mond is valamit.
Cica, legelteted még a szemed, vagy megkérdezed, amit az előbb? - a cicára már felkaptam a fejem és kapott egy dühös pillantást tőlem, amit csak akkor kap valaki, ha nagyon kihúzza a gyufát nálam.
Nem vagyok cica! - és még egy dühös pillantás, némi kíváncsisággal fűszerezve.
Húúú.... Most meg kellett volna ijednem? Hiába nézel rám ilyen dühösen, nincs jogod hozzá, hiszen nem csináltam semmit. Szóval akkor akár meg is kérdezhetnéd, amit kérdeztél már egyszer.
Igen, ne haragudj. - tényleg nem volt jogom, hogy dühös legyek rá, hisz csak egy hülye becenevet aggatott rám.
Akkor tessék, hallgatlak. - és jó mélyen meghajolt, mint amikor üdvözlik a nőt. Francia szokás, na most már kezdek kíváncsi lenni.
Először is... Ki vagy és mit akarsz? Direkt hallgatóztál? - szegeztem neki a kérdéseimet.
Hol is kezdjem cica... - kezdte szemtelenül.
Ott kezd, hogy nem nevezel cicának. - hát most már idegesített.
Rendben. Hallani akartad, hogy ki vagyok?
Oui. - bólintottam.
Áááá.... Egy francia cica. Ez tetszik. - és még egyszer meghajolt. Majd közelebb jött én meg felemeltem a kezem és nyújtottam neki. Valahogy megéreztem, hogy kezet akar csókolni. Ráhajolt a kezemre és épphogy csak hozzáérintette az ajkát a kézfejemhez. Gyöngéden lehelte rá a csókot. Milyen udvarias, francia szokás...
„Bőröd, akár a selyem, színe, mint a lehullott hó, szemed, mint a jeges kéj és vágy egyesülése, mily csodálatos látni ilyen gyönyörű teremtményt” Üdvözlöm Hölgyem a nevem Diego Louve. Származásom, egy spanyol férfi és egy francia hölgy házasságából született úrfi vagyok, Spanyolországban laktam, de, mint ön is én is cserediák vagyok, illetve voltam, már 8 éve itt vagyok ebben a... Koszvészekben. 25 esztendős vagyok. Apám meghalt még a háborúban, anyám egykeként nevelt, de már 4 éve, hogy elhagytam, így egyedül élek. Nincsenek testvéreim vagy, ha voltak is én nem tudok róla. A családom utolsó tagja vagyok, bár anyám még életben van, így mégsem. Most ebben az iskolában tanítok testnevelés órát és embertermészetet. Elnézésedet kérem, hogy tiszteletlen voltam egy magafajta úrihölgyel, de nagyon rég láttam már francia hölgyet, elfelejtettem, hogy nem szabad illetlen lenni, főleg, hogy maga egy diák, a legnagyobb bocsánatáért esedezem esti csillagom... - hmm, gyönyörű mondóka, bár a végére nem kellett volna az az esti csillagozás, juj szörnyű, kicsit mintha maradi lenne, aki ott ragadt a 17. században vagy még előbb. De kedves volt és most már legalább tudom, hogy kicsoda.
Köszönöm ez kedves volt. Bár azért nem érdemlek meg ilyen szép szavakat szerintem. De azért nem kellett volna így lecicáznia, főleg, ha még a tanárom is lesz. Uram higgye el...
Csak Requiem, hívj csak Requiemnek.
Rendben... Szóval Requiem legközelebb hanyagoljuk az effajta beszélgetést, kicsit kínos, hogy pont most jöttem és ráadásul most tudtam meg, hogy a tanárom, én meg le seggfejeztem. Elnézést kérek. - mondtam, majd úgy elpirultam, mint még soha, nem szokásom, de most nagyon is kijött, égett a fejem. Remélem nem vette észre, mert gyorsan lehajtottam a fejem, hogy a hajamtól ne láthassa az arcom.
És kegyed kicsoda, ha megtudhatom? - kérdezte lágy dorombolós hangon, hogy még a hideg is kirázott.
Anita, Anita Devon vagyok.
Nagyon örülök, hogy megismertem, még egyszer.
Köszönöm.
És miért üldögél itt egymagában? - kérdezte kíváncsian.
Maga miért önözik egyfolytában? - kérdeztem vissza, mert nagyon idegesített, hogy nem te, hanem ön vagy maga. Ahhoz képest, hogy egy perccel ezelőtt, milyen szavakat használt.
Mint tanár, nem hiszem, hogy a diákjaimmal úgy kellene beszélnem mintha én is az lennék. Én csak tanítom őket, de nem vagyok a barátjuk.
Értem. Én csak azért vagyok most itt egyedül, mert olyan 20 perccel ezelőtt az egyik osztálytársam kerek-perec megmondta, hogy ki nem állhat. De már megszoktam mindenhol így van.
Ez igaz, mindig az újakat szemelik ki, de ne hagyja magát, nem szabad. Ha tudok bármiben segítek. - ezzel újra meghajolt, megint kezet csókolt és visszavonult, de most az ajtón keresztül, amin én is jöttem. Érdekes egy ember lehet, de majd megismerem, legalábbis annyira, amennyire tudom az órákon, nem sok órám lesz vele, egy héten négyszer vagy ötször fogunk összefutni.
Még elszívtam egy cigit... Igen cigizem, még nem mondtam volna? Na most mondom. Éppen Kék Bond volt nálam, mert fater azt szív, még ő szoktatott rá, csak úgy megkérdezte tőlem, hogy nem gyújtok-e rá és én nem mondtam nemet neki. Mikor az utolsó slukkot is beszívtam arra gondoltam, hogy milyen jól néz ki a tanárom hátulról. Na erre megint majdnem elpirultam, na de, hogy magamban? Áááá... Lehetetlen, így el is hessegettem a gondolatot, majd a csikket elnyomva elindultam az ajtó felé. Az utolsó órámat fent töltöttem a suli tetején, így mehettem is haza. Otthon már várt a vacsora és faterom is. Megbeszéltük a napomat, majd lefekvés közben is csak Requiemre tudtam gondolni, így mosolyogva aludtam el...


* * * * *


Reggel, mikor felkeltem, már megint mosolyogtam. Felöltöztem. Ma egy sima terepmintás hosszúnadrágot vettem fel, a tornacipőmmel és egy sima fekete ujjatlan felsőt, a nyakamban egy dögcédulával, ami még apámtól maradt hátra. Most nem festettem ki magam nagyon, csak kihúztam feketével a szemem és raktam egy pici színtelen szájfényt magamra. Mikor elkészültem lementem faterhoz, hogy a szokásos reggeli kávénkat megigyuk együtt, miközben átbeszéljük, hogy mit fogunk csinálni a mai nap. Mikor leértem ő már javában szürcsölte a kávéját és a reggeli újságot olvasta, mint mindig. Ma egy fekete nadrág és egy barna izompóló volt rajta, ami nagyon jól kiemelte erősen duzzadó izmait, pedig nem volt már egy mai kakas, 45 évesen is úgy nézett ki, mint egy 20-30 éves csávó. A haját szintén lófarokba kötötte, és ahhoz képest, hogy majdnem most kelt ő is, nem éppen úgy nézett ki, tombolt a frissesség rajta.
Jó reggelt. - köszöntöttem nagy kómásan, én még kócos voltam.
Jó reggelt kiscsibém. - köszöntött ő is. Én voltam a kiscsibe, mindig így hívott, hiszen elvileg mindig csipogtam, pedig nem is...
Mi jó történt a mai világban az újság szerint?
Semmi érdekes. Felgyújtottak egy házat, valami idióták és meghalt egy ember, mert, valami állat megtámadta. Teljesen szétmarcangolta, szerintem azért nem találnak belőle sokat, mert meg is ette az állat, de nem tudom. Ráadásul itt Pesten történt. De nem a mi körzetünkben. És különben is panelban, mi meg kertesben lakunk, szóval nincs mitől félnünk, kiscsibém. - mondta, mintha ez olyan mindennapi lenne a számára. Én közben odamentem a kávéfőzőhöz és töltöttem magamnak a kedvenc bögrémbe egy adagot. A bögrémen az állt: „Ne veszítsd el a fejed, élj a koffeinnel az majd felpörget!” Még fatertól kaptam tavaj születésnapomra a hatalmas házimozirendszerem mellé és a hifi berendezésemhez. Kedveltem ezt a bögrét, bár ez csak egy bögre volt. Visszasétáltam az asztalhoz ahol ült és leültem vele szemben, hogy jól láthassam.
Ma milyen óráid lesznek? - kérdezte félvárról, hidegen, mint mindig.
Első három órám tesi, utána emberismeret, fizika és ennyi. De bent maradok szerintem, mert a könyveket meg kell rendelnem, így még ma sem viszek táskát, hála.
Jól van, remélem jó napod lesz. Elvigyelek vagy elsétálsz? - milyen kedves, nem szokott ilyen kedves lenni, hacsak...
Azért vagy velem ilyen kedves, mert ma van a születésnapom, ugye? - kérdeztem nagyon kíváncsian széles vigyorral a fejemen, hiszen tudom, hogy csak akkor vinne el a suliba, ha utána megy venni nekem ajándékot.
Igen azért, most megfogtál. - úgy csinált, mint aki elszégyelli magát, persze én nagyon jól tudtam, hogy ez csak álca, hogy ne lássam azt a boldog mosolyt az arcán, ami ilyenkor szokott lenni rajta.
Jajjj, mit kapok? Valami nagyot, vagy valami olyat, amit használni lehet, hosszabb ideig? Vagy mit? Mond meg légyszíííí! - már majdnem az asztalon feküdtem, hogy teljesen szemtől-szemben legyünk. Ő csak mosolygott, de nem mondott semmit. Utálom amikor ezt csinálja, azzal, hogy „én tudom amit te nem tudsz és most nem fogod kiszedni belőlem” vigyor van ilyenkor a képén, de hát mit tehet ilyenkor az ember. Csak annyit, hogy megvárja, mit fog kapni, még akkor is, ha majd beleőrül a kíváncsiságba.
Tudod, hogy nem mondom el, ne is akaratoskodj! - és még ki is nyújtotta a nyelvét rám, na ezen most nagyon meglepődtem, nem szokott ilyen kedvességgel beszélni velem, főleg nem szokta a nyelvét nyújtogatni. Akkor most valami nagyon nagyot fogok kapni tőlle. Alig várom már.
Beültünk a kocsiba, Egy 67-es Ford Mustangja volt, sima fekete, hogy én mennyire imádom! Persze nem csak azért szerettem, mert mindent megadott, hanem azért is mert nem úgy viselkedett velem, mint egy ötévessel. Nem volt annyira gazdag, de nem szenvedett pénzhiányban. Útközben míg a sulihoz tartottunk nem szóltunk egymáshoz, hanem hallgattuk a meghitt kis zenénket, vagyis éppen most AC/DC-t rakott be, mivel nagy fan. A kocsi motorja dorombolt a zene meg dübörgött, gyönyörű két mélyláda volt a kocsiban, szerettem vele csak úgy elmenni valahova, főleg, ha még zenét is hallgatott. A suli elé érve egy kicsit messzebb megállt, mert általában ilyenkor még suli előtt elszívunk egy szál cigit együtt és majd csak utána megyek be, ő meg tovább a dolgára. Ahogy kiszálltunk egy nagyon ismerős arcot láttam meg. Hosszú barna haját lófarokba fogta, egy sima szakadt farmer volt rajta és egy Slayer-es póló, de a legelső, amit észrevettem az a gyönyörű smaragd szeme. Requiem. Ahhoz képest, hogy tanár, simán elbújhatott a diákok között, pedig igaz, hogy magas volt, de azért diáknak néztem volna. Ahogy megláttam elkezdtem észveszejtően kapálózni, amit integetésnek szántam.
Jó reggelt tanár úr! - mondtam mikor már odaért hozzánk, szájában egy cigivel. Most ezt nem mondjátok komolyan, hogy cigizik? Legalább nem csak én, mondjuk biztos van más is a tanárok között, de őt „ismerem”.
Jó reggelt. - mikor odaért hozzánk, jó alaposan végignézett rajtam, mindent megnézett, amit csak lehetett. El is pirultam.
Nem is tudtam, hogy maga cigizik. Mióta? - kérdeztem meglepődve.
Olyan 10 éve kb.
Huhhh, 15 évesen kezdte? - leesett az állam.
Igen sajnos, bár akkor nem ilyenfajta dohányok voltak, de hát, ha egyszer rászoktál, nehéz leszokni róla. - mosolyodott el, meg is lágyultak az arcvonásai.
Na igen, ezt én is tudom. - és beleszívtam a cigimbe, mint példaképpen.
Hm, velem van az első három órád, legalábbis az érdekesek közül. Kíváncsi vagyok, hogy milyen képességeid vannak.
Én is. - mondtam, majd faterral egymásra néztünk és elnevettük magunkat, szegény Requiem meg csak nézett és nem tudta, hova kapni a fejét, hogy vajon min nevetünk.
Kiscsibém, akkor majd délután találkozunk, jót ne halljak, de, ma menj be az utolsó órádra, ha lehet. - fater odahúzott magához megölelt én meg viszonoztam az ölelést majd adott egy puszit a homlokomra, beszállt a kocsiba és még egy duda kíséretében elhajtott.
Ő az apukád? - kérdezte a tanárom.
Igen, vagyis nem, ő csak a nevelőfaterom, 10 éves koromban kerültem hozzá, de azóta olyan mintha az apám lenne, de mégsem, még nem szoktam meg annyira, hogy apának szólítsam.
Értem. Viszont mindjárt becsöngetnek, nem szeretnél az első órámról késni ugye? - uhh ahogy rám nézett, majdnem elolvadtam.
De, ha maga is itt ácsorog, nem csak én fogok elkésni. - majd kinyújtottam a nyelvem rá és befordultam a suli felé, hogy első órámra készüljek. Szegény Requiem csak állt és nézett utánam, éreztem a tekintetét a hátamon, kirázott még a hideg is. Bementem az öltözőbe a sok csajhoz és, mikor beértem mindenki elhallgatott, egy kis gondolkodás után leesett, hogy szerintem rólam beszélgettek az előbb, na de nem érdekelt, fogtam magam és kihúztam a tesipályára.

* * * * *


A pályára kifele menet, nem is értettem, hogy min húztam fel úgy magam. Valahogy nem fog nekem menni ez az élet, nekem nem ezt írták elő. Nem kéne ebben az iskolában lennem, ha felhúzom magam még baj lehet és én azt nem szeretném. Mikor kiértem a pályára elámultam. A pálya akkora volt, mint maga a Parlament alapja. Futáshoz, focihoz, röpihez, kézihez tökéletesnek bizonyult. Mindenhol amerre a szem ellátott beton volt, csak egy kicsi rész a kerítésnél volt földes, ami gondolom a távolugráshoz kellett. Elkezdett a szél fújni és mindenféle illatot hozott magával. Az eső lágy, friss szagát, a vizes föld és virágok ezernyi finom és édes illatát. Emberek kölniben fürdő szemet megkönnyező csípős érzését, amint kiderült, hogy a hátam mögött jöttek az osztálytársaim őket éreztem. Míg nem, megéreztem egy friss sebet, ami még most is vérzik, odafordítottam a fejem, hogy jobban érezhessem és megláttam, amint Sil bokája vérzik. Bizonyára megvágta. Na ez betett nekem, hatalmas éhség tört rám, de nem a sima emberi ételért, hanem a hús lágy zamata a vér melege volt már a számban. Egyre messzebb mentem, ők meg egyre jobban közelítettek felém.
Mi a baj Anita? Csak nem félsz egy kis vértől? - kérdezte Sil gúnyosan.
Nem, nem félek, de kérlek ne gyere a közelembe! - kérleltem, de őt nem érdekelte, oda állt teljesen elém, én meg már nem tudtam hátrálni, mert beleütköztem a kerítésbe. A hús és vér szaga egyre jobban és jobban elárasztotta az orromat és számat, alig bírtam magammal. De nem szabad, nem szabad...
Na mi a baj? Nézd egy kis vér, nem fog megenni. - elkezdett nevetni, azon a nagyon magas majdhogynem visító hangon, de már egyszerűen nem bírtam, ellöktem magamtól, de az ujja, amit a szemem elé tartott, hogy lássam nem bánt a vér, hozzáért az arcomhoz, ez nagyon betett nekem. Elkezdtem futni a kinti öltözőkhöz, de a vér szaga még mindig ott tombolt az orromban, nem tudtam elfelejteni, futottam ahogy csak a lábam bírta, hogy minél messzebb kerüljek Siltől, hogy nehogy megtámadjam. Végre mikor odaértem az öltözőkhöz, gyorsan bementem egybe, elég nagy volt 3 embernek tökéletes. Az ajtón belül volt egy kulcs, gyorsan ráfordítottam majd leültem az egyetlen padra, ami az ajtóval szemben volt, a kezemet összefontam a mellem alatt, hogy nehogy kinyissam az ajtót és visszamenjek Silhez. Éreztem, ahogy az arcomon lévő vér még nem alvadt meg. Kirázott a hideg, szédültem, pedig még nincs itt az ideje, van még pár napom. Az arcomhoz nyúltam, hogy letöröljem a vért róla, de mikor megláttam az ujjamon, majdnem leharaptam úgy kaptam be a számba, elkezdtem nyalogatni, de nem volt elég ez csak egy kis kóstoló volt. Kop... kop... kop... Valaki kopogott az ajtón, úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet és majdnem elájultam.
Ki az? - kérdeztem remegő halk hangon.
Requiem vagyok, engedj be kérlek! - ahogy meghallottam azt a lágy dorombolós hangot, egyből megnyugodtam és máris felálltam, hogy kinyissam az ajtót, de megéreztem valamit, amit eddig még sohase másokon, a vadak szagát, egy macska szagot, de ezt is csak a hallucinációnak és idegességemnek állítottam be. Kinyitottam az ajtót, hogy bejöjjön. Belépett maga után becsukta az ajtót. Még mindig ugyanabban a ruhában volt, mint, amit láttam rajta reggel. Azt hittem, hogy legalább átöltözik, ha tesit tart, de mégsem.
A lányok azt mesélték, hogy Silt fellökted azért vérzik, igaz ez? - Egy kis düh volt a hangjában, de a szeme nem mutatta.
Nem, nem igaz, már akkor vérzett, mikor kijött, én csak ellöktem magamtól, hogy ne érjen hozzám a véres kezével.
Értem. - bólintott. - Mi a baj? Olyan más vagy.
Mégis milyen? Dühös vagyok, mert egyfolytában engem szekálnak, pedig nem csináltam semmit, mostmeg mindenki rám fogja kenni, hogy én sebesítettem meg, így én leszek az egész suli előtt a balhés, pedig hozzá se értem, csak mikor elfutottam. Sajnálom, remélem nem löktem meg túl erősen... - lehajtottam a fejem és majdnem egy könnycsepp csordult le az arcomon, de nem hagytam, nem fogok sírni, nem és nem.
Nem, nem esett semmi baja, de azért ezt meg kell tárgyalnunk, mert nem tudom, hogy mi történt a lábával. Bezártam a benti öltözőket, én fogok bemenni először, ha van bent vér akkor elhiszem, hogy nem te voltál, mert láttam, hogy szinte be se léptél már kint is voltál, annyira nem hiszem, hogy gyors vagy, hogy pár másodperc alatt megvágd valakinek a bokáját. Lehet, hogy csak elcsúszott a kövön. Gyere ki és zavarjuk le a tesi órát, Miss Elent felvitték az orvosiba így ő nem lesz jelen az órán. - már a hangja sem volt dühös, mosolygott.
Rendben, de még kaphatnék pár percet, míg megnyugszom? - kérdeztem kissé rekedtesen.
Persze, ha úgy jobb lesz, viszont tényleg nyugodj meg, mert a szemedet senki sem szeretné látni szerintem. - mondta szomorkásan.
Miért mi van vele? - kérdeztem, bár a választ úgyis tudtam, de muszáj volt rákérdeznem, mert, ha azt látja, amire gondolok, akkor erősen dühös lehettem.
Nagyon sötét lila, már nem olyan világos, mint szokott lenni. Nyugodj meg és akkor majd megint kivirul. - azzal megfordult és egy mosollyal visszapillantva kiment az ajtón.
„Vajon honnan tudja, hogy, ha megnyugszom, akkor kivilágosodik a szemem? Érdekes, nagyon figyelnem kell magamra a mai nap során, nehogy valami baj történjen, és azt nagyon nem szeretném, főleg a körülöttem lévő emberek nem.”