Lázak pokoljárása

 
LÁZAK POKOLJÁRÁSA
 
 
A gyerek negyvenfokos lázban égett akár egy örökké fortyogó, és lenyugodni sajnos egyáltalán képtelen tűzhányó, és a lávanagyságú vízcseppek úgy gyöngyöződtek verejtékben úszkáló homlokán, mintha kis ebihal populációk seregei lettek volna, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy párájukkal lehűthessék felhevült, és túlságosan is sebezhető, még nagyon zsenge, és porcelán-törékeny testét, ami most így az általános hidegleléstől vergődve csak még elcsigázottabb, és még megtörhetőbben látszott. 
- Kicsi fiam! Ne izgulj semmit! Nekem most el kell mennem dolgozni, várd meg apádat! – jelentette ki az anyuka. –Ha fájdalmaid vannak, vagy rosszul érzed magad, akkor itt hagyom a köptető szirupodat a kis éjjeliszekrényen! Figyelsz?! Iderakom, hogy könnyebben be tud venni az orvosságaidat, jó?! – azzal a mindig csinos, filigrán, és szépen lakkozott körmű, harmincas hölgy máris mindent odakészített a kis asztalkára, amire egyetlen gyerekének a nap bármelyik órájában is akár szüksége lehet. 
- Ne félj semmit! Hamarosan telefonálok! De most már tényleg mennem kellene! – nagyon nehezen emésztette meg az utolsó, elhangzott mondatot, mert most ő is megérezte, hogy a gyereket ápolni illenék, és nem munkába loholni, de ugyanakkor a józan esze mindig szerencsésen figyelmeztette, hogy mivel már egyetlen kivehető szabadsága sem maradt a tavalyi évből, ezért csak legfeljebb akkor mehetne szabadságra, ha ezt a főnökség előzetesen engedélyezné, vagy jóváhagyná.
Erős lelkiismeret furdalást érzett magában, de mégis igyekezett önmagát is türtőztetni, hogy lehetőleg egy erős, és talpraesett nő benyomását kelthesse; talán azért mert világéletében ezt várták el tőle, ezt követelték meg, de az, hogy a fiával szemben is megjátssza magát, ezt enyhe túlzásnak tartotta! 
- Kis tücsköm! Ne izgulj! Pihengessél, és tudod, takarózz be rendesen, hogy alaposan kiizzadd ezt a fránya náthádat, amit rászabadítottak azok a kellemetlenkedő osztálytársaid! 
Az igazsághoz az is hozzátartozott, - természetesen -, hogy néhány nappal ezelőtt tornaóra után a bandavezér hajlamú, és a gyengébbeket egrecírozó suhancok, akiknek kötelezően védelmi pénzeket kellett fizetni, de ennek ellenére is minden esetben megverték, és jól elgyepálták a gyengébbeket, illetve állításuk szerint azt, aki hagyta magát, és akit még egyáltalán lehetett! A sebezhető, kissé túlsúlyos gyerkőc is a megverhetők, és bántalmazhatók népesebb táborához tartozott, és mint ilyet a bandafőnöknek az volt a kedvenc passziója, ha anyaszült Ádám, és Éva-kosztümben fel-le masíroztathatta – méghozzá megesett, hogy a jéggöröngyökkel pusztító tél kellős közepén!
- Na, akkor, te seggfej! Most majd meglátjuk, hogy ki a nagyobb legény! Vetkőzz, de rögtön! – adta ki a parancsot a kövér bandafőnök, akinek nem volt tanácsos ellentmondani, mert az felért egy öngyilkossággal. 
- És kinyírtok, ha nem teszem?! – vágott vissza éles nyelvével az áldozatnak kiszemelt fiú, aki később jócskán megbetegedett. 
- Azt mondtam vetkőzz! Vagy megkeserülőd azt is, hogy megszülettél, te ki féreg! 
S mivel a pufók, kissé szánalmas fiúcska most sem volt hajlandó arra, hogy kötélnek álljon, ezért két oldalról megragadták már így is állandóan kék-zöld-lila karját, és erősen megszorongatták a banda többi tagjai, akik szinte mindenben vakon engedelmeskedtek a bandafőnök minden kisstílű, aljas, alattomos akaratának.
Most egyszerre vagy öten ugrottak rá; s míg az egyik a karjait facsargatta de úgy, hogy a pufók fiúcska majdnem sírva fakadt már végső elkeseredésében a fájdalomtól, addig a másik három igyekezett minden ruhadarabjától megszabadítani, amije csak volt. 
Végül mindennap megismétlődéseként ugyanaz a szörnyűség történt meg, mint máskor; tisztán kimosott ruháit a szemeteskukák mélyére süllyesztették – s most ebben a kiszolgáltatott verejtékben tocsogó állapotának mégis valahogy hálásabb volt; mintha a hiénatorkú ádáz betegség egyszerre könnyítette volna meg a biztos tudatot, hogy aznap nem kell betennie a lábát szenvedéseinek egyetemes színhelyére.
Az idő – érdekes módon -, mindig jócskában hamarább telik, mint amikor az embernek a koncentrált gyógyuláson kívül már semmi teendője sincs; mégis a pufók kisfiúcska állandóan azon töprengett, hogy hogyan üsse nyakon ezt a fránya időt; kicsit oldalra fordította fejecskéjét, hogy jobban láthassa a kis asztalkán felhalmozott ki tudja milyen nevű, különféle gyógyszerek aprócska, kézbesimuló tégelyeit; a különféle színes tablettákat előbb sorrendben gondosan megszámolta, aztán hogy játéka valamivel érdekesebb színezetet ölthessen kitalálta hogy a pirosak bizonyára tiltanak valamit, míg a zöldesebb árnyalatukat megengedik a szervezetnek, hogy hamarább kidobja magából az adott betegséget. S mégis percről-percre ahogy egyre fókuszált,és megpróbált koncentrálni teljesen kimerült, és halálosan elfáradt, hogy lekókadt feje, és párszor el is szundított. 
Valahol hallotta, amikor anyáék a doktor bácsival tanácskoztak, hogy az ember ilyenkor az alvás dimenziója felé menekül, és az álmok segítenek abban, hogy megküzdhessen a lappangó gonosztevőkkel. 
,,Bárcsak én is így küzdhetnék és üldözhetném el ezeket a gonoszkodó bandavezéreket egyszer és mindenkora az életemből!” – mindennél jobban ezt kívánta, hogy meg is történhessen. Egy másik fiúcska – aki köztudomású hogy hasonló cipőben járt, mint ő, mivel az apja rendőr volt, ezért a szolgálati pisztolyát mindig otthon tartotta: aztán, hogy mennyire gondosan elzárva arról könnyű volt tudni, hogy másképpen nem kerülhetett volna gyerek kezébe, mert a másik kisfiúcska fogta a ,,titkos kulcsot” benyitott a szülei hálószobájába, és a rejtett szekrényből, ahova kategorikusan meg lett tiltva hogy benézzen kiemelte a nagy feketeszínű fémdobozt; úgy emelte ki a fegyvert, mintha egy valóban értékes trófea nemes és kivételes példánya lenne, és most úgy emelte a magasba, mintha az istenek áldozati ajándékként felajánlották volna neki, hogy megváltsa társait jogos elégtétellel a bűnözőktől!
Elindult pisztollyal a táskájába rejtett lapuló holmik között az iskolába és úgy volt, hogy a beteg pufók fiúcska meg ő majd a nagyszünetben találkoznak, hogy minél hatékonyabban taníthassák móresre a nehéz fiúkat! De a fiúcska most sehol se volt, és a másik kétségbeesett gyerek első reakciójában már arra gondolt, hogy többször nem játssza el a balek szerepét, és nem hagyja semmi esetre sem megszégyeníteni, sem megvezetni önmagát; egy nájlonzacskóba csomagolta gondosan a fegyvert, és már azon volt, hogy mindenkiért bosszút áll, amikor beteg barátjára gondolt, akinek megígérte, hogy meglátogatja, és valamit legyen az fogadalom, vagy szent esküvés ha törik, ha szakad, de – úgy érezte -, hogy semmi esetre sem szeghet meg! Most még nem! majd eljöhet még az alkalmas pillanat, amikor majd ők néznek a bandavezérek szemébe gyilkos-mosolyogva! Hiszen az nevet,aki utoljára nevet! 
Határozott, és amint háromnegyed kettő magasságában délután véget ért a pokoli tortúra amilyen gyorsan csak tudta összeszedte a holmiját s még mindig fegyverrel a hátizsákja holmiijai között – meglátogatta barátját. 
Nem tudott bemenni, mert a bejárati ajtó kulccsal nyílt, és volt egy speciálisan kialakított kaputelefon is a lakók minél hatékonyabb biztonságának a megőrzése érdekében; valahogy rájöhetett arra, hogy nekik is hasonló ajtójuk van, mert elővette saját kapukulcsát, és a zár pillanatokon belül kattant kettőt, és már könnyedén az ajtó másik felére jutott; bent volt. Beszállt a liftbe, és megnyomta a hatodik emelet gombját. 
,,Hogy fog majd csodálkozni! De a fene vinné el valamit kellett volna vennem… valami apró kis ajándékot” – töprengett. Először arra gondolt, hogy nekiadja ajándékba a fegyvert, de aztán rögtön kiverte a fejéből az őrült ötletet, mert ha egyszer rájön az apja szíjat hasít a derekából, és az is könnyen lehet, hogy anya egy álló hónapig nem ad neki zsebpénzt! Így erről a tervéről is hamar letett. ,,Majd ha felgyógyult, akkor mindenre lesz már időnk!” – okoskodott tovább. 
Háromszor csengetett és már épp menni készült visszafelé, amikor kinyílt hatalmas, szinte emberfeletti erőfeszítések árán a fából készült bejárati ajtó, és egy nagyon náthás, erőtlen, alig hallható hang kiszólt: 
- Bessék! Ki az?!
- Én vagyok az, öreg haver! Hát már meg sem ismersz?! Te aztán rendesen kicsináltad magad, hallod-e! Várjál… tudom már! Amikor azok a rohadtak elvették a ruháidat akkor fázhattál meg! Sajnálom pajtás, hogy zavarlak! – fogta el rögtön a lelkiismeret. 
- Sebi gond! Gyere be! Ha-hapci! – egy hatalmasat tüsszentett, és beengedte barátját. 
- Húha! Micsoda kéglid van öreg harcos! Ezt nevezem, saját gyerekszoba! Én jó, ha hazamegyek, és valahol meghúzhatom magam, de te pompásan, szinte királyi módon éldegélsz itt! – dicsérte elismerősen. 
- Bessék csak! Ülj le! Én abbig visszafekszem! – olyan erőtlenül próbált meg egyensúlyozni most a többi tárgy között, mint aki percről percre csak még jobban elvesztette volna biztos egyensúlyát; mint egy támolygó részeg, akinek mindennap másnak van! Ennyire legyengítette a betegség 
- Csab vigyázz! Nehogy te is elkapd! – figyelmeztette mosolyt erőltetve az arcára. 
- Viccelsz ugye? Nekem egy életbiztosítás lehetne, ha végre valami jó kis gyilkos bacilus ledöntene a lábamról; addig se kellene mennem suliba, és otthon henyélhetnék! A fene se fog mindig tanulni! Egyet értesz?! 
A másik csak erőtlenül, némán bólintott.
- Hát akkor lássuk csak? – vette szemügyre a különféle, bonyolult, cirkalmas nevű gyógyszert az asztalkán. – Te aztán gazdagítod a gyógyszergyárakat igaz-e? Hű! Van itt minden! Hányinger ellen, meg köptetőszirup, pár darab egészségügyi kúp! Látom, amit látok: jól el vagy látva! 
- Köszöböm, hogy meglátogattál! – suttogta kissé kiszáradt torokkal, mert még mindig fájt a sok erőltetett köhögéstől a nyelőcsöve. 
- Szívesen pajti! De nézd csak, mim van? – elővette a gondosan nájlonzacskóba becsomagolt fegyvert, és felmutatta.
- Honnan szerezted?! – pufók arcán egy pillanatra átfutott a tartósított rémület. – Elloptad apádtól ugye?! 
- Hát a helyes kifejezés inkább az lehetne, hogy kölcsönvettem, hogy egyszer és mindenkora megszabaduljunk a bandavezérektől! Hidd csak el, ha kiiktatjuk őket sokkal könnyebb lesz az életünk! – lelkes volt, és ahogy beszélt egyre jobban magával ragadta az izgalom. 
- És absztán mi lesz mi?! Jönnek mab még sokan hasonlók! Akkor azokat is kinyírod?! 
- Jaj, minek kell neked folyton gondolkodnod az ég áldjon meg?! Egyelőre csak ezeken a szemétládákon lehessünk túl, akkor a többi már menni fog, mint a karikacsapás! 
- Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet! 
- Hogy lehetsz már ennyire beszari? Vagy te már elfelejtetted a több mint négy éve már folyamatosan tartó pokoli irtó hadjáratot, amit ellenünk viselnek! Nézz csak körül; ha mi nem cselekszünk, akkor megmondanád nekem, hogy mégis ki a franc fog?! – most már kezdett egyre jobban feszültebb és idegesebb lenni.
- Én mombom pajtás! – fújta ki erőteljesen az orrát, mely a váladéktól minduntalan eldugult, és levegő soha nem is tudott rajta átjutni. – Ne csinálj hülyeséget! – a kis éjjeli asztalkán kiterített orvosságokból most pontosan azt vette be, amit reggel az édesanyja gondossággal kikészített. Pár korty még visszamaradt így is az állott teából, de most nem érzett sem ízt, sem illatot, tehát a mindegység érzésével operált. 
- Engem nem érdekel már senki és semmi! Érted?! Veled, vagy nélküled, de bosszút állok azokon a férgeken! – harciaskodott a másik. – Most megyek is, mert neked szükséged van a pihenésre! Anyukádat is üdvözlöm! Légy jó! – azzal kiment a bejárati ajtón, behúzta maga után, hogy a betegeskedőnek ne kelljen fölöslegesen fáradnia. Szemében volt valami az önbíráskodók ítéletéből; mintha egyszerre akarna ítéletet hirdetni, és büntetni is; valami túlvilágias öngyilkos szándék lappangott benne a ,,szemet szemért, fogat fogért” elve – alapján…