Koktél

Ez az egész talán nem is a szerelemről szól. Mondom talán. 
Lehet, hogy egyszerűen csak egy jó kaland, egy csodálatos hely, és a nyári fülledt reggelek gőze, ami azonnal elillan az éjszakával együtt, amint tisztán kivehetőek a veled szemben fekvő arcvonásai. Azok a szép, szabályos élek, a piszkoszöld szemek, melyek még ébren álmodnak arról, ami történt, és a magabiztos mosoly, mely ezé az idegené, akivel az éjszakát töltötte. Nem tudja a nevét, nem tudja, hogy mik a céljai, fogalma sincs arról, hogyan keveredtek ide, de most a lelkében megbúvó, majd fel-feltörő félelem mellett mégis jól érzi magát ezen a reggelen.
 
- Mit bámulsz?- tette fel a kérdést az idegen, Adrian takarója öleléséből száján kacér félmosollyal. – Tisztán érzem, hogy pislogás nélkül meredsz rám.
 
Adrian nem válaszolt, csak elmosolyodott. Az idegen kinyitotta a szemeit, és nagyot sóhajtott. Orra hegyében karika volt, mindenféle díszítés nélküli egyszerű ékszer, mely vadságát hivatott demonstrálni ennek a fura lénynek, aki békében és összhangban létezik a világban. Ebben a világban saját zenéje szolgáltatja az ütemet, és amennyit csak lehetett kihozott belőle ezen a nyáron, s habár tudta, hogy a végéhez közeledik a koncert, még kiélvezte az utolsó, ernyedt, levezető taktusokat. Furcsa egy jószág volt, elképesztő aurával, és a férfi nem tudta, hogyan kebelezte be őt egy szempillantás alatt.
 
- Mennem kell.- jelentette ki, és nagyot nyújtózkodott.- Úgy hiszem nem lenne előnyös, ha így találna minket valamelyik haverod...
 
Adrian továbbra is szótlan maradt, csak nézte, ahogyan a srác felül, és az ablakon kinézve konstatálja, hogy bizony egyre közelebb van a reggel. Szépen kimunkált darab volt, de csak épp annyira, hogy bordái íve menetet vágjon tejfehér bőrébe. Nyakában fekete lánc lógott, és valamiféle szimbólum, talán okkult, talán bazári, mindenesetre öltöztette a mezítelen, és tetovált felsőtestet. Ledobta hosszú lábait a földön heverő ruhakupacra, és nyikorgó, kényszerű mozdulatokkal elkezdte kiválogatni a saját öltözékét. Maradni akart, mindenáron maradni, és igazolni, hogy az élete végre révbe ért, és új irányt vehet a mindennapok közönyös petyhüdt magánya. Felrántotta a kinyúlt koromfekete atlétát, szűkített farmernadrágot, majd a szoba túlfelén heverő piros tornacipő felé nézett vágyakozva. Bár ne kellene megmozdulni. A cipő, az a rohadt cipő azt jelenti, hogy nincs visszaút.
 
- Akkor azt hiszem... köszönöm.- szólt pár pillanat múltán a szoba csendjébe, és Adrian arcát kutatta. – Nagyon jól éreztem magam, és remélem te is. Természetesen ha kint összefutnék valakivel, akkor azt fogom mondani, hogy amint leestél az ágyra, azonnal elaludtál. Ha ez így korrekt neked. Tartsd magad ehhez, és nincs baj. Habár élek a gyanúperrel, hogy mindenki hallotta, ahogy...
 
Elharapta a mondatot, felugrott az ágyról, és magára rántotta a farmert, majd begombolta, és mint aki válaszra vár, Adrian felé fordult. A férfi nézte, ahogy az idegen vállat von, a cipőjéért nyúl, majd a kilincsre helyezi a kezét.
 
- Várj!- szólt Adrian, és felült az ágyban. 
- Ne. Nem.- jelentette ki az idegen. – Ne mondj semmit, mert nincs mit megbeszélnünk. Felnőtt emberek vagyunk, jól szórakoztunk, egyéb nem történt, valószínűleg amint kilépek ezen az ajtón el is felejted az egészet, és a mai estére már valami vállalhatóbb jószágot cipelsz ebbe az ágyba. Megint. A te érdekedben remélem, hogy ezúttal nőnemű egyedet.- mosolyodott el a kócos férfit nézve az idegen. – Ha pedig nem ez a terv, akkor azon kívül, hogy nézel rám, akármit is mondhatnál. A csend nem a legjobb üzenet.
 
Adrian felkelt az ágyból, hirtelen és határozottan odalépett a fiúhoz, és átkarolta jobbjával a derekát, baljával a hajába túrt, majd olyan szenvedéllyel csókolta meg, amiről azt hitte már réges-rég kiveszett belőle. Kettejük közt volt húsz centi különbség Adrian javára, de a fiatal fiú igyekezett viszonozni a vehemens búcsút. Percekig álltak így az ajtóban, a nehéz tölgy öreg táblájához szorulva, és egymás illatába és ízébe kapaszkodva a vég óráján. Mikor Adrian távolabb emelte égszínkék szemeit, árnyékot vetve az idegenre, amaz szomorúsággal, és keserűséggel vegyes tekintetében meglátta a saját arcát tükröződni. Fájdalmat érzett, és bűntudatot, amiért megtörtént vele a tegnap este, és pont egy ilyen emberrel kellett megtörténnie, akit nem zárhat kalitkába, és nem tarthat maga mellett. Régóta ő volt az első ember, akinek nem volt szüksége Adrienre, és ezt a férfi kiérezte minden egyes mozdulatból és gesztusból. Nem a büszkeségét zavarta, csupán idegen volt számára az érzés, ami megtelepedett a mellkasában. A szabadságot érezte, a béklyótlan, gyökértelen zuhanást, egy véget nem érő emelkedésben.
 
- Áruld el a neved.- morogta pár centiről a fiú arcába, és magához szorította őt.
Partnere elmosolyodott, és megsimította a férfi hatalmas, vízilabdázókhoz mérten is lapát nagyságú kézfejét.
 
- Nem leszünk ismerősök a facen. Nem fogod magadra varratni a szíved fölé. Nem akarod, hogy nevem legyen.- válaszolt amaz, és távolabb húzódott a férfitól. – Nem ez volt a cél? Volt egy totál kerek történetünk, amit én jobban élveztem mint te, de ki tudja. Nem hiszek abban, hogy ez egyetlen nap alatt ennyire tisztává érjen benned. Tudod hol találsz meg Adrian, de nem akarom, hogy ezt akarni kelljen... Nem erőltethetem rád a világomat.
- Hozzászoktál? Mármint ahhoz, hogy idegen férfiak szerelmet valljanak neked? Őszinte szerelmet. Miért nem kaphatok annyi bizalmat, mint bárki?
- Nem vagyok escort, ha erre célzol. Nem élvezek arra, hogy egyéjszakás kalandjaim legyenek, egyszerűen csak megtörtént. Nem vittem el a pénzedet sem, de addig szívesen maradok míg ellenőrzöd a tárcád. -válaszolt joviálisan az idegen, és kibontotta magát az óriás öleléséből. – Adrian. Engedj elmennem. Ha itt találnak, neked vérciki lesz a szitu. Feküdj vissza. Tényleg. Nem megyek messzire, de most mennem kell!
- Te tudod a nevem. Én is tudni akarom a tiéd. 
- A nevem Troy. Troy McCormick. – jelentette ki a távozóban lévő fél, és lenyomta a kilincset. – És most feküdj le, aludj még. Hajnal négy van, és kell a szufla estére. Feltételezem folytatódik az önkívületig tartó vedelés. Örültem Adrian, tényleg köszönök mindent. De ha igaz, amit tegnap mondtál, akkor...
- El fogok menni érted, és magammal foglak vinni. Menj dolgozni, de egyúttal mondd is meg, hogy ma dolgozol utoljára. - válaszolt síri hangon Adrian, és szikrázó szemekkel a fiúra nézett.- Elég a játszadozásból. Troy. 
 
Pár tétova pillantást követően meg-megmozdulva, de Troy visszahajolt a sűrű, barna hajú Adrian felé, és szájon csókolta, majd jobb kezével megsimogatta a hosszúkás, napbarnított arcot, melyet igényesen gondozott rövidre nyírt szakáll keretezett. Baljával lenyomta a kilincset, és pár pillanat múltán már el is tűnt. A férfi, percekig állt az ajtóban, és nézte a vaskos réz kilincset, amit a távozó kalandja utoljára érintett. Kaland. Nem kaland volt ez. Köze nem volt a játékszerhez, és a kötelező baszásokhoz. 
Adrian nem lehetett több harminc évesnél, és Troy sem múlt el huszonöt, de mindketten túl voltak már pár rundon ahhoz, hogy tudják, ami tegnap történt különleges volt. Valami más volt, valami új, és valami rendkívül tiszta. Viszont ahhoz, hogy megérthessük mindezt, legegyszerűbben ott kezdhetjük el, ahol Adrian is; kanyarodjunk hát vissza pontosan negyvennyolc órával ezelőttre, szerda reggel hajnal négyre.
 
A történet egy fesztiválon kezdődött, és csak a jó ég a tudója, hogy vajon ott zárul-e. Ennek a fesztiválnak hírhedt jellemzője, hogy a városból érkező, jellemzően húszas évei közepén- harmincas évei legelején járó fiatalok itt tombolják ki magukat, teljesen nyilvánvaló, hogy általánosságban véve majd’ minden éjszaka vad orgiázásba csap át az este adott pontján. Az utcák augusztus első hetében megtelnek panziókeresőkkel, szobákat és apartmanokat kutatókkal, de az élelmesebbje már január derekán lefoglalta az áhított kvártélyt. Erre az időszakra már csak azok a helyek maradtak, melyek egy-egy ágyas helyiségekkel, hostellé átalakított pincékkel, és éberen őrködő, helyben nyaraló házinénikkel operálnak, nem csoda, ha kénytelen-kelletlen ilyen megoldásokat szül a halogatás ha már ide tévedt az ember. Főszereplőink sem jártak másképp, az utolsó utáni pillanatban próbáltak szálláshely után nézni a szezon kellős közepén, és immáron fél órája autókáznak az álmos tóparti kisvárosban, közel a fesztiválhoz tartozó kemping területéhez. Szimpatikus épület rengeteg akad, ellenben olyan, ahol ne lógna kint a „megtelt” tábla, nos, vajmi kevés.
 
- Oda állj be.- szólt türelmetlenül Adele, a sofőrnek, aki történetesen a bátyja, Timothy. – Ide bekérdezek.
- Nincs kint tábla, mi a szarnak? 
- Mert baszdmeg azért, hogy ne kelljen a fél napot egy autóban megrohadnom, becsöngetek, van egy bazinagy melléképület, miért, mi lesz?- reagált ingerülten a lány, és a kiépített murvás parkoló felé mutatott. 
– Oda.
 
Timothy félreállt a hatalmas terepjáróval, amivel öten érkeztek az angliai Rickershire megyei éves Rickandbass fesztiválra, mely évről évre több száz ember igényeit elégíti ki. Már amennyiben ezek az igények az ópiát-vodka tengelyen mozognak, hallgathatatlan, dübörgő elektromos zenékkel. A nehéz Landrover menetet vájt az idegen földbe, és lassan, hosszan mordulva megállt. A sofőr, Timothy a barátaival érkezett, főiskolai és kollégiumi szobatársak, már ötödik éve jönnek le minden nyáron. Tagbaszakadt, nehéz fiú, akit csak a sors tart egyben, meg a karma, hogy minden szemétségért meg tudjon fizetni élete során, amit másokkal elkövetett. Javarészt azért lógnak vele, mert az édesapjáé az ország egyik legnagyobb papírgyára, semmiképp sem lehengerlő modora és ösztönös pedantériája teszi őt lehengerlővé. Húga, a nála sokkal szimpatikusabb, ámde kissé együgyű Adele a nyomában kipattant az autóból, és a vaskapu melletti csengőhöz igyekezett ványadt kis testével, amit a szerencsés biológia, nomeg Dr. Adams hozott neki össze. Agyoncicomázott műkörmével vadul belevájt az ősöreg nyomógombba, és türelmetlenül hallgatta a vékony sípszót, keserves másodpercekig. Az autó ablakából kihajoló szénaboglyára hasonlító, haját szemüveggel kordában tartó cingár férfi hangosat rikkantott felé, mikor már kellő ideig tartotta nyomva a csengőt.
 
- Adele, húzzunk tovább, totál esélytelen lesz ha sokat szarozunk itt.
- Dugulj el Peter. – válaszolt töretlen lelkesedéssel a lány, majd mielőtt tovább reflektálhatott volna az érkező méltatlankodásra, hirtelen meghökkent.
- Halló?- szólt egy idős hang a kaputelefonból.
- Jó napot! Csókolom! Mi csak szeretnénk érdeklődni, hogy nem-e kiadó véletlenül a házban pár szoba. Öten vagyunk!- kiáltozott Adele.
- Nahát, nagy szerencsém van!- nevetgélt a vonal végén az idős női hang tulajdonosa, majd hangos berregő hang kíséretében a távirányítóval kinyitotta a nehéz vaskaput. 
 
Adele, arcán elégedett mosollyal, középső ujja felmutatásával jelezte Peternek, és az autó további utasainak végtelen megelégedettségét tervét illetően. 
 
- Na ki a király?- pattant vissza az autóba, a többiekre sandítva.
- Várd ki a végét, lehet, hogy a kutyával kel aludnod.- szólt a Peter mellett, középen ülő, magát istentelen nagy királynak képzelő Terry. Mondjuk ezutóbbi jellemzés a kocsi összes utasára volt értendő, meg tulajdonképpen ha őszinték akarunk lenni, ez egy korosztályos probléma. Terryről szólva, ő a többieknél alacsonyabb, kigyúrt, kifejezetten csúnya arcú fiú volt, de igyekezett kiművelt modorával, és válogatott sértések csokrával palástolni kisebbségi komplexusainak gyűjteményét minduntalan, akárhányszor nőnemű egyed véletlenségből szóba elegyedett vele.
- Majd te alszol a kutyával, vagy koporsóban, nem érdekelsz, menjünk dobjuk le a cuccost és húzzunk befele, fürdeni akarok, meg inni.- reagálta le a haját arrébb dobva Adele, miközben testvére a kocsit ügyesen a ház főbejárata melletti parkolónak kinevezett köves helyre navigálta. Pár pillanat múltán nagyot fékezett a gépjármű, kézifék behúz, majd Timothy vezényletével az összes utas kiszállt az autóból. A kedvesnek tűnő idős hölgy, kezében jókora kulcscsomóval már várta őket a verandán.
- Jó napot gyerekek! Amanda néni vagyok.- üdvözölte őket, és sorban megszorította az érkezők kezét. – Épp ma reggel mondták le a foglalást, készültem kitenni a táblát.
- Na arra semmi szükség nem lesz! – csattant fel Peter, és kezet nyújtott. – Csókolom, Peter Matthews.
- Adele Seyfried. Ő a bátyám Timothy- parolázott a lány is, majd a háttérből előmászó Terry is követte a kötelező köröket.
- Terry vagyok asszonyom. Terry Filcher.
- Üdvözlöm Önöket! Nagyon jó, megspóroltak a papának egy kört, épp most kellett volna elindulnia festékért, hogy megcsináljuk a táblát, a tavalyi elkoszolódott. És az Úr ott hátul?
 
A többiek háta mögül egy körülbelül kétszáz centi magas, kisportolt, de egyáltalán nem feltűnő alak tört magának utat. Ő volt a vízilabdacsapat kapitánya, és a tehetős Gottfried dinasztia sarja, aki a jelenlévő összes takony nívóján messze felül helyezkedett el. Modoros, kellemes fiatalember, hosszúkás, arányos, és rendkívül vonzó arccal.
 
- Adrian Gottfried, üdvözlöm. – dörmögött a mély orgánum, megnyerő mosollyal az arcán.
- Ó micsoda szép férfi.- pirult el viccelődve Amanda néni, és mindnyájan felnevettek kényszeredetten.
- Hát igen, ezzel vádolták már páran!- kacagott nyomottan Adele- Azért hoztuk magunkkal, hogy kicsit javítsa a csoportátlagot!
- Hát, jól van, jól, hát akkor jöjjenek velem, megmutatom a kisházat.- nevetgélt zavarodottan a hölgy, majd utat engedtek neki, és szatyrokkal- zsákokkal felszerelkezve követték őt a nagyjából ötven méterre elhelyezkedő, takaros kis melléképület ajtajáig.
- Itt hat darab külön szoba van, mindegyik ugyanakkora, mindegyik franciaágyas -kivéve egyet, ott kinyitható a kanapé, és külön van egy konyha meg egy fürdőszoba. Gondolom akkor az egészet ki szeretnék venni. Jönne még valaki? Nem túl nagyok a szobák, de arra elég, hogy aludjanak bennük.
- Aludni hmm.- jegyezte meg halkan Terry a mellette csámborgó Peternek, aki ezt hálás kuncogással honorálta.
- Tökéletes lesz! -Kiáltott fel a fiúkat túlharsogva Adele, és Timothyra nézett. – Előre fizetünk.
- Nagyszerű! – válaszolt Amanda néni, majd a kulcsokat a mellette lépdelő Timothy felé nyújtotta. – Minden szobához van egy, plusz három a főbejárathoz, de ha esetleg nem együtt jönnek-mennek, akkor hozzánk is be lehet csöngetni. Ha kérnek reggelit előző este jelezzék nekem vagy Roger papának, amelyikőnket itt érnek. – mosolygott, majd elvette a Timothy által nyújtott vastag borítékot. – De még nem is mondtam mennyibe...
- Csókolom, tessék megnézni nyugodtan, hálásak vagyunk a segítségért és a kedvességért, biztosan elég lesz. – vigyorgott sejtelmesen a fiú, majd kikereste a kulcsok közül azt, ami nyitja az apartmant, lekattintott négy másikat a csomóról, és barátainak nyújtotta. – Az üresen álló szoba lesz a nappali, ami a kanapés. Ott tali, amint mindenki elintézte a dolgait.
 
Nem húznám az időt azzal, hogy leírom mennyire gáláns volt a Seyfried család Amanda néni irányába, de az idős hölgy hüledezve hozta nyakra főre a kávét és a süteményt a nap további részében, továbbá igyekezett minden szobát ellátni házi szörppel, hátha megszomjaznának a vendégek. A nappalinak kinevezett szoba hamar elkezdett hasonlítani egy falusi kocsma állapotához este tíz tájékán, annyi volt az üveg, és a minden egyéb, gyakorlatilag vodkából volt csak olyan mennyiség, hogy ha fürödni akartak volna benne, megtehették volna mindenféle gond nélkül. Adele magára húzta a legléhább, legbevállalósabb fürdőruhát amit csak a gardróbja kiokádott, majd ráapplikált némi színes textilsálat, ami épp annyira volt átlátszó mint amennyire felesleges, a fiúk átöltöztek fürdőnadrágba, és a hátizsákot megtömve minden földi jóval nekiestek a ház elhagyásának. Kivétel nélkül mindegyik srác a pólócsapat tagja volt, ehhez mérten voltak elszállva maguktól. Hatalmas egó, rendkívüli fizikum, és szerencsés esetünkben pedig vastag pénztárcák is társultak a díszes csapathoz, így gondjaikat a városban felejtve végre megindultak a szabadstrand irányába. Rekkenő, harmincöt fokos meleg volt, így jobban csúszott a sör, mint részeg medve a bajkálon, ezért aztán igen hamar állapotba került mindegyik díszhím, élükön Terryvel. Ez a prágából származó véglény nem bírta ki, hogy ne időzítsen valami tenyeres-talpas baromságot bármelyik elhaladó nőstény illetőségű egyed felé, ...de tudjátok mit? 
Erről szólt ez az egész. Mindenki, aki erre a fesztiválra érkezett, fel volt készülve arra, hogy vagy lekurvázzák, vagy dalba szedve mondják el neki, hogy mit művelnének vele megfelelő páratartalom esetén. Röpködtek a „de megcsócsálnám”, illetve „hallod nyuszi kérsz répát” magasságú és mélységű szonettek, felváltva, mind a négy csődör szájából, és volt aki pirulva vette tudomásul, hogy párzásra alkalmasnak találtatott, de volt aki mélységesen felháborodott az úriember mivolt teljes és permanens bojkottját illetően. A strandra érve épphogy találtak annyi helyet két csapat közt, hogy leverhessék a tábort, és mire elértek a vízig, Peter már össze is barátkozott két vadidegen „nyuszival”, akik valamiért leküzdhetetlen késztetést éreztek arra, hogy a nyakigláb bájgúnár minden egyes elejtett ócska megjegyzésére nyihogva jelezzenek vissza. 
 
- Ennek a köcsög Peternek ma kinéz egy hármasfogat.- jegyezte meg Terry, miközben egy elhaladó vörös tetoválásokkal sűrűn díszített alteres leányzót csodált.
- Ne irigykedj. – szólt vissza Adrian, aki épp a naptejjel bajlódott. Csokoládébarna bőrén csak úgy izzott az olajos krém, és ezt nem mulasztotta el megcsodálni egyetlen arra haladó hölgy sem.
- Irigykedik a franc, ezek azok a tipikus instaribancok, akik tinderen keresik életük igaz szerelmét, de a rudin meg fuldokolva köpködnek. – legyintett Timothy, és nagyot röhögő Terry barátja kezébe nyomta a megbontott sört. – Menjünk be a vízbe mert meggyulladok.
- Én mindjárt összefutok Sophieval.- nyökögött Adele, és kezébe kapta a legújabb almás telefonját. – Most taggelte be magát a bejáratnál, szal’ mindjárt itt lesz. Osztok neki térképet.
- Az a jócsaj barátnőd, vagy a házas?
- Nem házas. Eljegyezték, de már múlt idő, mert a csávó ruppótlan volt, és állandóan állt a bál valamiért. Na pölö ezért nem kavarok én senkivel.- bölcselkedett a lány, de testvére hamar letorkollta.
- Ezért kavarsz helyette mindenkivel. 
- Kussolj paraszt. Nekem legalább izgalmasabb az életem mint egy kiskanál. Inkább szólj Peternek, hogy jöjjön vissza egy csoportképre, aztán én is megyek.
 
Így is lett, a szavakat tettek követték, és elkészült az annuális csoportkép. Jobb szélén ott magasodott Peter, átvetve karját Adrien vállán, aki sejtelmesen és magabiztosan hozta a kötelező szelfipózt, megfeszített vaskemény hasizommal. Mellette Terry pózolt gorillaként, és mert legalább annyira szőrös volt és -semmiképp nem szeretném megsérteni a gorillákat de- állatias, ez remekül állt neki. Timothy és Adele jó testvér módjára egymás mellett állva, kötelező kacsacsőrben mámorosan tekintgetve a kamera lencséjébe, bénán hümmögték el a csíz szót. 
Mikor Adele a hatodik kattintás után a megfelelő filterrel és jelölésekkel ellátta a remekművel, mindnyájan rögzítették saját oldalukon, odaköhögtek pár gifet, egy-két reakciót, és minthogy ezzel az összes kötelező szociális igényt és kötelességet kielégítették, eldobták a készülékeket a homokba, és elindultak, ki-ki a maga dolgára. A srácok pár órán keresztül felváltva ittak és a tóban passzolgattak, vagy éppen Peter két új szerzeményére licitáltak fennhangon, amit említettek nagyon is jó néven vettek, hiszen nem telt bele sok idő, de csatlakozott hozzájuk újabb két leányzó, így már minden srácnak jutott bőséggel friss hús. Mikor elérkezettnek látták az időt, kivonszolták kimunkált testüket a vízből, nyomtak pár feszítést az elhaladóknak, és nagyokat röhögtek a velük korzózó lányok pirulásán és mohón zabáló tekintetén. Az összes közül a legalpáribb Terry maradt, de még így is sikerült valamiképp maga mellé édesgetni az egyik majdnem együgyű nőt, aki arcán félig odaadó, félig kelletlen kifejezéssel igyekezett elfogadni, hogy a mai esti menü lehet, hogy csak ez a kolbász lesz, de ebből kell kihozni a maximumot. Időközben, ahogy összeszedelődzködtek, és visszaindultak a pár tíz méterre lévő tökéletesen szerencsés apartmanhoz, már rákezdett a távolban a fesztivál. A területen igencsak kezdett beindulni a buli, a környező úton magasodó nyárfák levelei minden egyes basszusnál lustán meglibbentek, és a tömeg is intenzívebben hömpölygött befelé. A srácok egyre inkább a fesztiváli veretést megelőző, egyfajta alapozásnak tekintett otthoni veretés felé pozícionálták figyelmüket, és ez nem feltétlen váltott ki teljes odaadást a legyeskedő lánycsapatból. Ők inkább már mentek volna dübörögni a sátrak felé, de hát ugye komoly áldozatokat kell hozni az ingyen pia oltárán.
Adele időközben megérkezett a táborhelyre Sophie nevű barátnőjével, körbe-körbe mutogatta a nappaliban mindenkinek mint a koncot, kiváltképp Adrian figyelmét szerette volna felkelteni vele.
 
- Szóval róla meséltem.- summázta roppant tapintatosan Adele, és Adrian előtt megállt barátnőjével. – Szép darab mi?
- Te most rólam beszélsz?- kérdezett vissza szájában egy vodka-bármivel Adrian nevetve.
- Nem rossz, nem rossz. Mit iszol?- kuncogott a szőke hajú törpenövésű gebe, aki Sophie névre hallgatott. Ízléstelen manikűr, napnyugtában szálló sirály -a sirályok elnézését kell kérnem- alakúra tépett szemöldök, két számmal kisebb foszlós farmer, eszményi látvány volt, nem is értem miért nem nevezte még valaki a Kentucky Derbyre.
- Vodka-redbull. Kérsz?- dörmögött Adrian, aki kapott a kínálkozó numera lehetőségén, és a felállt a kanapéról. Lehet, hogy ez a Sophie nem volt a legjobb darab, de nem is volt a legrondább, és nem fizetős- ami komoly érv.
 
A zene egyre hangosabban szólt a hordozható hangfalból, szinte érthetetlen módon, de a nagyjából húsz négyzetméteres nappaliban nagyobb buli kezdett lenni mint kint a fesztiválon. A négy említésre se méltó leányzó, és a maradék három srác vadul taposták egymást, és igyekeztek a nyelvtanilag félig helyes mondatok sűrűjéből kihalászni azokat az elemeket, melyek szexet eredményezhetnek. Miután Adrian megérkezett a két tisztes pohár kevert itallal, Adele már bele is kezdett élete hosszas vázolásába, és fél szemmel a srác kezére sandítva átvette a nekik készített italokat, majd folytatta. Sophie teljesen belefeledkezett a figyelem ösztönös színlelésébe, és olyan mondatokkal igyekezett az akadémiai díjas alakítását fenntartani, mint „ aha”, és „ ne bassz”, nomeg a közönségkedvenc „baszdki geci!” felkiáltás. Adrian mindeközben mint egy biodíszlet tornyosult föléjük, és hol az egyik, hol a másik arcot fürkészte, és bólintott nagyokat mit sem értve a beszélgetésből. Adele mint nő, számára természetesen tabu volt, hiszen Timothy tesója, nyilván őt nem döntheti két vállra, de ennyi pia után a sokat használt Sophie is kezdett kifejezetten vonzóvá válni. A bájcsevej azonban töretlen lelkesedéssel zajlott, a fiúnak nem osztottak lapot, és a két liba -elnézést a libáktól- pedig abszolúte észre sem vette, hogy ő ott van. A csodás reneszánsz festménynek Terry vetett véget, amikor ölében az egyik félig kinyílt rózsabimbóval közölte, hogy itt az ideje teret és időt váltani, irány a fesztivál területe, kezdődik az egyik nagy kedvence nemsokára, és már elég aljasnak érzi magát ahhoz, hogy kiteljesedjék irodalmilag. Nos ebben nem tévedett, semennyit, egy szikrányit sem, tényleg egy aljadék volt, bár ehhez az alkoholnak semmi köze.
Adele és Sophie maradtak, próbálták befűzni Adriant, hogy maradjon velük még kicsit dumcsizni, hiszen olyan jó most és ott, de említett ezt határozottan elvetette még gondolatiságában is. Terve volt ugyanis, hogy ha már mindenkinek jutott friss dög, akkor ő, mint mind közül a legjobb vétel, könnyűszerrel fog magának azt, és akkor, amikor és akit csak akar. 
Már annyira mocskosul unalmas. Minden évben ugyanaz a szóda, ugyanaz a kerti tó, ugyanaz a film. Egyre megterhelőbb volt számára működtetni ezt a kifacsart, és jelentéktelen gépezetet, ami hatalmasabb volt önmagánál, jóval túlnyújtózott Adrian keretein, és kezelhetetlenné vált az idők folyamán. Nem erőszakolta meg a lényét, már nem volt neki, a lénye eggyé vált az elvárások és maszkok funkcióival, és pontosan tudta, hogy úgy kell tennie, ahogy elvárja a világ. Meg kell adni a közönségesség isteneinek a nekik járó áldozatot bor és szakrális paráznaság képében. Ma érkeztek, elindult a móka, felgördült a függöny, és jól begyakorolt szövegkönyvvel, pár évadnyi szerepléssel a háta mögött már rutinból hozza a neki osztott szerepet. A múzsája a siker, a jövője, a pénz, a megbecsülés, és ha ehhez nem kell jelen lennie a testében, csak tennie kell az olajozott gépezetnek, ennek a kegyetlen buroknak a maga dolgát, hát áll elébe. Ma meg fog dönteni valakit, hogy elkezdődhessen a második felvonás, dicsekedni kell vele, és kitárgyalni, mesterkélten mosolyogni a csillogó és buta szemekbe, amik végig ítélnek, mint egy vágósúlyba ért állatot. Irány a vadászmező, és bár az életéből mindvégig hiányzott az élet, de igyekezett az ürességet az alkalmi érintések zengő sóhajaival és hazug, negédes, idegen fülekben felejtett ígéretekkel megtölteni. Ha narrátor lennék, nyilván ezen a ponton jelezném, hogy „ de Adrian az este folyamán nem ugyanazt kapta amit szokott”, de ugorjunk, mert nem haladunk semerre, ha csak a sekélyességről írok litániát...
Peter az egyik szobában még indulás előtt lefoglalta magát helyből két lánnyal, amit Terry és Timothy kitörő jujogással és hupákolással nyugtáztak, pontosan úgy, mint a territóriumot védő gibbonok -elnézést kérek a gibbonoktól-, majd magára hagyták az édeshármasozni készülő Petert, a két lelkiző barátnőt együtt az apartmanban. Útnak indultak hát így hárman barátok, plusz a Terry és Timothy oldalán billegető két irritáló nyuszi, egészen a fesztivál kapujáig. Látni még valamennyire láttak, karszalagot villantottak, és elbotladoztak az első durrogó sátorszerű felépítményig, ahol lézerek, színes szagok, és amorf mitológiai lények járták vad és ütemes táncukat, és az egy főre jutó kábítószer mennyisége meghaladta a Greta Thunberg által jóváhagyott határérték kétszázszorosát. A lányok a srácokban, a srácok a lányokban, fantasztikus egyveleg volt, mindenki otthonosan mozgott a feslett erkölcsök és felszabadult vadulás talaján, gyakorlatilag az évek során visszajáró vendégek egyfajta dühöngőjeként kiteljesedő találkozóvá érte magát ki a rendezvény. Amíg a fejrázás és az ugrálás közben negyedrészt a ruhákon landoló vodkaszóda fogyogatott, addig Adrien szeme is vadul kereste a kontaktust a közelében látványosan amortizálódó, és egyre inkább híguló felhozatallal. Terry és Timothy pontosan tudták, hogy időben kell elkapni a minőségi darabokat, lehetőleg még józanul, mert az este adott pontján már a haverkódex írott szabályai szerint is tilos vadászatba fogni. Az vagy rút, vagy fizetős lesz, vagy mindkettő. De most úgy festett a szitu, hogy egyik sem. A két srác éjfélhez közeledve szükségét érezte a pihenőnek, és azt jelezték az ittasság komoly tüneteit produkáló, ámde folytatólagosan egyedül pumpáló Adriennek is. Ezt a férfi hálával konstatálta, és eliramodtak a legközelebbi nyugágyas-foteles pihenő irányába. Az egyik csajszinak feltűntek a barátai, és velük együtt a remény, hogy Adrien patronja mégsem egy zsebkendőbe kerül, miközben másik kezével a mobiltelefont egyensúlyozza, de pech, sajnos minden nyúl foglalt volt, és ami maradt az sajnos nem fizetős, cserébe rút, ahogy azt sejtettük korábban. És ekkor elérkeztünk oda, amitől óva intették a fiút, már feladta, és minden mindegy alapon az egyik hátrányosabb leányzóval beszélgetni kezdett. Hátrányos, ugyanis nem volt műkörme, szemüveget viselt, nem volt festve a haja, viszonylag korrekt ruhákban járt-kelt, és eszméletlenül be volt valamizve. Nincsen rózsa tövis nélkül.
Terry mint jó szárnysegéd, amint látta, hogy Adrien a rossz vajlingba szeretne vajat köpülni, irgalmatlan gyorsasággal terelte el a lány figyelmét egy jól irányzott bókkal, amiben egy idézem; „elhasznált könyvtároshoz” hasonlította. Ebből a remek párbeszédből semmi sem esett le Adriennek, aki ezidő alatt a pultnál vásárolta a negyedik kör lónyálat. Lassan ott tartott, hogy lábra is alig állt, de ez nem volt baj, ugyanis mire visszaért, a könyvtárosnak hűlt helye volt. Adrien lemondóan vetődött le a székbe, mely puhán ölelte körül, és Timothy felé fordult, akiket épp otthagytak a pisilni igyekvő friss szerzeményeik.
- Faszán otthagytam Peternek mindkét nőt, és most még ez a szerencsétlen is lelépett.- vonta meg a vállát, és nagyot kortyolt. Miért érzett megkönnyebbülést? Miért lett egyszerűbb az este azzal, hogy elúszott ez a lehetőség? Nem is érdemes ezen morfondíroznia. Inkább Peternek címezte a szövegkönyve idevágó passzusát. 
- Lehet a mai nap nem nekem lett feltalálva.
- Figyelj bró, a pultnál elég elkeseredettek az emberek, hátha még te is kellhetsz nekik.- röhögött felváltva a két gyökér, amit Adrian viszontválaszként komolyan is vett.
- Kajak ott kell körülnézni. – szólt majd kapva-kapott az ötleten felállt, kezében két koktéllal. – A maradékot igyátok már meg, ne induljon rohadásnak!
- Á tesó, nem bírok vele, meg a véremmel, ha ezek kipisálták magukat mi megyünk vissza a pecóba.- ellenkezett nevetgélve Terry.- Ha elkészültél gyere utánunk, mi sztem’ lelépünk.
- Nekem nyolc, megkeresem Jeremyt, ők is itt vannak, hátha hozta a húgát.- válaszolt Adrian, majd ökölpacsik sorozata, és elindult a pult felé két piával egyensúlyozva.
 
Részeg agyában meg sem fordult, hogy ez talán nem épp világbajnok ötleteinek egyike, miszerint közrefog két színültig teli poharat, ezzel egyidőben a telefonját keresni kezdi. 
Így ahogy haladt előre, nyilvánvalóan sikerült megbillennie valamelyik irányba, minek következtében az egyik pohár úgy ahogy van a nyakába ömlött a nagy kapkodásban. Ám a bonyodalmak csak ezután kezdődtek. 
A másik pohár lötty, ugyan a kezében maradt, de tekintettel az állapotára, és arra, hogy épp jégkockák száguldoztak a nyakától a dereka felé az ingben, vadul megrángott, és hajító mozdulattal megszabadult keze tartalmától. 
Lassított felvételben láthatjuk, ahogy a pohár meleg csokoládés tej elhagyja a kezét, és tartalmát maga elé kiterítve a levegőben lassan úszik egy idegen kéz irányába, ami szintén egy poharat tart. A két pohár találkozásának a következménye, hogy az egyik a másik szélének ütközve gellert kap, és alaposan szemen veri az idegent, de olyan váratlanul, hogy amaz is elengedje a saját poharát, és magára öntse teljes tartalmát. 
Adrian tehát ott állt, mint egy igazi szerencsétlen farok, nyaktól lefelé csuromvodkásan, tátott szájjal, épp  valami artikulálatlan sajnálkozást kibömbölve magából, a maga kétszáz centijével. Vele szemben pedig egy száznyolcvan valahány termetű, sűrű, barna hajú, zöld szemű, vékonyabb fiú, tele tetoválásokkal a mellkasán, kinyúlt atlétában, és teljesen leöntve dzsuvával, bruttó egy vérző szemöldökkel. Álltak így egy pár másodpercig, majd Adrien félig kijózanodva, konkrétan odavetette magát a srác arcába. 
 
- Bocsánat, tényleg, eskü nem direkt volt, tényleg ne haragudj, baszki, gyere veszek másikat, mit iszol?- kérdezte mekegve, miközben lapát nagyságú kezeivel igyekezett lesöpörni a szerencsétlenül járt fiú válláról a jégkását és a mentaleveleket. – Hallod te vérzel, fú baszki, én, én...
- Nyugalom, ember, kicsit higgadj le. Nyilván nem direkt vágtál hozzám egy... Mi is volt ez? - nevette el magát a srác, és hátratolta a szemébe lógó haját. Hibátlan, szép arca volt, kecskeszakállal, és egy orrkarika díszítette. – Legalább mindketten felébredtünk kicsit. Rám fért. 
- Vérzel ember, a szemöldököd...
- Azért ne hívjuk ki a papot, mert megvágott egy pohár. Nyugalom.
- Oké, ezer bocs, tényleg, itt van zsepi. A vérre.- dörmögött idegesen Adrian, és kikotorta a zsebéből a csomag zsepit. – Mit iszol, megyek hozom, vagy gyere, eskü nem vagyok paraszt, csak véletlen megbotlottam, és...
- Te ilyen neurotikus típus vagy? – kérdezte az idegen, felvont szemöldökkel. – Mondjuk itt ahhoz azért simán hozzá lehet szokni, hogy oltári drámát csinál mindenki mindenből. Nem történt semmi, nem tört le a körmöm, érezd jól magad.
- Nem is az, tényleg, fasza, hogy nem vagy ilyen hisztis búza, vagy valami tipik jócsaj, akkor tuti balhé lenne, legalább ennyi mázim van ma...
- Volt már ilyen élményed? Másra is öntötted már rá az ízéből ítélve, nos, vodkádat- kevés narancslével? De szerintem ebben nem volt narancs sem. Másképp reagálnak a csajok és búzák, ez már nyilvánvaló.
- Jaj nem az, csak vágod. Hát ja. Jó, na, mit iszol?
- Ha mindenképp ragaszkodsz hozzá, akkor egy mentás bármit ami nem üt agyon. Addig én ellátom magam...
- Ja ne, várj, hadd segítsek, izé.- cizellálta gondolatait Adrian, majd kivette a srác kezéből a zsepicsomagot, és kitépett belőle egyet. Esetlenül, de méreteihez képest visszafogottan igyekezett letörölgetni a kiserkenő vért, és megtisztítani a sebet, ami akárhogy is nézzük, de tényleg nem volt nagy szám.
- És mindenki akire ráöntöd a löttyödet kap privát kezelést is?
- Nem, csak te nem látod, én meg... Nyugi nem vagyok ratyi, vagy ilyesmi, csak így könnyebb a lelkemnek.- morgott mély hangján, és tovább igyekezett a romok rendbetételén.
- Aha, világos. Ez mindenképp jó hír.- hümmentett nyugodtan a fiú. Mélyen belenézett Adrian azúrkék szemébe, amit a szoborszerű és barna arc keretezett, és hagyta, hogy ő is elvesszen egy pillanatra. 
Adrian egy századmásodpercig megzavarodva viszonozta a pillantást, és maga is meglepődött, mennyire furcsa az idegen tekintete. Valamiért visszafojtotta a lélegzetét, és hevesebben vert a szíve. A váz, ami őt alkotta egy percre mintha megremegett volna, és belsejében mozgolódás támadt, húzást érzett, és meglepő józanságot, valamiért helytelen volt az egész közjáték. Befejezte a vér felitatását, és valami kijött a száján. Nem tudta, hogy beszél. Nem emlékszik rá mit mondott, csak beszélt, és hallgatta, ahogy az idegen fiú válaszol. Érdeklődött. Kérdezett. Nem faggatta, de kérdezett, és ez meglepte, hogy nem történeteket hallgat másokról, hanem valaki áll vele szemben és lapozni akar a könyvben, érinteni dolgokat. Ott álltak, beszélgettek, elveszett az idő fonala, és csak folyt belőlük a szó, jelentéktelen, semmiféle dolgokról. 
Mikor már egy ideje így maradtak, eszébe jutott, hogy ígért egy italt. Zavarában hirtelen a véres zsepit a srác kezébe nyomta, és megkérte, hogy várja meg itt, elmegy a piáért, és vagy ötször bocsánatot kért. Az idegen, és már nem vérző fiú végignézte, ahogy a toronymagas, széles vállú adonisz utat tör magának, immáron csak tűrhetően részegen, és beáll a sorba. Határozottan szimpatikus. Lehet érdemes volna megpróbálni... De miért érzem úgy, hogy ez most nem az a nyálon csúszó voyager barom, aki csak eseti orgazmusra tart igényt? Vegyük sorra, mik a lehetőségek. Bedobom magam, jófejkedek egy sort, kiderül, hogy „hát ő tulajdonképpen nem gyűlöli a melegeket”, meg  a klasszik „ nekem is van meleg ismerősöm és imádom”. Hagyjuk a rizsát. Kefélj meg. Vagy én téged. Mondjuk egy ekkora hímet azért tuti nehéz lenne dobálni. És milyen gyönyörű a szeme, egyszerűen... Mi a fene ez az egész? Miért beszélgetünk? Miért várom, hogy visszajöjjön, de legfőképp, teljesen biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül sikerülne kialkudni egy kölcsönös bólogatást, akkor sem kerülnék közelebb semmihez. Ugyanúgy nem vár rám semmi, csak a szoba négy fala. Szánalmas. Egy kóbor baszás nekem megér egy heti szenvedést a tükörképemmel? Ez a srác nem tartogat mást, csak újabb keresztrejtvényekbe ágyazott rohadást, amit nehezen kell kibogoznom, és a megfejtés mindig ugyanaz. Értéktelen vagy. Reggel felkelsz, és neki sietve mennie kell munkába, vagy kap egy telefont, hogy meghalt a keresztanyja. Most nem alkalmas neki a dolog, nincs ideje. Hát nekem sincs időm, és erről papírom is van. Nem vonhatok be az életembe senkit, mert nincs értelme, szükségtelen erőbefektetés lenne, viszont így miért is ne adnék esélyt a koktélos srácnak? Egynek tökéletes, sőt, abszolúte toplistás lenne, így első blikkre biztosan. Valamiért villog a vészjelzőm, valamiért ez most veszélyes. Ez ösztön, nem játék, ne légy meggondolatlan. Ezt most engedd el. Lesz másik.
 
Adrian folyamatosan vissza-vissza nézett, hogy áldozata ott van e még ahol hagyta, de leginkább nem értette, hogy mi történik. A zsebében megcsörrent a telefon, és mikor sorra került, kikérte az italt, de a fülén már ment a tesózás, brózás, és az, hogy menjen haladéktalanul a strandra, mert ott vannak együtt mindnyájan, és Jeremy hozta a kurva jó barátnő alapanyagot. Timothy ugyan lelépett eseményezni, de Terry és az ő tartozéka még koptatják az éjszakát a többivel. Mindeközben a koktél is megérkezett, mojito, szimpla vodkával, plusz Adriannak valami rumos lófasz, állítólag ha kever az ember mindent az jót tesz. 
Nos mire megfordult, és visszaindult a pontos pozícióra, a srácnak hűlt helye volt. Hiába forgott vadul a tengelye körül párszor, nem látta sehol a szerencsétlent, aki most valahol a száz ember között menetel szomjasan és sebesen. Nem mondod komolyan. Miért érzett csalódottságot? Miért érzett egyáltalában, mit is, izgalmat? Miért nézett vissza, hogy megvan-e még a helyén a vadidegen? Csak leöntötte, bumm, van ez így, de most ott áll két koktéllal, és az egyik nem az övé. Hová lett? Nem mehetett messze. Mi a faszt érdekel, hülye marha, be volt az is rúgva, ennyi. Beszélgettek is, de miről? Leteszi a koktélt és elsétál. Miért beszélgettek? Mitől érzett tágabb, súlytalan tüdőt, és könnyebb levegőt áramlani, mikor ott ácsorgott nyakig italban és verítékben úszva? 
Odalépett egy asztalhoz, és letette rá a teli italt, majd a part felé vette az irányt. Konkrétan leöntött egy srácot, mit leöntött, megdobta egy pohárral, és amaz meg csak mosolygott, és ő letörölte a vért. Letörölte a kezével, talán már-már gyengéd volt vele. És miért nézett rá úgy? Nem volt ratyi, mert nem nézett ki annak, de mi volt az a nézés? Mi volt ez a duma? Meleg lenne? Kifejezetten jól nézett ki csávó létére, és nem állt neki ágaskodni rögtön, még az a szerencse, hát tavaly ilyenkor tömegverekedés lett mert leöntötték Adelet, mindenki fel van pörögve, meg nagy szarjankók a poros izommal, leverték őket pillanatok alatt leültek, de ez a csávó annyit csinált, hogy nézett. Miért zavar, hogy emlékszem a tekintetére, és miért érzem azt, hogy valami nem kóser... Minek töröltem le a vért? Egy baromság az egész. Részeg vagyok.
 
- Yooooooo Adriaaaan!- üvöltötte tőle hat méterre, a tóparton a zene ritmusára pumpáló Jeremy. Ez egy, magát üzletembernek képzelő harvardi drogos lajhár volt
-elnézést kérek a lajhároktól- ,de minden barátja közül belé szorult a legtöbb értelem.
- Megkerültél szaros! Azt hittük már valamelyik bokorban kefélsz!
- Csá! – jelezte ottlétét egy minden bizonnyal a „fizetős” kategória egyik képviselője, amit Adrian derűs köszönéssel nyugtázott, és szemrevételezte a portékát.
 
Dögunalmasnak találta a kilógó melltartóban feszülő, kinyúlt harisnyával alápolcolt másnapi briósokat.
 
- Ő itt Lindsey, az imént csatlakozott hozzánk. – taglalta Jeremy, és végigmutatott a népes vendégseregen, akik az alkalmi liezonok otthonaként funkcionáló ad-hoc sörsátor körül lebzseltek.
 
Párocskák, kiéhezett kanos férfiak többségben, és említett óradíjas pillangók hada. Adrian ennél nívósabb kompániát képzelt el ezen csodás nap végső opusaként, de minthogy Terry barátja még jelen volt, és Jeremyvel sem minden nap fut össze, maradásra bírta hát a falkaszellem.
Eltelt egy óra is talán, mire a dög meleg éjszakában, úgy hajnal egy tájékán alkalmasnak látták az időpontot egy kis fürdőzésre, és, minthogy Adrian még gyakorlatilag ragadt a ráömlött italtól, csatlakozott a pancsoláshoz- jobb szó híján. Dobáltak valamiféle labdát is, nem is ez volt történetünk szempontjából az érdekes, hanem egy elkallódott vízibicikli, ami lehorgonyozva rostokolt tőlük nem is olyan messzire. Ahogy igyekezett megtalálni azt a pozíciót a vízben, hogy a pia se ömöljön ki, de kellemesen tudjon úszkálni Adrian figyelmes lett említett tereptárgyra, és jobban megnézve látta, hogy a hátsó fedélzeten, egy pár piros tornacipő vert tanyát. Tulajdonosa pár pillanattal később, a jármű oldalánál tűnt fel, a vízből kiemelkedve. Mellkasán körbeérő tetoválás, félhosszú borzos haj, orrkarika, modoros szakáll, ez konkrétan a koktélos csávó volt!
 
- Hallod nem hiszed el, de ott a csávó. – szólt Adrian a mellette úszkáló, és nagy, kopasz kannal csevegő Adele felé, aki időközben kiért a veretésből, de Sophiet elhagyta valahol a dizájnerdrogos sátorban.
- Akkor mondd meg neki, hogy jöjjön ide, kell a vízibicaj!- nevetett hangosan a lány, majd meglökte Adriant, aki emiatt majdnem megtavazta a koktélt.
- Hagyj már a faszomba, majdnem kiöntöttem. – válaszolt dörmögve Adrian, de elindult, lassú, ütemes tempóban. Nyolc éves kora óta vízilabdázik, tud úszni, rendesen navigálta magát és a koktélt a kellemesen meleg vízben, mígnem pár méteres távolságba ért a vízi járműhöz. 
- Hé, vérző szemöldök!- kiáltott fel, mikor odaért, és látta, hogy a srác fél lábát felhúzva, karját a tarkója alá temetve épp száradt a fedélzeten.- Miért léptél le? Vittem neked a koktélt.
- Á, koktélos srác! - kiáltott fel az idegen, és felült. Oké, itt van ez a díszpinty, ez már majdnem sorsszerű, csacsogok vele kicsit, lerendezzük az üzletet itt és most, és mehet tovább a műsor. Miért néz így? Mi a szart nézel? Miért hallgatott el, miért néz rajtam végig, és miért nyökög. Zavarban van. Ez egy kan, ha akar valamit kimondja, de ez itt úszkál, és zavarban van. Ezt sürgősen le kell építeni, nem lesz itt semmiféle produkció. Veszélyessé válhat ez a marha. Én még egyszer tuti nem szelídítek rinocéroszt.
 
- Abban a nagy zajban nem volt világos, hogy mik a terveid. 
- Hagyjuk már. Miért léptél le?
- Miért ne tettem volna? Baleset volt, sajnáltad, mindent megbeszéltünk. Vagy nem?
- Nem értelek. Jó, mindegy igazából, bocs, hogy zaklatlak, csak megláttalak, és gondoltam...
- Nem vettem zaklatásnak. Pattanj fel, egyedül nehéz hajtani ezt a szart. – szólt a fiú, majd talpra ugrott az ingó bárkán, és Adrian felé lépett. Mi a faszt csinálsz, te elmebeteg. Azonnal hagyd abba. Küldd el innét, menjen máshova, ő meg a szemei, meg a hihetetlen szar teste. Addig kergesd el messzire, amíg még tudod, légy eszednél, ebből jól nem jöhetsz ki. Sírás lesz!
 
A fiú kinyújtotta a kezét Adrian felé, és kitartóan mosolygott, ám a vízben evező férfi hirtelen észbe kapott, és meghőkölt.
 
- Igazából haverokkal vagyok itt, és csak azért  jöttem, hogy megnézzem, hogy minden oké-e, ilyesmi, mennem kéne vissza.
- Ja vagy úgy- zárta össze a tenyerét az idegen, és kiegyenesedett. Rövidet bólintva engedte útjára Adriant.- Akkor jó szórakozást nektek. Remélem még összefutunk.
- Ja, igen, és köszi. És lógok neked egy koktéllal, mármint... Ha legközelebb találkozunk, és nem lépsz le.
- Megígérem, nem fogok. – nevette el magát a fiú. Adriannek olyan érzése volt, mint mikor valakivel ismerkedik, és közeledni próbál, meg tenni a szépet, de valahogy ettől a figurától ez totál őszintén hatott. 
 
És tetszett. Nem, nem tetszett. Ez a valami itt előtte szinte élő mágnesként tépte ki a zakatoló szerkezetből azt, ami szikrát kapott, és a rogyadozó vakolat mögül alig látható halvány és baljós fény tűnt elő. Magát sem értette. Nem így szokott beszélgetni, nem szokott egyáltalán beszélgetni, vele meg annak ellenére, hogy még a nevét sem tudja, már túl van egy csomó...Vagy ismerkedik? Nem lehet, hogy nem is a srác ismerkedik, hanem...
 
- Őm...- morgott rövidet Adrian a vízben, és visszafordult a srác felé. – Nem értem, hogy miért, de lehet, hogy a pia beszél belőlem, és érted, nagyon beittam ma, nézd el, de azt hittem egy pillanatra, hogy mi most ilyen... vágod.- gesztikulált kezeivel, félig nevetve a béna helyzeten, de a srác arckifejezése fikarcnyit sem változott. 
 
Vadul kutatta Adrian szemeit, és magabiztos félmosollyal, abszolút természetesnek tűnt. Adrian igyekezett kerülni a szemkontaktust, mert minduntalan amikor tekintetük találkozott, extrém furcsán érezte magát. Valami hiba volt a gépben, valami nagy és fatális hiba, mely összeomláshoz vezethet. Túl sok idő, túl sok energia, egyszeri és megismételhetetlen műalkotás, nem viheti vásárra egy vásári nyikhaj kedvéért. De ez nem egy vásári nyikhaj. Miért nem az?
 
- Vágom, de nem tudom miért gond. Úgy érzed, hogy mi most kerülgetjük egymást.
- Aha, ja, valami olyasmi. Egy elefánt van a szobában.
- De a tudtomra adtad, hogy nem vagy ratyi, akkor miért gondolod, hogy ennek van iránya, vagy célja?
- Hát nemtom’, nem akartalak megbántani, meg továbbra is lógok neked egy piával. Tényleg. Csak furcsa volt. És faragatlanságnak éreztem nem megjegyezni.
- Sok furcsa dolog van, ami nem szorul magyarázatra.- szólt a srác, majd egy pillanatra elveszett a gyönyörű arcon. Ó hogy rohadnál meg, tűnj innen. Nem baj, valamivel elütöm ezt az egészet. 
 
- Itt van például ez a vízibicikli. Engedték, hogy kibéreljem, de fél órája sodródok a vízen, mert egyedül baromi nehéz meghajtani. Miért béreltem ki? Nem tudom. Jól tettem? Minden bizonnyal. 
- Aha...- bólogatott arcán furcsálló mosollyal Adrian, majd újfent megfordult, és elkönyvelte, hogy ez a srác bizony teljesen meleg. Fullra. És most nyomul rá. És ezt nem is tagadta le. És valahol a széles mellkas mögött most omladozik valami, aminek iszonyat stabilan kellene állnia, ezt már sokadjára konstatálta. Azonnal el kell innen tűnnöm.
- Mentem, majd koccanunk! Ne haragudj tényleg, izé...– szólt miközben pánikszerűen távolabb evezett faképnél hagyva a fiút. A piát a vízbe öntötte zavarában, és menten távolabb került, annál inkább érezte, hogy az a valami ami egy pillanatra rogyásnak indult, most újra betonkemény. 
 
Betonkemény, szürke, és jéghideg. Olajozott gyártósor, mely monokróm álmokat szül, és teszi a dolgát nap nap után, állhatatosan, hibátlanul, töretlen lelkesedéssel egy sorvadó lényt temetve a szikrázó krómból faragott végtermékek halvaszületett műemlékei alá. De csak a műtárgy a fontos, a folyamat, a művészet már csak adalék, és csak a tárgyat hivatott többé varázsolni.
A srác szó nélkül nézte, ahogy a széles hátú férfi egyre távolabb és távolabb kerül tőle, majd kibányászott a táskájából egy cigarettát, és rágyújtott. Leheveredett a sík terepre a bicaj farán, majd könyökére támaszkodva kinyújtotta lábait, és a fesztivál haldokló fényei felé révedt. A zene már csak pár sátorban dübörgött, de így is elég volt ahhoz, hogy ébren tartsa a megye teljes lakosságát, és alapot szolgáltasson a parton orgiázóknak. Adrian visszatért a többiekhez, és konstatálta, hogy a nyolc főből már mindenki megtalálta a maga partnerét, de legalább behoztak a vízbe egy felfújható italtartót, ami roskadásig volt pakolva koktéllal. Lecserélte a kezében lévő kiürült poharat egy telire, és igyekezett bekapcsolódni az Adele által diktált fergeteges tempóba, ami leginkább a fodrászat-gasztronómia rendszerben mozgott. Nem figyelt, mert lekötötte egy gondolat, aminek nem lett volna szabad megfogalmazódnia benne. Tulajdonképpen nem is zárkózik el a témától. 
 
Dehogyisnem. Még a gondolatért is tarkón vágná magát valami szívlapátféleséggel, de őszintén nem zavarta a gondolat, hogy egy estére belangyuljon. Nem érez ő semmit, nem omladozik itt semmi, ez tök természetes kíváncsiság, ez a lazaság jele, nem valami más, valami mélyenszántóbb. Marhaság. Neki ez belefér. Sehol a horizonton egy olyan nő, akit elkapna, fizetni elvből nem fizet, de itt van ez a koktélos csávó, akire kettőt rápislog, és biztosan lemélytorkozza. Egy fiú baszdmeg, ez brutális, biztos, hogy nem. Jézusom, mekkora lenne már. Simán bevállalná, hogy neki tökmindegy. Ha ő csinálná ezt meg, tuti még jól is jönne ki belőle, évek múlva is ezen röhögnének a többi balfasszal, hogy őneki még a srácok is térdelnek, akkora alfahím. Nem önmegvalósítás, ez illik a képletbe, abszolút nagy szám, és semmi köze ahhoz, hogy érez e akaratot, vagy késztetést bármire. Ez egy numera, ami olyan mint a többi, csak épp...
- Na mizu tesó?- úszott be a képbe Terry, nyakában a lánnyal, akit nemsokára megdönget. – Még mindig itt kókadozol?
- Kókadozik a fene, szerintem simán leszopatom magam azzal a búzával ott, ha nem lesz más. - bökött hátra alapos alpárisággal a még mindig kikötött vízibicikli felé Adrian. – Nem fogok itt körbejárni egy sunettiért egész este, ha köbö fél percembe kerülne befűzni egy oboára. 
- Te kajak ennyire betémáztál?!- tört ki a röhögés mind Adele, mind Terry részéről. – Hallod az nagyon kemény lenne, ha pont te mennél át homárba. Mármint igazából...
- Igazából attól nem lesz búza, ha leszopat egy köcsögöt. – próbálta elütni röhögéssel a szituációt, de Adele, és jelentőségteljesen Terryre meredt. Kínos oldalpillantások következtek, és Adrian nem tudta mire vélni a súlyos csendet, de a lány mindenféle teketóriázás nélkül már meg is indult hátrafelé. 
- Kérdezzük meg mit szól hozzá! Amúgy is kell a biciklije.
- Ade, nemár baszod, ne baszogasd, fejbevertem egy pohárral, kajak ne szívasd már, vicceltem te fasz! – reagált gyorsan Adrian, és lerántotta a víz alá a lányt, amitől az majdnem megfulladt, és hevesen ütni kezdte apró műkörmös ökleivel.
Arra azonban nem számított, hogy a Terry nyakában ücsörgő leányzó amíg tart a belharc, sietve átússza a köztük lévő távot, és megjelenik a horgonyzott bicaj mellett, felkönyökölve arra. Adrian már csak azt látta, hogy a tornacipős srác előrehajolt, vadul bólogat, majd nevetgélnek valamit a kiscsajjal. Hirtelen felé fordult, és érezte, hogy elönti a teljes szégyen, a megsemmisülés, amit nem is értett miért történik. Hát hol nem szarja le az egészet, de mennyire vérciki, hogy... Mégis az a ribanc mit mondott? Villámgyorsan ledobta magáról Adelet, és Terryt megkerülve a leányzó után úszott, aki kedélyesen cseverészett az idegennel. Miért érdekli, hogy mit mondott, egy szót nem kell beszélnie ezzel a fiúval, semmi se történt, csak leöntötte, miért megy hozzá vissza másodjára, és miért érdekli, hogy mit beszélnek, és miért...
 
- Hallod ez nem így volt. - harapta el a mondatot, és röhögött zavarában Adrian, minden hímek hímje. 
- Akkor én megyek is, majd talizunk! – kiáltotta Terry csaja, és Adrianra kacsintott elhaladtában. 
- Én most egy kicsit lemaradtam azt hiszem. – szólt a srác, és kitartóan próbálta a lehető legkomolyabb arckifejezést magára erőltetni. 
 
Eközben az Adele támadását követően karmolásokkal tarkított Adrian a koktéllal és maradék önbecsülésével egyensúlyozva közelebb evezte magát, és minden erejével azon volt, hogy ne nézzen szembe vele. Nem akart ránézni.
 
- Mit mondott a csaj? Én nem akarok veled lefeküdni, viccelődtünk, ennyi volt, semmi ilyesmi.
- Nem értelek. Ismerjük egymást Brigittevel. Csak felismert és idejött köszönni. – válaszolt felemelt szemöldökkel a fiú, visszatartva egy kitörő röhögést. A távolból a nyolc fős tömeg élesen skandálni kezdte a „szopd le” strófát, ütemesen, és kitartóan, amitől gyakorlatilag Adriannek kedve támadt belefulladni a sekély tómederbe. 
- Nem tudom, hogy mit mondjak, ez elég gázos. Eskü többet nem zargatlak. – zárta rövidre Adrian, mire a srác teljesen elengedte a dolgot, és kitört belőle egy éktelen, harsány röhögés. Talán még pár könnycsepp is. 
- Te most kiröhögsz engem? – kérdezte hitetlenkedve, de szintén nevetve Adrian.
- Hát nem szomorú a helyzet az zihher! – küszködött a srác, majd felegyenesedett, és nagyot fújtatva a bárka elejébe lépett.
- Gyere, vigyük vissza ezt a szart.
 
Lelke majdnem légiesen könnyűvé vált hirtelen. Adrian saját magán volt a leginkább meglepve, de mindenféle lamentálás nélkül azonnal felugrott -mit felugrott, felrepült- a járműre, amitől az tekintélyes amplitúdóval megingott, úgy, hogy egyetlen utasa egyensúlyát vesztve mindenféle erőlködés nélkül bezuhant a tóba.
 
- Baszdmeg! – kiáltotta Adrian, és villámgyorsan ott termett, ahol a fiú elmerült. Nem jött fel senki. – Hé, ez kurvára nem vicces. Ez nem tud úszni ba...
- Miért ne lenne vicces?- kérdezte mögüle, a túloldalról az idegen, nagyot prüszkölve, csapzott hajjal.- Nyilván tudok úszni.
 
Adrian megfordult, és most először látta őt teljes életnagyságban alkalmi ismerőse.
 
- Azta...- szólt a srác, és tetőtől talpig végigmérte a zavart Adriant. – És te ma komolyan nem találtál ki magadnak jobb időtöltést, minthogy atom részeg legyél, és egy fiút akarj szobára vinni?
- Én, dehogy, nem, ne nézz már, én nem vagyok olyan. Nem vagyok meleg.
- Ne nézzelek. Csak jókedvedből gyúrtad ki magad így, nem azért hogy nézzenek téged.
- Hát de nem faszik, nem meleg faszik.
- Értem. Tehát az elismerés csak nőktől elismerés. A konditeremben soha egyik haverod sem dicsérte még meg a karodat, vagy nem álltak föléd, hogy milyen amikor dolgozik a tricepszed. 
- AZ nem ugyanaz, mintha egy buz...meleg nézeget. Te azért nézegetsz, mert bejövök neked.
- Villámgyorsan eldöntötted, hogy meleg vagyok, és, hogy rávetném magam a témára, ha volna rá lehetőség, csak azért, mert életed jelentős részében azzal foglalkozol, hogy megfelelj az embereknek. 
- Nem. Igen. Nem. Nem vagyok józan, ember. – zavarodott össze Adrian, és téblábolt egy keveset egyhelyben. Villámgyorsan kiismerték, kár lenne vitába szállni.
 
Az idegen srác jobbára megvonta a vállát, és egyetlen határozott mozdulattal fellökte magát a biciklire, majd gondosan kerülve a kontaktust, táskájába nyúlva elméretezett, hatalmas, kapucnis pulóvert halászott elő.
 
- Ezt arra az esetre tartogatom, ha szégyellős hetero fiúk kerülnének a fedélzetre. – röhögött, majd szemei elé kezével ellenzőt formálva átnyújtotta a ruhadarabot.
- Jó, nevess csak ahogy akarsz, akkor sem komálom, ha rámizgulnak.
- Izgult fel a bánat, ne legyél ennyire lekezelő. Nincsenek itt a haverok, felesleges, ismerem a dörgést. Segíts a partig elvinni ezt a dögöt, és letudva az adósságod. Részemről.
- Hogy érted ezt?- kérdezett vissza Adrian, miközben belehuppant a jobb első ülésbe.
- Hát a magam részéről nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy izgulok rád, és tulajdonképpen a barátaid már el is döntötték, hogy le foglak szopni, talán úgy lenne a legmegfelelőbb, ha ezt elkerülendő a kikötés után te jobbra mennél, én balra. Mondhatod azt, hogy megtörtént, és ha valamelyik idejön, igazolom, amit csak akarsz. Nekem megtiszteltetés, te teremtés koronája.
 
Nyilván ezt követően elindult egy emelkedettebb társalgás, amit nem részleteznék, de elég legyen annyi, hogy folyt a szó, és hol zavartan, hol végtelenül komolyan próbáltak valamiféle emberi interakcióba lépni. Adriannek azért volt nehéz, mert ismeretlen terep volt számára a normális, nem csupán két kötött pályán ívelő humán kommunikáció, a fiú pedig zsigeri félelemmel ásta bele mind jobban és jobban magát a férfi rétegeibe. A félelem savanyú íze a szájakban gyülemlett, és sehogy sem akart feloldódni a szaporodó, és lüktető leheletek alatt. Elszaladt az idő, úgy, hogy észre sem vették.
Említett barátok már régesrég abbahagyták a skandálást, éneklést, óbégatva strandolást, és erre mindketten figyelmesek is lettek. A csapat felé tekintve egy teremtett lelket nem láttak a vízben, viszont a parton már nagy volt a sürgés forgás, elvégre azért csak hajnali kettő előtt jártunk, bizonyára még hosszú az este.
 
- A kulcsom...- morgott Adrian, miközben gyors ütemben taposta a lapátok alatt halkan surrogó vizet. – Baszki, a kulcsom ott van.
- Lakás, vagy kocsi? Utóbbi esetben nem biztos, hogy nagy baj lenne ott hagyni.
- Az apartman. Ahol most vagyunk. 
- Értem. Biztos jobban úszol, mint ahogy udvarolsz, szóval...- tárta szét a kezét a srác, mire Adrian is elnevette magát. – Menj. Innentől megoldom. 
- Nem udvaroltam. Nem akarok tapló lenni, és itt hagyni, de ha elviszik a kulcsomat, nem jutok be a szobába. – morgott Adrian. 
 
Ismét csalódott lett, kellemetlen érzés lett rajta úrrá, és teljesen össze volt zavarodva, fogalma sem volt miért jár most ez a fejében. Nem udvarolt, reméli, hogy nem tette, megint érzi, hogy szakad szét a vakolat, és pereg a mennyezet, egyre furcsább ez az egész. Keserű nyál habzik a szájában, és nem érti, miért jött eleve ide, miért nem ment már rég vissza. Miért nem tudja lelazázni, komolyan, egyre idegesítőbb ez a mondvacsinált görcsölés.
 
- Ne csinálj mindenből drámát. Nyugi. – szólt higgadtan a fiú, és végre elkapta partnere pillantását.
 
 Adrian úgy érezte, hogy valami nagyon rossz dologba taposott bele, és ez most nem a megfelelő pillanat arra, hogy racionálisan gondolkodjon. Egyedül volt mindig, világéletében saját döntéseket hozott, nem tudta, hogy milyen az, amikor valaki hallgat, és nem követel tőle, nem akaratoskodik, és nem a perselyt látja benne. Minden benne volt. Adrian nem értette mi történik, és nem is akarta, a fejében ott zakatolt még a vodka és a rum egyvelege, de a fiú sem töprengett túl sokat. Nem számolták a másodperceket, de hosszasan hallgattak így, egymás pillantását fürkészve.
 
- Adrian. Menned kell. – szólt ezúttal mosoly nélkül az idegen, hangtalanul, bénán.
Nem tudta mire vélni, hogy a gondosan nyírt körszakáll, a barna bőr, a felsőtest, vagy a szem, az az átkozott kék szem tette vele ezt a marhaságot, hogy újra ugyanabba a hibába essen. Nem ivott, köszönhetően ennek a szerencsétlennek, de valamiért részegnek érezte magát. Bele fog lépni egy olyan aknába, amire hetvenes arial bold betűmérettel ki van írva, hogy akna.
 
- Honnan tudod a nevemet? – suttogott amaz, és nem is vette észre, de a fiú arcát bekebelezte a szemeivel. Mindketten hallgattak, és vártak a másikra. Feszült, vészterhes, nehéz csend volt, ordítva zúgó vérrel a fülükben.
 
Pár szeplő a szabályos orron, egy átkozott fémkarika mint egy bivalynak, dús, férfias szemöldök, vastag alsó ajak, pár napos borosta és szögletes arcélek. Vonzónak mondaná, de nem mondja.  Nem mond semmit. Nem érti, nem fogja fel, de mindegy is. A távolban már csomagolnak, és mennie kell.
Elég volt. A fiú hirtelen áthajolt a kettejük közt elhelyezkedő kormány fölött, és magához húzta Adrian arcát. De ha nem tette volna, Adrian teszi meg, benne volt a mozdulatban, és nem akarta hagyni, hogy feloldódjon a pillanat. Olyan forrón csókolta meg, hogy szinte perzselte Adrian ajkait, és közben kezével vadul beletúrt a férfi hajába, aki nem ellenkezett. Hatalmas, ásó méretű kezével elkapta az ismeretlen fiút, és tarkójánál fogva szorította magához, hogy minél később érjen véget ez a bátortalan, mégis ólomsúlyú vallomás. Nem ismerte, nem tudta a nevét sem, nem tudta miért érzi azt, hogy szorítania kell, de a fülledt nyár, a rövid közös történetük, és az a megmagyarázhatatlan gravitáció amit árasztott nem hagyta békén. Miért ilyen a szeme? Miért csókol ő most egy férfit? Miért hagyja, miért akarja ő is ugyanezt? Percek teltek el, és mintha élete szerelme volna, úgy tartotta az idegen fiú arcán a tenyerében Adrian. Elhúzta az ajkait az övéről, és jól hallható nyögés hagyta el a száját, mint aki mondana valamit, de nem képes rá, elfogyott a levegője. A fiú belenézett a szemébe, és bár ne tette volna. Miért, de miért történik ez? Kicsoda ez a srác? Ez természetellenes, nem lehet, hogy neki most... most erekciója van?! Mitől, miért, mi történt? Ez egy fiú. 
 
- Adrian, ezt hallottam, a távolból. – suttogta még mindig a hatalmas kezek ölelésében a fiú. – Menned kell, ha a nem akarsz a parton aludni.
- Talán nem engednél be a szobádba? – kérdezte önkéntelenül, megrészegülve a pillanattól Adrian, és kérdése hangos recsegéssel zúzott össze benne valami névtelen oszlopszerű törékeny és tünékeny szobrot.
- Akármennyire is szeretnék erre érdemben válaszolni, nem fogok. Te nem egyéjszakás kaland vagy.
- És ezt mégis honnan tudod? Nem is ismersz, beszéltünk talán összesen egy órát, és részeg, nagyon részeg voltam. Mit tudsz te rólam, hogy azt hidd, amit hiszel?
- Most sem vagy józan. Menj vissza a barátaidhoz. – szólt a fiú, majd kivette arcát Adrian tenyeréből, és visszaült a helyére. – Meggondolatlan voltam. Nagyon jól esett, magával ragadott a dolog, ne haragudj rám. 
 
A szemében már nem volt csillogás, nem volt vágy, csak egy köd, egy fátyol, amit Adrian nem tudott mire vélni. Úgy érezte, megbántotta a srácot, és fogalma sem volt róla, hogy ez miért érdekli egyáltalán. Igaza volt. Mennie kell. Ez egy csók volt, amit nem ő akart, nem ő hajolt át. De ő erőszakolta ki. És ő vágyott rá. Igaza van a fiúnak, ő ennél több.
Adrian mint aki álomból ébred, nyögve feltápászkodott, és levette a pulóvert. A cipő mellé tette, és visszanézett a srácra, aki konokul meredt előre, és a kormánylapáttal babrált, várva a pillanatot mikor egyedül maradhat a gondolataival.
 
- Én nem tudom a te neved.- morgott hátul, ugrásra készen, és szemével megkereste a barátait. Éppen elindultak felfelé a parti fövenyen, sietnie kellett. Nem akart sietni.
- Azt hiszem, hogy nem is fontos. Kvittek vagyunk. – mosolygott a távolba révedő, és értelmetlen gondolataival viaskodó fiú. 
 
Miért érez vonzalmat? Volt már ilyen, mindenféle gond nélkül megrontott más kanokat is ha alkalom nyílott rá. Ez egy őstuskó, egy igazi toyboy, öcsém, vágod, hesteg, joló, a szókincse azzal operál, hogy bró ide, bró meg tesó oda, valószínűleg tömi magába a fehérjét, és abból áll a napja, hogy tinderen huzogatja, utána meg máshol. Mi a szart lát ebben amit a többiben nem? Talán úgy nyilatkozott, hogy a szívéhez utat vágott egy szonettel, és megállásra kényszerítette a világegyetemet? Nem baszod, fejbevágott egy koktéllal mert részeg volt! Mi a szar...
És mire végiggondolta, hirtelen megpördült. Nagy csobbanás. Adrian egyre távolabb és távolabb tempózott, ő pedig ott maradt a gondolataival. Hajnal kettő óra múlt, és ott úszik az esti numerája, amit nem tellett volna nagy erejébe összeszedni, és te uram isten, hát ilyen darabot nem akaszt le egykönnyen, az majdnem biztos. Micsoda hím volt. Az teljesen világos, hogy nem lehet vele megtervezni egy közös házat, közös kutyával de... De mégis eltervezte. Ez volt a baj, és ezért nem lépett át egy bizonyos határt. Az átkozott szerencsétlen részeg, ahogy első gondolata az volt, hogy letörölje róla a vért. Az a szem. 
 
- Na leszivattad magad a ratyival?- röhögött és ujjongott kapásból öt ember, mire Adrian visszatért csapzottan, átázott ingben, amit a partról szedett össze. 
- Szép lenne ha ennyi idő alatt elsülnék te fasz.- nevetett vissza Adrian, és ezzel sikeresen blokkolta a további élcelődést. 
 
Fel-felvetődött, hogy hogy juthatott ez eszébe, meg ez valami szar vicc volt, igen, nyilván vicc volt, hát nem gondolta komolyan egy percig sem, és totál be lett égetve, nem vitás, de ezzel vége is a történetnek. Ennyi jutott ebből neki, egy csók, amit lehet, hogy a büdös életben nem fog kiheverni. Az ágyában feküdt, hagyta, hogy a szobában tébláboló egyetlen moszkitó a véréből lakmározzon, másra sem bírt gondolni, csak arra, ahogy a fiú a hajába túrt, és ahogy ő tartotta az odaadó, szép arcát a kezében. Szinte törékenynek tűnt, de megvolt a magához való ereje, és nem is jutott eddig eszébe, hogy ő is lestírölte mikor felszállt a hajóra. Egyszerűen képtelenség, hogy rá gondol, hogy arra gondol, ami történt, és önkéntelenül is, de abszolút, egyértelmű testi vágy kínozza egy férfi iránt. Nem meleg, nem lehet meleg, miért lenne az, hát minden nyáron legalább két csajt megfektet ugyanitt, ha már év közben nem nagyon jut ideje ilyesmire. Persze vannak jutalomnumerák, egy-két-három, aki becsúszik véletlenül, de azok akkor is nők! És most egy fiatal fiú jár a fejében. Minden olyan jól indult, és minden úgy is fog végződni. Minden a helyére kell, hogy kerüljön.
 
De lassan, a hatalmas agónia közepette elnyomta őt az álom. Valahogy délig sikerült menedzselni egy gyógyító alvást, másnap jöttek a buzis poénok, amire Adrian minduntalan jól reagált, és eszébe sem jutott beszámolni az este azon részeiről, melyek később bizony terhelővé válhatnának. 
Eljött az újabb éjszaka, és egy cseppet sem törődve a kínzó fejfájással, már kora délután tisztességgel felöntöttek a garatra, így kellőképp állapotosan érkeztek meg az egyik rendezvényre. Alkonyodott, és a mai napon a szintipop és a vaporwave volt terítéken, kellemesen döngicsélő, ringató dallamok szőtték át a hormonittas fejeket, és mindenkinek egyetlen örökös ölelésben lett volna kedve kiteljesedni. Ahogy rótták a ruganyos közös táncot a sátor óvó sötétjében, lila és rózsaszín lézerek szabdalták a forró leheletekből és vágyakozásból szőtt gőzt, ami a fejük fölött kavarogva mindenkit elkábított. Adrian megpróbált egy szimpatikus nyuszit keríteni, ezúttal sikerrel, és többedik perce ringatózott az ágyéka előtt egy másik ágyék, pontosabban a nyuszi hátsó része, ahogy annak rendje és módja van jelenkori civilizációnkban. Adrian két szám között rövid szájcsókkal magára hagyta alkalmi partnerét, és magabiztosan vitte a dallam a középen berendezett bárpultig, ahol abszolúte indokolatlan módon, de alkoholt kívánt vételezni. A söntést bámulva, keze a nadrágja zsebében matatott, telefonja után, mivel fizetni is kellett. 
Ahogy azonban felemelte a készüléket, és jóváhagyta a tranzakciót, a pult túloldalán ismerős szempár nézett vissza rá. Megállt az idő, és a szintetizátorok pulzáló zajában hosszú másodpercekig néztek egymásra, a két különböző világ, a két idegen ember, és mindkettő félt pislogni, mert ha ennek vége szakad, lehet, hogy már nem lesz több. 
 
A fiú hirtelen megmozdult, és Adrian teljesen önkéntelenül, mint a dúvad rohant utána. Mindent maga mögött hagyva törte az utat a hatalmas tömegben, és most jó hasznát vette magasságának, pontosan tudta követni merre halad a fiú. Valakit fellökött. Bocsánatkérések sorozata, és ennyi elég is volt. Eltűnt a szeme elől. Vadul kutatott álló helyében, és mintha megpillantotta volna a túloldalon, nekiiramodott, mindenkit arrébb mozgatott aki az útját állta. Akit követett, megfordult, és szembe találta magát Adrian mellkasával. 
- Mi a fasz, nem tudsz vigyázni?! – kérte ki magának a rövid hajú, ámde roppant magas lány, és méltatlankodva tovább állt hisztizni. 
- Ezer bocsánat, én nem, bocs, tényleg. -kiáltott utána, de már elment, és a zene is mellette dübörgött egy hangfalból.
 
Oké, higgadjunk le. Mi volt ez. Mi a bánatos fasz volt ez, milyen hülye játékot játszol te, hát megbuzzantál? Mit kergetsz itt egy csávót, ott az a tíz per nyolcas csaj, dönteni való, oda van érted. 
A gondolatok záporát egy ismerősen mély hangú kiáltás törte meg, és Adrian mint egy bábu amit dróton rántanak fordult meg az irányába.
 
- Adrian te mi a faszt művelsz?
 
Ő volt az. Nem hiszem el, itt van. Itt van előttem. Mit kellene csinálnom. Mit? Amit akarok, azt nem fogom, miért is csinálnám, hát nem...
 
- Nem tudom, esküszöm fogalmam sincs.- tátogta Adrian, miközben a fiúra nézett.
- Semmit sem hallok.- ordított amaz. – Menjünk ki.
- Ne! – kiáltott Adrian, és elkapta a srác csuklóját. -Ne menjünk ki! 
 
Pontosan tudta ugyanis, hogy a kijárat felé vezető úton a csordába fognak ütközni.
 
- Előre megyek! – kiabálta a fiú, aki megértette a helyzetet a férfi szemének járásából ítélve, és lenézett a karjára, amit még mindig erősen szorított a kéz. – De ahhoz el kell engedned.
 
Adrian tétován lehámozta ujjait a fiúról, amaz megdörzsölte a csuklóját, és megrovóan a férfi szemébe nézett. Eliramodott a bejárat felé, és ezt Adrian csak úgy tűrte, nem tett semmit, nem ment azonnal utána, ki tudja miért, de nem ment. Miért nem megy, miért akar menni, miért nem tesz semmit, azonnal szarj le mindent, és indulj. Nem mehetsz, ez így nem jó, nem helyes, felejtsd el, menj vissza, engedd eltűnni, talán örökre, van itt vagy ezer ember, nem találkozol vele többet. Uramisten, soha többé nem látom, megvan az esély arra, hogy ne találkozzunk. Nem mehetek utána, nem változtathatok...dolgokon. 
 
Visszadulakodta magát a többiekhez, ahol alkalmi csaja már réges-rég kereket oldott, és valaki más ágyékát masszírozta a farával.
 
- Ilyen az, ha a portékát felügyelet nélkül hagyod!- ordította Terry, és magához ragadta a tegnapi lányt. – Látod, így nem megy el sehova.
- Kimegyek! – szólt idegesen Timothynak Adrian, majd mikor amaz bólintott és visszamászott a piájába, megindult kifelé. Talán még nem késő. Oltári barom vagy. Istentelen baromarcú, egy igazi gyökér. Ha ott lesz, akkor se fogsz neki mondani semmit, mert nincs mit. Miért akarod, hogy ott legyen kint, várva téged? Maradj itt!
 
Kirohant, mint akit meglőttek, de abszolúte nem meglepő módon azon kívül, hogy rengeteg embert, és vásári forgatagot, de semmi számára fontosat nem talált. Fontosat. Fontos lenne? Mitől? Egy éjszakai beszélgetéstől, meg egy meggondolatlan csóktól? 
 
- Mizu tesó?- kérdezte Jeremy, aki épp akkor érkezett meg, ezúttal tökegyedül. – Tegnap jól megküldtük, én már a felére sem emlékszem. Neked volt valami durrogtatás az éjjel?
- Semmi. De majd ma. -hazudta magabiztosan, a környéket kutatva Adrian. – Most  szerintem vagy agyvérzésem van, vagy kezdek megbolondulni. Kell egy kis levegő, innen távol. Megbolondulok. -zihálta, és igyekezett erőnek erejével ütemesen venni a levegőt.
- Mi baj tesa? Nő hagyott így faképnél, min pörögsz? Anyagoztál? Higgadj le.
- Nem, semmi ilyesmi, csak vágod nagyon... nagyon furcsa most valami.
- Mert? Valami tré?
 
Jeremy volt az Adrian barátai közül, aki fényévente egyszer tényleg tudott úgy viselkedni, ahogy azt egy felnőtt embertől elvárható volna. Adrian köszörült párat a torkán, és madárnyelven leírta a történetet, hogy mi történt egy lánnyal, hogy ő meglátott egy lányt, hogy ő megcsókolta ezt a lányt. Ésatöbbi. 
 
- Figyu tes.- kezdte Jeremy, átölelve Adrian nyakát, és a fülébe kezdett suttogni. – Tegnap amikor elmesélted ugyanezt a sztorit még egy csávó volt az illető, és mivel ott voltam, mikor andalogtatok laza másfél órát a vízibiciklin, így nagyjából kezdem kapizsgálni, hogy miért vagy szétesve tegnap óta. 
 
Adrian hátralépett, és összeszorított szemöldökkel Jeremyre meredt.
 
- Mi a fasz? Miről beszélsz te?
- Figyu.- szólt kezeivel gesztikulálva Jeremy, és megfogta Adrian vállát, ami neki szemmagasságba esett.- Ezt a részét leszarom. Mármint az üres mentegetőzést, meg ezt a hőzöngős dörgölőzést. De mondom mi van. Anyám és apám úgy jöttek össze, hogy egy piros lámpánál álltak meg, és átnézett a fater a másik kocsiba, és megvártak még két zöldet, mire elindultak, a legközelebbi kanyarig. Letették az autót, és elmentek kávézni. Ötven éve vannak együtt. Vágod?
- De ennek mi a fasz köze van a...
- Ha az ember megtalálja a lelki társát, meg szerelmét, meg tudja a faszom mit, érted, akkor tudja, hogy mizu. Tudja és kész. Mit érdekel engem, hogy mi az, én kajak egy bútorba is szerelmes lennék, ha úgy esne, ha most a répára kezdtél gerjedni, akkor carry on’, nem nagy kaland, kétezerhúsz, ember. Csak ne akarj már megőrülni emiatt. Nem akkora kaland. Ha sunettit akarnál fogni, simán fognál, minden évben végignéztem, ahogy összeszedsz valami kényszermegoldást a buli végén, meg na...
- Kényszermegoldást?
- Igen, valahogy neked olyan nyögvenyelően megy a dolog, nézd meg a tirpák Terry Filchert, kihány  száján valami dögrovást, és ott a nő. Neked ilyen kell, hogy legyen, meg olyan, érted...- ingatta a fejét Jeremy.- Körülményes. Nem mintha bárki azt beszélné, hogy ratyigátor vagy, de most így ketten vagyunk tesó. Nem kell így bevallanod meg ilyenek, csak lazázd le. Ott a kis koktélos srác? Oké, jó, érezz szerelmet, aztán durr neki, próbáld fel. Ha meg nem az, visszatérsz a másik vágányra. Szabad szerelem, háború nélkül, hajrá!- csapta végül hátba a szótlanul álló Adriant Jeremy, és elrugózott a társaság többi tagját kutatva a sátor belseje felé. 
 
Adrian nem tudott tisztán gondolkodni, ivott is, a legjobb lesz ha kitisztul. Szellőztet. Neki indulnia kell innét, valahova, ahol nem dübörög az agytörzséig valami száguldó lézerrel tarkított agymenés. Szó szerint futva tette meg az  utolsó pártíz métert a partig, ahol a legbiztonságosabbnak ítélte az elvonulást. Maga előtt tolva a gondolatait kúszott egyre feljebb és feljebb a partszakaszon, és majd minden bokor alól egy-egy fenék, vagy mell nézett vele farkasszemet. Ő is lehetne, gondolta, ha nem megy el piáért, már réges-rég oké lenne minden, és kellemesnek nem mondható emlékké silányult volna a tegnapi este. Noha nem azért nem mondható kellemesnek, mert nem volt az, hanem mert még maga előtt is titkolta, hogy amit Jeremy mondott, az legalábbis részben, de sajnos igaz. Hogy ez a baromarcú miért pont most járt arra...
De hál istennek az esély elillant, nem volt más immáron a parton csak ő és az átkozott vízibiciklik, amiket még mindig sikeresen adott ki a kedves kölcsönzős, így este tíz tájékán is. Lassan a pánikroham is alábbhagyott, elcsitult a szíve és az elméje is. 
Fürdőztek az emberek, felfújható állatokkal dobálóztak, jól érezték magukat. Talán Adrian is csinált magának és jó kis felfújható állatot ezzel az egésszel. Nevetséges, gondolta, még ha izgatna is a dolog, miért pont most, miért pont ő? Nem volt még túl sok köze a melegekhez, divat volt kerülni az egyetlen nyíltan leszbikus lányt is a suliban, a főiskolán meg semmi esélye nem volt ismerkedni sem, nemhogy bulizni, vagy kideríteni a lehetőségeket. Mitől különleges Ő, miért érzi azt, hogy a maratont lefutná ha az köztük lenne? Ez most csak valami pillanatnyi hóbort, részegség, vagy bántja a dolog, hogy nem térdelt le neki, elhajtotta, elhagyta?
Hazafelé vette az irányt. A partszakasz bekötőútján felérve elsétált egész a hipermaketig, ahol némi sört és chipset vett, a mai éjszakáját nem a fesztiválon akarta tölteni. Az apartmanhoz érve azonban a telefonja csörögni kezdett, és Adele vette fel, síri hangon. Terry és Peter összeverekedtek valami idegen társasággal, és most az elsősegélysátorban ülnek, de már nincs para, mert akikkel összeverekedtek szintén ott ülnek, és már együtt isznak, és van egy csomó jó nő velük. Röviden. Adrian úgy döntött, hogy a muníciót amint az imént vásárolt behajítja a kukatárolóba az apartmannál, és ad még egy esélyt az éjszakának. Lekérte Timothytól az eü sátor pontos helyét, és odanavigált, keresztül kasul bukdácsolva a többi aljas részeg fesztiválozón. 
Mikor belépett a sátornak cseppet sem mondható konténerekből álló komplexumba, egy valódi kórház létképe fogadta. Ágyak, függönyök, kis takaros nővérkék, és infúziók. Erre a fesztiválra sajnos ez kötelező kellék. 
Odaért barátaihoz, akik egy igen jól elkalapált másik sráccal karöltve szintén okádékul néztek ki. 
- Asszem akkor minden oké. – jegyezte meg miközben Peter bekékült szeme alját tanulmányozta. Alig fért el a konténerházban, a feje szinte súrolta a plafont, de lehajolt, és közelebbről is szemügyre vette a sérüléseket.
- Jhaj semmi haver, hát mi...- magyarázott Peter és Terry egymást túllicitálva a szomszédos brigáddal, tökéletesen látható volt, hogy atomkészek. 
- És mit mondott az orvos, mehetnek, vagy detoxikálják őket?- kérdezte Terry sebes arcát simogatva a tegnapi, sőt, kis híján tegnapelőtti lány. Brigitte. Megvan! Ez a neve!
- Brigitte...- suttogott Adrian, mire a lány felnézett. Lezárta a történetet, nem kérdez rá, a fiú eltűnt, nem keresheti vele a kapcsolatot, ne kérdezz rá, nem kérdez rá.
- Igen?
- Te ismered azt a... tudod kit... őm...
- A vízicangás csávót? Nem.
- De hát azt mondta, hogy ismer téged régről.- bámult meghökkenve Adrian a lányra, mire az zavarában teljes testtel felé fordult, és méltatlankodva magyarázni kezdett.
- Dehogy ismerem, én csak odamentem, hogy elkérjem a cuccot, meg annyit mondtam neki hogy cserébe megszervezek veled egy randit. – nevetgélt egy rövidet, majd Terry felé fordult. – Mackó, akkor most hol van a doki, nem akarom, hogy bajod legyen, itt még fertőzést is elkaphatsz.
- Nyugodjá meg kicsike, nem lesz baj.- morgott Terry részegen, és bénán szájon csókolta a lányt.- Hé Adrian. Hé.- szólt a távozóban lévő férfi után a baromarcú.
- Akkor te most kajak... Te most kajak végre búza lettél?
- Kussolj te paraszt állat, próbálj már meg úgy viselkedni, mintha ez az ember nem ezerszer takarította volna össze utánad a hányásodat! – kiáltott rá Adele, és megrántotta Adriant a kijárat felé.
- Hé Adrian! Én nem vetkőzök..előtted. Többet nem látod a pöcsöm! – gurgulázott fel a kultúra Terryből, mire az oldalán ülő Peter egy jól irányzott csicskapofonnal elnémította.
- Kussoljál már szarláda!- dadogta az ittas Peter. – Megbe...beszéljük, hogy nem hozzuk fel mert ne.
 
Adrian egy percig fel se fogta mit látott és hallott, de gyorsan magához tért. Ennyi volt. Ha ezt most nem cáfolja meg elég vehemensen, akkor neki vége, mindennek vége amit eddig felépített. Vége a státusznak, vége a mítosznak, az érinthetetlenségnek, az elérhetetlenségnek, egy pólókapitány aki meleg, ezt nem tehetik vele. Nem juthat innen ki, nem eszkalálódhat. Villámgyorsan, és könyörtelenül kell a keletkezett réseket behegeszteni, megtorolni, meg nem történtté tenni. Nem volt semmi erre utaló jel a múltban, sosem érezte igényét, nem történt semmi, ami miatt most ezt érezhetné. Nem volt csók. Nem történt meg.
 
- Ti most akkor kajak ezt tárgyaljátok rólam a hátam mögött, hogy ratyi vagyok? – kérdezte majdhogynem sziszegve az előtte állóktól. Minden erejére szüksége volt, hogy ne látszódjon rajta az eternális félelme.  – Azért mert tegnap rosszul éreztem magam egy kis szerencsétlen búza miatt, mert leöntöttem részegen? Komolyan ilyenekkel veszem magam körbe, akik emiatt nekiállnak és megbeszélik, hogy mi újság? Hát basszátok ti meg magatokat. Nem vagyok ratyi. A csávó egy kis szarzsák volt, és eszemben se volt semmit csinálni vele, csak titeket szívattalak, vicc volt az egész, hülye barmok. Akkor se nyúlnék hozzá se ahhoz a csávóhoz, se semelyikhez, ha nem... mégis ti mi a faszt képzeltek? Undorító az egész téma,a srác is, meg ez is, hogy...
 
Baszdmeg. Baszdmeg Adrian, baszd meg! A verekedő banda mögül elhúzódott a függöny, és ki lehet találni, hogy ki jött keresztül rajta sztetoszkóppal, maszkban, és orvosi köpenyben. Uramisten Adrian te visszataszító tetűláda. Ezt a kibaszott barmot, te jóságos uramisten!
 
- Mizuuuu doki? – kérdezte Terry, kezét pacsira nyújtva, amit a doki le is csapott lelkesen.
- Nincs semmi nagy kaland. Még nem doki, csak rezidens. De ahhoz tök elég, hogy ezt ellássam. Ti együtt vagytok, vagy ez valami fertőző cucc, hogy többek verekednek mint amennyi a detoxban pihen? – válaszolt Ő, akinek nem tudjuk a nevét.
 
Adrian lába a földbe gyökerezett. Szégyenében elfutott volna, de itt volt az, pontosabban Ő, aki miatt ez az egész elindult. Menni akart, elbujdokolni, eltűnni, de nem mozdult egyetlen tagja sem. Az iménti teljes életét ölelő rettegés semmivé foszlott, és belátta, hogy ez ami vele történik, az pontosan az aminek kinéz. Megjelent a színen, és amit az előbb még oly nagyra értékelt, a renomé, a hírnév, a poszt és a pénz, hirtelen távoli és múlandó, szánni való dolgok. Ő vissza akarta szívni mindazt amit mondott az élete védelmében, de szembe kellett néznie önmagával, és az idegennel is. Szégyen mardosta, bűntudat, félelem, menekülni akart, de nem egyedül. 
 
Vele.
 
A csendet Brigitte vihogása törte meg, aki egy másodperc alatt összerakta a történetet, ő volt az egyetlen aki látta a...
 
- Koktélos srác?- kérdezett hangját természetellenesen elnyújtva Adele, aki Adrian falfehér arckifejezéséből, és Brigitte nevetéséből kivételesen helyesen következtetett. 
- Nos, igen. Én volnék az a visszataszító söpredék, aki most, hogy bejódozta a karcolást, és bekötötte a csuklóját a barátotoknak, utatokra enged titeket. A bunyóval óvatosan tigris. – fordult Terryhez, akivel ismét hangosat pacsizott. – És ami őt illeti, csak megerősíteni tudom mindazt ami elhangzott. Azt még nem mesélte, hogy hogyan nem szoptam le? 
- Én..én nem, én.- morgott alig hallhatóan Adrian, teljesen kifejezéstelen arccal. Adele a kezébe temette az arcát, és egy félig hangos „baszd meg Adrian” mondatot követve a homlokát kezdte csapkodni.
- Nincs szükség nagymonológra, kaptam már szebb bókot is, de hát, nos az élet nem kívánságműsor, és nem mindig azt kapjuk amit megérdemlünk. C’est la Vie! Mehettek, és óvatosan a piálással, konkrétan alig áll a lábán a figura. – intett kedélyesen Dr ismeretlen, és még mielőtt bármi történhetett volna felszívódott. 
 
Adrian pontosan látta, hogy üveges tekintete nem tükröz semmit, csak tényleges, döbbent fájdalmat. Ő akart tőlem valamit? Nem tudja ki vagyok, nem a pénzemet kéri, nem tud semmit, nem vágyik rám, csak meg akar ismerni. Engem akar megismerni? Ki vagyok én? Ne menj el. Miért nem mozog a lábam?
 
- Adrian.- kezdte Peter, de Adele letorkollta.
- Jaj fogd már be a pofád. Te meg húzzál utána.- bökött Adrianre letört körmei egyikével.
- De hát én biztosan nem akartam így...
- Figyelj te átkozott farok.- szögezte le Adele, és teljes testtel Adrian felé fordult.- Évek óta sejtjük, hogy valami nem oké, valami nem kóser, de nem tudtuk, hogy mi az. Most, hogy gyakorlatilag fullra kibújt a szög a zsákból, miért nem szeded össze magad, és próbálsz meg nem faszarc lenni?! Mi vagyunk a szar barátok, és te mered ezt így kimondani, így ráfért a pofádra azzal a tudattal, hogy előttünk is takaródzol? Szarok arra, hogy ki mit gondol rólad, de jogunkban áll tudni, ha valamivel szenvedsz. Tudod ki akar egyszer koszorút venni a sírodra, mert nem bírod tovább, és felkötöd magadat?! Menj te a picsába Adrian Gottfied. – szólt, majd megfordult és kivörösödve, könnyes szemmel talpra segítette Timothyt.- De mielőtt elmész a picsába azonnal menj utána, és oldd meg amit elbasztál. 
- Nem vagyok meleg Adele.- dadogott teljesen elfehéredve, és erőtlenül Adrian, egy pillanatra felocsúdva a történtekből.
 
 Nem tudott segíteni magán. Összetört minden.
 
- Kurvára baszok rá mi vagy. Szánalmas vagy! Menj utána, és ne szólalj meg, ne replikázz, csak menjél! – ordított tajtékozva Adele, és idegesen kifele rángatta a konténerből az öccsét, és a többi nyomorultat.
 
 Kifele menet Terry, amennyire csak lehetett megölelte fél kézzel a kőszoborrá vált Adriant, és Peter is vert a hátára bátorítólag kettőt, de a fiú nem mozdult. Nem érti mi történik, és nem is biztos, hogy valaha meg fogja érteni. Kell érteni? Igaza van Adelenek? Jeremynek? Miért nincs itt amikor kellene? Miért is lenne most szüksége bármire is, hogy ha annyiban hagyja, vége az egész dolognak. Hát tegnap beszélgetett valakivel, meg este, meg volt egy csók. Az a csók. A csók. Olyan mintha most is érezné. Borzalmas ez a marhaság, miért találkoztak, vajon elkerülhető lett volna ez az egész? Sőt, most is az. Menni kell innen kifele, és ennyi. Meg sem történt, vérig sértett egy ratyit, nem kaland, volt már rosszabb, de legalább nem részeg. És most hazamegyünk, és sörözünk, és kiröhögjük ezt az egész marhaságot. 
De ahogy ezen járt az agya, már indult is, hogy a fiú nyomába eredjen. Sorra tépte fel a botcsinálta kórház minden függönyét, de meglepett és ijedt sikkantásokon kívül nem jutott eredményre. Meg akarom találni. Emlékszem mindenre, minden szóra, hosszan beszélgettünk, miért hazudok? Nem csak a csók volt fontos, itt valami egészen más történik. Mikor már a biztonsági őr is a nyomába eredt, és próbált emelt hangerővel érvényt szerezni akaratának, akkor kezdett csak észhez térni, hogy amit csinál az nem vezet semmire. A biztiboy a két méteres vízilabdázóval szemben mondhatni nevetséges volt, de a két időközben betépető marcona fesztiválhoz tartozó rendvédelmis már nem volt gyerekjáték. Adrianhoz siettek, aki fejét kapkodva és kezeit maga előtt tartva hátrált a konténerterem végéig. Mielőtt elkapják el kell mondania neki amit akar, nem tudja kinek beszéljen, beszélnie kell, nem hagyhatja ezt most így, össze fog omlani. Zihált és hátrált, nem tudta, hogy ebből merre a kiút, és abszolút nem érdekelte, hogy pillanatokon belül közrefogják, és kidobják a fesztivál területéről. Hol van?
 
- Elnézést biztos úr, én tehetek róla! – kiáltott fel egy ismerős hang, és kezében fecskendőt szorongatott.- Az úr zavart, valószínűleg kábítószert fogyaszthatott, óvatlan voltam, és magára hagytam.
- Ne, ne kérlek ne, hadd magyarázzam meg...- kezdte halkan, dadogva Adrian, de a fiú csak az iménti kórterem felé lökte, és rá se nézett.
- Most szépen kussolsz, és hagyod, hogy belőjelek. – morgott alig hallhatóan Dr ismeretlen a háta mögül, és elkapta Adrian karját. 
 
Nehéz, és erős szorítása volt, noha jóval kisebb volt mint a férfi. Dühös volt. Végignézte, ahogy a barátnője leüvölti a fejét, és már-már szánta a szerencsétlen barmot, és pontosan tudta, hogy ami kiesett a hatalmas, bunkó száján, fel is oldódott az éterben, semmivé lett. A színpadi kellék legalább annyira volt komolytalan, mint Adrian maga, ugyanakkor nem lehetett nem mellre szívni a mondandóját. Bárki előtt meg fogja tagadni. Én elképzeltem egy reggelt, egy együtt töltött éjszakát követő fáradt ébredést, és láttam, ahogy mosolyog, és nézi az arcom, míg én alvást színlelek. Miért képzeltem el, és miért nem fáj jobban, amit mondott? Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akarta, és biztos vagyok benne, hogy nem ez az ami őt alkotja. Oka kell, hogy legyen ennek az egésznek. Nem adhatok neki esélyt, de esélyt akarok neki adni. 
 
Szisszent egyet Adrian, és már túl is volt a nyugtatón. A srác sikeresen az első terembe kísérte, ahonnan eddig futott, és leültette az ágyra, majd mikor a biztosok is meggyőződtek arról, hogy ártalmatlan, lassan odébbálltak.
 
- Mondd, neked teljesen elment az eszed?- kérdezte a fiú, de Adrian nem felelt, csak némán hápogott. – Nem adtam be nyugtatót, sóoldat volt, ártalmatlan, nem kell a dráma. Komolyan, én vagyok a ratyi, az undorító ratyi, hogy téged idézzelek, de te három találkozásunkból háromszor hozod a kezelhetetlen barmot. Nem kellett volna azt tennem, értem, túlléptem a dolgon, nem érdekel, de te egyszerűen összezavarsz. Mi a francot művelsz?! 
- Én is. – harapta el a szájában felgyülemlő savanyú levegőt Adrian. – Én, én is. Azt hiszem én is, és most nem tudom mitévő legyek...
Kövér, súlyos, jelentőségteljes könnycsepp gurult le az arcán, ahogy bambán nézte a maszkban és köpenyben előtte álló névtelen fiút a harcos. A csokoládébarna bőrön menetet húzott a könny, és Adrian tétován rázni kezdte a fejét.
 
- Nem tudom mi történik. Nem tudom, hogy miért történik. – morgott reszelősen, és mély orgánumát sírás csúfította el. 
 
De az ilyen férfiak nem sírnak. Az ilyen férfiak szenvednek, és tűrnek, hallgatnak, temetnek. Érzéseket, szerelmeket, bánatot, örömöt. Az igazi férfi sikere a siker. Mindent pénzben és péniszben mérnek, nem számít más, csak a siker, a ranglétra, a piramis. Adrian lelke úgy bugyogott mint egy kitörni készülő vulkán, és hangját fátyolossá tette a felismerés, és a megbánás. 
 
- Nem akartalak bántani. Én nem akartam azt mondani, én nem tudom, hogyan kérhetnék bocsánatot. Sajnálom, amit mondtam, tényleg, esküszöm...- és ahogy ezeket mondta, úgy gurult le újabb és újabb könny a tágra nyitott, ijedten meredő azúrkék szempárból, mely nem mozdult a fiú arcáról.
 
A fiú óvatosan levette magáról a maszkot, a köpenyt, és az ágyra dobta. A tegnapihoz hasonló atlétatrikó volt rajta, szintén farmerral, és piros cipővel, érdekes nyakláncokkal. Orrkarikája is a helyén volt, ott állt előtte úgy, ahogyan megismerte. Zsebéből elővette Adrian papírzsepijét, amin ott volt egy csepp megszáradt vér még tegnapról. 
 
- Ennek kellene valami szimbolikus jelentőséget tulajdonítani?- kérdezte a kezére, pontosabban az abban tartott zsebkendőre sandítva. – Az én vérem, és a te könnyed.
 
Fél kezével közrefogta a hatalmas, és segélykérőn zokogó arcot, és belenézett a szemeibe. Csodálatosak voltak. Megtörölte, és hagyta, hogy az óriás kiegyenesedjen, és tétovázva, de határozott akarattal magához szorítsa őt a derekánál fogva. A vállaiba temette arcát, és Dr ismeretlen csak állt ott vele, és ölelte, simogatta a hajába mélyen beletúrva.
 
- Meg tudsz bocsájtani?- kérdezte kisvártatva, még mindig a fiúba bújva Adrian.
 
Felszabadultnak, és könnyűnek érezte magát, mintha egy súlyt vettek volna le a mellkasáról így, ahogy ott állt, és ölelte azt, akit valóban ölelni akart.
 
- Szükséged van a megbocsájtásomra? – kérdezte az ismeretlen fiú, és felemelte a férfi arcát. Nem történhet meg vele megint. Nem történhet meg. És mégis ennél jobban semmit nem akar.
 
 – Akkor mindketten nagy bajban vagyunk.
 
Belenézett újra a szemekbe, melyek őt is legalább annyira megborították, és nem tudott ellenállni. De Ő sosem akart. Nem biztonságos, és nem is préda. Nem mehet el vele, nem teheti, ennek nincs semmi értelme. Ebbe a fiúba ő szerelmes tudna lenni. Ebbe a nagy, bunkó, de érzelemmel teli óriásba, aki valószínűleg életében még egyetlen őszinte érzést nem élt meg, és most itt zokog. Zokog, mert rátalált egyetlen dologra amit eddig nem ismert. Látom rajta, tudom róla, nem ismerem, de pontosan tudom, hogy ugyanazt keressük, és tudunk párhuzamosan haladni egymás oldalán. De ez roppant veszélyes, és fájó játék, és nincs nyertese. Húz magával a tekintete. Húz magával a mélyen bújó intellektusa, és az, hogy képes mímelni a körülötte élő terjedelmes kaszt igényeinek megfelelő valóságot. Az esze teszi képessé, és a vágy, hogy közéjük tartozzon. Évek alatt kiépítette a vázat, amit most egyetlen elhibázott koktéllal tönkretett, és tönkre akar tenni, mert végre megvan benne az akarat. És ezt én okoztam. Nem hagyhatom magára, és nem is akarom, hogy más fedezze fel.
 
Adrian nem várt egy pillanatig sem tovább, vehemens állatként szorította ajkait a névtelen fiú ajkaira. Úgy falta a csókját, mintha az lenne a levegő, és nem volna több töredéke a pillanatnak, csak az az egy, amiben ők egymásba kapaszkodva szedik össze a szilánkjaikat. Megszűnt a kórház, megszűnt az ittas emberek átható szaga, csak a heroin maradt, amit egymásnak lőttek egészen szívig, az eufória, a tértelen lebegés. Fogalmuk sem volt róla hogyan jutottak el odáig, de Adrian egyetlen rántással tépte le a fiúról a ruhát és fél karjával emelte őt az apartman szobájában lévő ágyába. Egy másodpercre sem engedte, hogy mondjon bármit is, vagy a saját mondanivalóját fojtotta el, teljesen lényegtelen volt, nem volt szükség a szavakra. Az egyik oldalról ömlő megáradt folyó az elhagyatottságot és fájdalmat, a másik a szégyent és az elfojtást hozta, de a találkozásukból valami egészen új dolog született aznap, a teljesen elhagyatott település eldugott apartmanjának egyik félreeső szobájában. Az ismeretlen fiú hevesen kalapáló szívvel ereszkedett alá a kétségbeesés savas medrében, és minden perc, minden alélt csók a szoborszerű testre, újabb zárat oldott le a lelkéről. A láncok, melyek őt is gúzsba kötötték, legalább annyira mint Adriant, most önkéntelenül lehullottak.
 
- Még sohasem csináltam... ilyet. – dörmögött zihálva Adrian, mikor egyetlen mozdulattal a hátára fordította Dr ismeretlent, és ölébe húzta annak keskeny csípőjét. 
 
Szinte törékenynek tűnt az előtte fekvő ember, holott ő is olyan heves vágyat érzett, mint soha előtte. Vékonyabb is volt, alacsonyabb is volt, akkor volt a combja, mint Adrian felkarja. Nem számított már semmi, mellékes volt hogy néz ki, mellékes volt az is, hogy mi vezetett idáig. Csak a most volt fontos.  Adrian végigcsókolta a fiú nyakát, a vállát, a mellkasát, és hihetetlennek találta az új érzést, ami lobogó fáklyát gyújtott benne. Nem tudott parancsolni a gondolatainak, nem volt már egyetlen irányítható porcikája sem, mindet az állati, primer ösztönök uralták. A fiú hatalmasat nyögött, és zabolázatlan erővel tépett bele Adrian hajába, ahogy az a megfelelő területre ért, és rá kellett harapnia saját csuklójára, csak, hogy ne verje fel az egész házat. Szinte kizárt, hogy ezt először csinálja.
 
- Szinte kizárt, hogy ezt először csinálod.- suttogta, majd felemelte Adrian arcát, és magához húzta.
- Nem sokban különbözik a két téma.
- Ennél nem is tévedhetnél nagyobbat.- mosolyodott el a fiú, és erőnek erejével próbálta oldalra dönteni a monstrumot.
- Mit szeretnél?- mosolygott először régóta Adrian, ahogy mohón falta a srác csókjait két szopás között. 
- Fordulj meg.
- Biztos, hogy nem én leszek a...
- A hátadra te barom.
Azzal határozott mozdulattal sikeresen kiszolgáltatottá tette a nála jóval nagyobb alfahímet. 
- Mit csinálsz? – kérdezte tétován Adrian, mikor a fiú a tenyerébe köpött, és hátranyúlt a farkáért.
- Ha tippelnem kéne, bebizonyítom, hogy a két „téma” egyáltalán nem ugyanaz.- súgta a fülébe a fiú ahogy végigfeküdt a hatalmas mellkason, miközben óvatosan nekikezdtek a főfogásnak. 
Adrian szeme kikerekedett, és hatalmas kezeivel rámarkolt a fiú fenekére, ahogy magához szorította. Ilyen nincs. Ez valami brutálisan jó érzés. Ezt a szabadságot, és fékezetlen kéjes eufóriát tagadta meg magától, csak azért mert neki kellett egy világ? Szüksége volt valamire, és valakikre ahhoz, hogy boldog legyen, és még csak a boldogság környékén se járt? Vele boldog lehetek. Ő itt van, őt érzem, ő kitartóan liheg felettem, és olyan érzelmeket élhetünk át együtt, amihez foghatót eddig soha nem tapasztaltam, és látom rajta, hogy ő sem. Vagy neki ez semmit sem jelent? Neki mit jelent ez?
Adrianből vad oroszlánként tört fel egy mély hörgés, ahogy felült, és ölében az ismeretlen fiúval felemelte azt, és a falhoz szorította. Folyamatosan csókolta száját, és szorította a derekát, hogy minden egyes lökéssel közelebb és közelebb kerüljön a szívéhez, mert meg akarta tartani. Egyetlen nap leforgása alatt változott meg minden, és ezt ő is tudta, nem kellett hozzá kínkeserves évekig tartó alakoskodás, csak egy jól időzített botlás, és ez a fiú. Akárki is Ő, de ő kellett hozzá. Boldoggá fogom tenni.
Adrian átkarolta Dr ismeretlent, és az ágy szélére ült, miközben amennyire csak lehetett, benne volt. 
 
- Kezd kicsit érdekes lenni a temperamentumod. Mikor szeretkeztél te utoljára valakivel?- kérdezte a fiú, és Adrian nyakába temette az arcát.
 
 Megcsókolta mindenét amit elért a férfinak, mert legalább akkora szüksége volt rá, mint őneki rá. Minden egyes lökéssel úgy érezte, hogy vágyik rá, hogy akarja, hogy nem csak egy darab hús, és nem eldobható kolonc valaki nyakán. Itt volt ez a kolosszus, és most ő lett a párja, ez nem vitás, ez nem lehet másképp. Ez szerelem? Egyetlen nap alatt jutottunk el ide úgy, hogy eszem ágában nem lett volna egy hasonlóra rámenni érzelmileg? Magasan a ligámon felett álló alkalmi kufircokkal elboldogulok, de ehhez a gorillához elkezdtem érzelmileg kötődni. Beleszerettem volna? És mi van akkor, ha a krokodilkönnyek, és az egész színdarab csak egy körítés volt, hogy eljussunk eddig a pontig? Ki akarta próbálni, megtörtént, akkor miért fogja vissza magát? Miért nem megy el bennem, miért húzza a dolgot, miért fal fel olyan szenvedélyesen, mintha én lennék számára az egyetlen mentőőv? Ő tényleg mindent feltett egyetlen lapra.
 
- Én azt hiszem még sosem szeretkeztem.- hördült fel Adrian, és arcán tisztán látszott, hogy közel jár.
 
A fiú tudta, hogy mit kell tenni, és hanyatt vágta az óriást, aki még mindig a csípőjét markolta. Olyan vad tempóba kezdett, amit amaz nem tudott időben lereagálni, és mikor ráborult ajkaival a hatalmas, széles mellkasra, érezte, hogy Adrian teste minden izma egyszerre feszül meg, és tüdejét elhagyja a szoba párás, fülledt, izzadt levegője amit ezelőtt magába szívott, és egy testes ordítás kíséretében távozik. A fiú gyakorlott gyorsasággal tapasztotta be a szájával az élvező férfit, és ő maga is érezte, hogy lassan eljut oda, ahova minden kislány vágyik. Vadul nyelte a férfi rohamokban érkező sóhajait mígnem az elhalt, és mikor kiürült Adrian szája a feltörő nyögésektől, megtöltötte a sajátjaival. Hatalmas, sugárként előtörő produktum borította be Adrian felsőtestét, de az egy cseppet sem zavartatta magát, magához szorította a fiút, és nem szállt ki belőle semmi pénzért. Izzadtságcseppek gurultak le kettejük közt, és beteljesedett az, amit mindketten tűzzel-vassal el akartak kerülni. Nem akartak szabadulni, csak a szoros ölelésben megszülető közös jövőre tudtak gondolni. Mindennek oka van, és meg kell tudniuk, hogy volt-e értelme mindkét világot tönkrezúzni, hogy együtt építsék újjá.
 
Az övé volt, gondolta. 
Az övé vagyok, gondolta.
 
Elfáradva, érzelmileg kimerülve, mocskosan, és rendkívül heves szívdobogással dobta magát hanyatt, az ágyon keresztbe Adrian.
 
- Ha ezt nem hallotta meg senki, akkor sose bukunk le.- suttogott a fiú, majd lekászálódott a férfiról. 
 
Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy semmiféle korreláció nincs a magasság és a hímtag hosszúsága közt, és az, hogy „kis ember nagy bottal jár”, fordítottan abszolúte nem arányos. Mondjuk úgy, hogy ha Adriennek kellene egy autót venni, tuti nem egy hatalmas, lehetőleg benzinzabáló hummert venne, hanem egy kispolszkit. Vagy gumikacsát. Ladát, betört szélvédőkkel, gumik nélkül, félig elbontva. Na ekkora.
 
- Leszarom ha meghallják azt is. Pontosan tudják mi a szitu. – válaszolt dörmögve Adrien, és a fiú fölé tornyosult. Gyengéden, a derekánál karolta át, és emelte fel az ágyról, mint egy rongybabát.
- Akkor ennyi volt. Vége az előadásnak. Ez kutya kemény lesz Adrian. Innentől semmi sem lesz ugyanolyan. Mit tervezel? – kérdezett vissza, Adrian nyakába csimpaszkodva a fiú.
- Mától semmit. Semmit nem akarok tervezni. 
 
Felemelte, és miközben hosszasan csókolta minden porcikáját, a maga melletti helyre fektette olyannyira gyengéden, amennyire csak tőle tellett.
 
- Nem maradhatok itt. Holnap délutános vagyok, és észnél kell lennem.
 
Pontosan ettől tartott. Adrian megriadt. Ki tudja miért, de a karmát látta ebben a mondatban, az igazságszolgáltatást, azt, hogy ha most hagyja megint elmenni, sosem látja viszont. Nem engedheti el. Nem érti azt, ami zajlik körülötte, nem tudja, miért ennyire boldog, fogalma sincs, hogy ez-e a boldogság, de sosem érezte magát így, és tudta, hogy ha valamit megérdemel, akkor az az lenne, hogy örökre elhagyja az idegen, és vissza se nézzen. Megérdemli a szenvedést. De már kétszer elengedte őt, és most itt van, szorosan fogja, nem tud mozdulni sem.
 
- De itt fogsz maradni. Itt maradsz, és megbeszéljük azt, ami az iménti órában lezajlott. Meg kell beszélnem veled, mert úgy félek, mint soha.- morgott Adrian teljesen komolyan, és hangjában valódi félelemmel. – Meg kell tudnom, hogy ez az egész belőlem fakad, vagy te tehetsz róla, teljesen mindegy, de választ kell találnom, mert úgy érzem, hogy megbolondulok.
- Adrian.- simította végig az arcot, mely bizonytalanságot, és vágyakozást sugárzott magából, ahogy szemeivel folyamatosan a fiú ajkait kereste. – Aludnod kell. Beszélgethetünk, amennyit akarsz, annyit beszélünk, de aludnod kell egy keveset. És nekem is. Kimerültem.- szólt, majd erőtlenül mosolygott a csodás, világító szemekbe.
 
Elöntötte a könny a férfi szemét, és felszínre került a kórházban vad démonként rátörő érzés. 
 
- Adrian. Figyelj rám. Nem te találod ki ezt. Nem én vagyok érte a felelős. Megtörtént, és úgy tűnik, hogy ez jó. El tudod fogadni, hogy vannak dolgok, amire nem kell magyarázatot találnod? Tudod te, hogy az élet nem csak követendő lépések sorozata?- simogatta meg a fiú.- Értem én a megfelelési kényszert, értem az okát is, bizonyos fokig kell is igazodni a társadalom elvárásaihoz, de nem hajszolhatod magad a teljes megsemmisülésig. Nem kell soha kimondanod, nem kell vele szembesülnöd amíg nem állsz rá készen, de te egy érzelmekkel teli, magányos, és meleg férfi vagy. Az, hogy így alakult nem tesz többé, vagy kevesebbé, egyszerűen csak ez vagy te. Ha nekem nem is, de hagyd, hogy valaki megpróbáljon téged szeretni azért, ami vagy. 
 
Adrien megrökönyödve kereste a szavakat, amivel válaszolni tudott volna. Lefeküdt a srác mellé, magához húzta, és miután hosszan szorította magához, megnyugodott, és beszélni kezdett. Igyekezett minél őszintébben, és nyíltabban elmesélni mindazt, ami most a fejében zakatol. Azt, hogy olyan űrt fedezett fel a tegnapi napon, aminek létezése, sőt, a létezésének firtatása is tabutéma volt. Soha nem hitte volna, hogy meg tud nyílni, és valakinek azt tudja majd mondani amit akkor este mondott. Órákig beszélgettek, mígnem elnyomta őket az álom. A fiú nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ha holnap kinyitja a szemét, nem lesz többé vele Adrian, és azt fogja kívánni bár ne mondta volna el azt a sok dolgot, azt a tehetetlen magányt, ne mesélt volna az ürességről, és a lélektelen érintésekről, és legfőképpen ne mesélt volna ezekről pont ennek a férfinak, aki végtére is csodálatos éjszakát adott neki ajándékba, mert leöntötte őt azon az estén. Fantasztikus éjszakát. Féltek tőle, hogy illékony a nehezen megszerzett társas magányuk, és mindketten a másikat keresték, tétova, tapogató mozdulatokkal az ágyban fekve. A hajnal pedig kérlelhetetlenül jött. Az pedig, hogy mindent elvett tőlük, vagy kitárta aranyszínű kapuját, nos, fedje jótékony írói homály. 
 
Így aludtak el, miközben a fiú, Adrian súlyos sóhajaitól terhesen megpihent a szelíd óriás hatalmas szívén.