Kettétört álmok - február 20

Feb.20.:Undorító, ólmosszürke a reggel. A nővér bejön, rám sosem mosolyog nővérke - mosollyal, mint a többiekre, azt hiszi, nem látom. Pedig látom. Kicseréli az infúziót. Szép kis reggeli.... Régen mindig együtt reggeliztünk. Ha jól sikerült az üzlet, akkor pezsgőt és pirítóst. Ha nem volt business, akkor én müzlit, ő pedig bármit, amiben rengeteg kalória volt. Hát, ezt sem hozhatom vissza. Az első időkben, mikor a nővér bekötötte a tápoldatot, próbáltam azt képzelni ,hogy müzli, de persze nem ment, úgyhogy inkább megszoktam. Egy kis darab valóság .A fiatal ápolónő elengedi ernyedt kezem, végzett az infúzióval. Legszívesebben megütném, de azzal elárulnám, hogy nem vagyok beteg. De vajon tényleg nem vagyok az? Tudok még mozogni? Minden jel arra mutat, hogy nem. Megigazítja a párnámat, felültet, aztán közömbösen kimegy. Kényelmetlen, fáj a derekam, de nem mozdulok, megszoktam ezt a tunyaságot. Nem zavar már a fájdalom, legalább nyugtom van, ez kárpótol. Bámulom az ólomszürke ég azon kicsi darabját, ami nekem jutott a nagyvilágból, és gyűlölöm.... Régen szerettem az ilyen nyálkás, esős napokat.

Behúztam az összes függönyt, levetkőztem, és magam köré csavartam egy amolyan igazi nagymama -pokrócot, úgy vártam, hogy jöjjön.. Aztán hozzábújtam ,élveztem, milyen erős, izmos és férfias, hallgattam a lélegzetét, és tudtam, hogy bár vannak szeretői, mint ahogy nekem is, mégis, ő csak az enyém. Órákig feküdtünk így, összebújva a félhomályban, és gondolkodtunk. Arról, hogy ezt miért nem szabad? Mert a világ nem fogadja el, ha egy tizenhat éves, kertvárosi lány szerelmes az ismert bűnöző huszonhat éves, börtönviselt fiába. Nem, ehhez a társadalom túl képmutató. Gyűlölik az ilyen love-storykat, és végül általában gyűlöletük célba talál, és tönkreteszik ezeket a párokat.

Nyílik az ajtó. Ó, hagyjatok már békén, nem értitek, hogy nem akarok élni? Szőke, középkorú nő, feketében. szinte árasztja a gyűlöletet. Leül az ágyamra, bámul. Nem beszél, keze az ölében, remeg. Ismerem. De ki lehet? Ki lehet? Nehéz emlékezni apró dolgokra. Most mond valamit. Rekedt a hangja, de nem értem a szavakat. Elkapja a kezem, és megrázza. Azt ugyan rázhatod! Gyülölöm ezeket, mert olyannyira megszállottak, mint én. Tudják, hogy nem vagyok beteg, csak nincs rá bizonyítékuk. Bejön az előbbi ápolónő, és kiviszi. Aztán visszajön, letakart tálcával a kezében. Katéter. Milyen undorítóan megalázó. Durván lerántja rólam a takarót, és szakavatott, minden gyengédségtől mentes mozdulatokkal kicseréli a régi eszközt az újjal. Már igazán gyűlölöm. Bámulom őt, találkozik a tekintetünk, az enyém megvillan, a nő összerázkódik. Ó, ez a villanás mindig is hatékony volt. Amikor az ártatlan, gyermeki arcomon hirtelen feltűnik a sátán minden gonoszsága. Ez igazán megrettenti az embereket. Még a keményeket is.

Tényleg, vajon szép vagyok még? Nem láttam magam rég a tükörben. Talán megcsúnyultam. De végülis, mit számít? Ő nem láthat többé... Amikor megismerkedtünk, néha behunyta a szemét, és simogatta az arcom. Azt mondta, a valóságot akarja "látni", nem azt, aminek mutatom magam. Sokáig szégyellt, rejtegette a tizenhatéves barátnőjét, alibi nőket vitt magával a bulikba, ostoba, olcsó nőket, akik bár korban illettek hozzá, csak lejáratták buta szövegükkel. Engem meg az éj leple alatt, külkerületi motelekben szeretett, ahol nem látta senki. De nem bántam, tudtam, ha kivárom, ő is rájön arra, amit én már az első pillanatban tudtam. Arra, hogy én neki vagyok teremtve. Végül igazam lett. Az első nagy balhé után rájött, megtalálta azt a nőt, aki neki volt rendelve. Visszajött a tegnapi férfi is. Én csak konokul bámulom az ablakot. A késő délutáni, fáradt napfény próbál áttörni az ég kérlelhetetlen ólomszürkeségén, sikertelenül. Fogja a kezem, és mesél. Mit mondhat? Próbálok figyelni. .Csak homályos szavakat értek, keveset az egészből.
-...meg kell mondanod, miért....ki volt az?

Továbbra is konokul hallgatok. Mit számít neked? Te nem vagy senki. Senki számára. Neki én voltam a minden. Tőlem várja a bosszút, nem tőled. Arcához simítja a kezem. Sír. Sír, de miért sírhat? Nem rendőr? Nem, a rendőrök nem sírnak. Most elengedi a kezem, és a fejét a párnámra hajtja, érzem a lélegzetét. Dohányzik. Ó istenem, mit nem adnék egy cigiért. Meg akarom vigasztalni, de még korai. Felkel, a zsebébe nyúl, és egy képet tart az arcom elé. Tamás. Tamás! Közös kép ,néhány hónapja készült. Amikor még élt, átölelt, szeretett... Késő nyár volt, talán augusztus, vagy szeptember. Megint sok pénzt kerestünk, nagyon sokat. Emlékszem arra a reggelre .Arra ébredtem, hogy keze a lábam között van, aztán finoman belémhatolt ,és én azt sem tudtam, álom, vagy valóság. Kimerülten feküdtünk egymás mellett, ő felvett az ágy mellől egy szatyrot. Ruha. Olyan jó ízlése volt. És nem sajnálta a pénzt. Fényes fekete csípőnadrág, icipici vörös felső. Ebben mentem este dolgozni. Kozák János, 53 éves, visszavonult bűnöző, dúsgazdag. Leszólítottam, élveztem a hatást, amit a fiatalságom tett rá. Beültem a hátsó ülésre. Kis idő múlva megállt, és ő is átült hátra. Levettem az ingét, majd a saját pólóm, végül a nadrágját.

Öreg kezei voltak. Becsúsztatta a nadrágomba. Ekkor villant a vaku, és Tamás olyan erővel rántotta ki az ülésről, hogy hallottam a csontok ropogását.
- A barátnőm, érted? Fiatalkorú. Te, mocsok! A férfi remegett.
- Mennyi? - kérdezte erőtlenül.
- Mi az, hogy mennyi? Meg lehet fizetni, hogy hozzáértél a barátnőmhöz?
- Fél millió? Ütés csattant.
- Te rohadék! Fél millió. BMW-d van, luxuslakásod, és fél milliót akarsz adni? Kettő. A férfi szó nélkül kinyitotta a csomagtartót, kivette az aktatáskát, és csupa nagy címletben leszámolta a két milkát Tamásnak. Aznap egész éjjel szeretkeztünk, és méregdrága pezsgőt ittunk. Volt egy kedvenc mondata, amit sokáig nem értettem: Az embereket úgy kell kihasználni, hogy tetszen nekik. Másokkal kegyetlen volt, de engem szeretett. Én ismertem, ahogy ő is engem. Minden apró, féltett titkát tudtam. A félelmeit. És együtt álltunk bosszút azokon, akiktől régen féltünk. De ez már a múlt. Most egy klórszagú, vakítóan fehér kórházi szobában fekszem, és most kezd gyógyulni a seb a lelkemen, ébredezek. De még korán van. Annyira korai még.

Elegem van a férfiból, önkéntelenül is egyre több foszlányt értek a mondandójából, és még nem akarok ilyesmire gondolni. Még nem, ezért lehunyom a szemem, és alvást színlelek, de nem tudom becsapni, beszél tovább. Hiába, ez a néhány hónap megtanított a türelemre. Fél óra után felállt, és otthagyott.