Salom
Olgi néni elhízott, lóarcú, bazedovkóros szemű, hatalmas, dús, fekete, göndör hajú, végtelen jószívű asszonyság volt. Túl a hatvanon is még mindig dolgozott: ő volt a divatszalon lelke. Több évtizedes tapasztalata, kapcsolatai és hihetetlen kapcsolatteremtő, kompromisszumkészsége nélkülözhetetlen volt a vállaltnál. Bár a divatszakmában dolgozott, nem adott magára: slamposan járt, sárga pergamenszerű ló arcát vastag púderréteggel fiatalította, széles békaszáját rikító téglapírosra festette, s vastag szemöldökét csipeszével naponta vékonyra tépkedte. Horgas orra alatt bajuszkát viselt, melyet szőkére hidrogénezett.
Olgit rettenetes kinézete ellenére imádta a környezete. Aki ismerte, megszokta, s elsiklott csúfsága felett. Esze úgy vágott, mint a borotva, fiatalokat megszégyenítve, lexikonként hívta elő ismereteit. Lakása a régi időket idézve, hatalmas, nehéz, sötét bútorokkal, több mázsás karszékekkel, porcelánokkal teletömött almáriummal, a falak régi olajfestményekkel voltak tele aggatva. A konyhában állandó cigaretta- és kutyaszag terjengett az áporodott, ételszagú levegőben. Nem mondhatnám azt, hogy rossz volt, csak amolyan elhanyagoltság, erre mondják azt, hogy szalad a lakás.
Olgi magányosan élt hosszú évek óta, amióta elűzte felfuvalkodott alezredes férjét, aki segédmunkásként munkásszálláson fejezte be életét. Egyedül élt hófehér törpe uszkárjával, két papagájával, boldog kiegyensúlyozottságban. Minden nap főzött magának. Mindene volt Fifi és a két madár. Munka után első dolga volt a kutyust pórázra fogva, séta ürügyén bevásárolni, majd hazatérve vacsorát főzni. Utána letelepedve a nagy böhöm fotelbe, Fifivel az ölében s a két madárral vállain, újság- és folyóirat olvasásba, majd Tv-nézésbe merült.
Olgit végtelen jókedvéért, életigenlő derűjéért imádtuk. Minden évben Olga-napra hivatalosak voltunk vacsorára. A vacsora mindig egyformára sikeredett. Előételként libamáj aszpikban. Főételként ropogós libasült. Utóétel, töltött libanyak, friss libatepertő tormával. Étvágygerjesztőnek kóser szilvapálinka járt, s a vacsorához rajnai vörösbor. És mennyi finom sütemény, mind Olgi keze munkája.
Miután átadtuk virágcsokrainkat és közös ajándékunkat, elhelyezkedtünk a böhöm ülőalkalmatosságokon, kanapén, és jókedvű csevegésbe fogtunk. Majd megvacsoráztunk, és a nők éves nagytakarításként tisztára suvickolták a konyhát, míg mi, férfiak, Olgival trécseltünk a nagyszobában. Ez még hozzá tartozott a névnapi ajándékhoz. Miután kimerültünk a témákban, s a jó bortól mámorosan, búcsút véve Olgitól, magára hagytuk szeretteivel.
A nagy karácsonyi készülődésekben, ajándékvadászatban el is feledkeztünk Olgiról. Pedig Olgi bajban volt. Egy héttel az ünnep beköszöntése előtt meghalt Fifi, egyetlen hű társa, imádatának tárgya. Olgit mélységes letargiába taszította szertejének elvesztése. Fifit szépen felravatalozta és odahelyezte a feldíszített karácsonyfa alá. Leült vele szemben és a derengő félhomályban elmélkedve héberül imádkozott. Úgy, mint kiskorában tanulta drága, jó szüleitől.
Semmi ételt nem vett magához, csak vörösborát kortyolgatta, hogy ki ne száradjon. Aztán amikor elérkezett a Szenteste napja, teljes erejével rátört a magány, fojtogató érzése. Elhatározta, hogy véget vet életének. Bevette a lakásban fellelhető összes gyógyszerét, és vörösborral leöblítette. Kihúzta a falból a telefonzsinórt, hogy még, csak véletlenül se, hívjon segítséget, ha meggondolná magát. Amint kezdett kómába esni, lelke kilépve testéből ott lebegett a szobában és szánalommal nézett a fotelban kuporgó aszott testre. Aztán búcsút intett ennek a földi pokolnak és felköltözött a menybe.
Az ünnepek után gyanús volt, hogy Olgi sem a munkahelyén, sem telefonon nem jelentkezik. Elmentünk, hogy megnézzük, mi történhetett a mi Olginkkal. Kopogásra, csengetésre nem nyitott ajtót, viszont rettenetes bűz áramlott ki a lakásból. A házmestertől elkérve a kulcsot, behatoltunk a lakásba. Borzalmas látvány fogadott bennünket. A szobaasztalon a feldíszített karácsonyfa alatt felravatalozva ott feküdt a halott Fifi, körülötte csonkig égett gyertyák. A papagájok éhesen röpködtek a szobában, míg Olgi leesett állal ült a hatalmas fotelban. Feje hátrabicsaklott. Kifestett lóarca, tátott békaszája jóságosan nevetett ránk. Kezei görcsbe rándulva kapaszkodtak a karfába, mintha fel akarna állni. Szemeit kivájták az éhes papagájok. Utolsó erejével még belekarcolta ujjbegyével a poros asztallapba: SALOM...