Imádság a holdhoz

Itt ülök a parkban egy tisztás közepén, a hold fénye világítja be a környéket. Mellettem ül az egyetlen szerelmem. Sír, szerelmi bánatában. De nem miattam, nem belém szerelmes, hanem valaki másba. Amiatt a férfi miatt sír, majd meghasad a szívem, hogy azt látom, hogy boldogtalan. Azt mondják, hogy a szerelem egyszerű és jól eső érzés. Gyorsan jön és mindenki boldog lesz tőle. Bárkivel megtörténhet, csak nyitva kell tartani a szívünket. Hagyni kell, hogy megtörténjenek a dolgok. De akkor az enyém miért ilyen nehéz, és miért fáj ennyire? Boldogságot kívánni magunknak az ugyanaz, mint boldogtalanságot kívánni valaki másnak. Mint egy érme két oldala. Ha ez így van, akkor…

Nem tudtam befejezni a gondolatomat, mert Imó belém karolt. Úgy látom végre megnyugodott egy kicsit, Elaludt. Itt vagyok a holdfényes éjszakában, azzal az emberrel, akire, annyira vágyom, és sohasem lehet az enyém. Ebbe a szívet marcangoló érzésbe majd belehalok.
A hold előbukkant a felhők mögül. A fénye megvilágított minket, mintha Istem ránk emelné a tekintetét. Itt alszik a karjaiban az az emberi lény, aki a legfontosabb a számomra az egész világon. Olyan megindító volt az egész helyzet, hogy legbelül arra vágytam, hogy ennek az éjszakának soha ne legyen vége. Ha most megállna az idő körülöttem, akkor én lennék a legboldogabb ember az egész univerzumban. De tudtam, hogy ez nem következhet be, az időt nem lehet megállítani! És egyébként is Ő valaki másnak adta a szívét.

Felnéztem a holdra, és arra gondolta, hogy ha már a saját boldogságomért nem tudok imádkozni, akkor annak az embernek kérek boldogságot, aki itt ül mellettem és fogja a kezem. Ezekkel, a gondolatokkal a fejemben belekortyoltam a gőzölgő kávéba. A meleg ital teljesen átmelegítette a testemet, csak a lelkem volt hűvös és rideg. Imó elengedte a karomat és felült. Felhúzta a térdeit és ráhajolt. Megint elkezdett sírni, csak most még elkeseredettebben, mint az előbb.

- Miért? Miért? Miért tette ezt velem?... - hangzottak a szavai egyre hangosabban. Csak úgy visszhangzott a nyári éjszakában. Rám emelte meleg barna szemet, amiben úgy szerettem elveszni. De most teljesen kisírta őket. Mélyen a szemembe nézett. Láttam benne a kétségbeesést, és azt, hogy most tőlem vár választ, megoldást. De én most nem segíthetek neki. Nem feleltem semmit, csak megszorítottam a kezét és felálltam. Elindultam hazafelé. Tudtam, hogy most egyedüllétre van szüksége, és arra, hogy elmélyedjen a gondolataiban. Körülöttem minden csendes volt. Egy- egy elhaladó autó hangja és fénye törte meg az éjszakát. Arra gondoltam, hogy neki most nem arra van szüksége, hogy megszólítsam, és arról faggassam, hogy mi baja. Ezek a szavak úgysem érnek el hozzá. Ő most a saját harcát vívja.
Istenem! Melyik a fájdalmasabb? Amikor azért sírunk, mert szeretnénk valamit, vagy amikor nem tudjuk, mit akarunk? Most csak egyetlen dolog a biztos, ha a szavakat és az érzéseket, amik bennem vannak, kimondtam volna, akkor sem tudtam volna megállítani a könnyeit. Istenem azért imádkozom most hozzád, hogy adj megnyugvást a szerelmemnek, és tedd őt mérhetetlenül boldoggá azzal, akit szeret.

Elkezdtem szaporázni a lépteimet, teljesen üres tekintettel. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírta a lábam. Nem tudom hová megyek, csak azt érzem, hogy innen minél messzebb kell mennem!

" Ámen"