Haldoklom...?

Haldoklom, s létem egyre halványul.
Emlékeim megszűnnek az emlékezést funkcionálni, csupán szürke cserépdarabok egy elhagyott sírban. Izmaim mozognak, remegnek, de elmém már nem uralja őket. A régi érintések nyoma oly mélyen belém égett, hogy már el is tűnt. Mind. Nem emlékszem rájuk. Szívemben őriztem őket, míg az meg nem szűnt élni. Mint akit elátkoztak… Néha-néha – naponta ötször-hatszor – dobban ugyan, jelezvén létezni akarását; nincs, aki markába szorítsa, életre pofozza.
Haldoklom, s lebegek.
Magamon kívül, mint a füstölőről elszálló bágyadt szürkeség. A régi életnek, az Életnek már szinte semmi nyoma. Másokban hagyott emlékek; ennyi. Régi ruhák, régi ékszerek. Régi csókok. Nincs több. Nincs. Eltűntek az őszi megsárgult, porladó falevelekkel együtt. Létezésem elkorcsosult, elzüllött.
Haldoklom, s mégis élek.
Létem darabokra szakad, törik; akár a megfáradt cserépdarabok egy elhagyott sír mélyén…
Megnyugodom.
Végleg.



Régi, elfeledett ösztönök kapnak új lángra. Ősi, régi vágyak szülnek új értelmet, midőn az azúr gyémántok tüzét próbálom kutatni. Elvesztek. Talán már más lángol, néma tűzzel. Egy más emlékben. Talán egy poros kép pörkölődik vörös parázzsal, a Végtelenség felé. Miért? S kérdem újra-újra: Miért nem? Miért nem lángol? Akár elborult haraggal, akár elsöprő kéjjel! Miért nem? S porladó elmémben egy pont, egy régi kép emléke felvirágzik rettentő kárörömmel, kajánul kacagva; e pont, ezen apró kis sziget őriz még valamicskét a szinte ezredéves csillogásból. Amely már végleg kihunyt. Végleg? Miért? Vagy talán csak újjászületett volna; a fájdalom himnuszát harsogó, könny-zászló alatt menetelő démonalakká vált volna? Miért? Mi lett akkor a hamvaiból fölkelő gyémánttal? Elszürkült, s nem azúr már e gyémántpár… Oly nagy melegséggel kutatom lényüket, gondolataikat, hátha, hátha egyszer átölelnének. De nem. Miért? Csókoltam ezen ékköveket, lecsókoltam róluk bűnt, bajt, s fényük mégsem tért vissza. Miért nem? S újra: Miért nem? Miért nem ég, miért nem ölel, miért nem tér vissza a régi azúr fény? Talán tényleg maró démonná vált, mit sem sejtve maga valódi értékéről. Talán tényleg véglegesen megszűnt létezni az ősi kéj, a régi ösztön. S nem tudom, miért…>br>
Gondolkodom.
Kételkedem.
Tehát létezem.
Nyugtalan vagyok, s élek.
Tehát mégsem haldoklom.
MIÉRT NEM?