Hajnali állomás

Körbekerültem a csupa-szöglet épületkolosszust. Mintha formákkal és színekkel ismerkedő gyerek építette volna: a formát a kocka és a téglatest, a színskálát a szürke jelenti.
Egy elpusztult lámpa tövében – éppen ott terveztem pisilni – rendőrségi autó áll lesben, utasai egymásután kipöccintenek egy-egy parázsló csikket.
Az óriáscsecsemő gigantikus középső kockáján ásít a bejárat rovarok által ostromlott üvegje, jobbra és balra wc térdig kopott ajtója. Egy szuvas csempe mértani közepére fejmagasságban, szabályos szögletes betűkkel kiírva:

SZOPNÉK AZ UTOLSÓ FÜLKÉBEN 13 H-KOR.

Éjfél elmúlt. Holtidő a vonatok számára, csak a hátsó vágányokon nyikordul meg néha az élet értelmetlenül vakkantó, visszhangos, erősítő tölcsérek nyomán. Középen kezdődően, a kijárattól balra elnyúlva, teljesen sötétbe burkolózva, egy mozdonytalan kocsisor lapul, domború tetején megtorpannak és elvesznek az aláhulló, fakósárga fények. Talán ez lesz az én vonatom – majd négy-öt óra múlva.
Két alak a sötét sarkon, egyikük a rókaképével kötözködő pillantásokat lövellt felém kapucni alól, a másik prédára vadászó tekintetét körbesompolyogtatja a falak mentén.
Jellegzetes vasúti óra minden percben hangos zökkenéssel tovább tolja a lomha perceket.
Újabb körre indulnak lábaim a félhomályban. Ha vonatindulásig rónám, mint bekötött szemű lómalom, még legalább 48-szor látnám újabb fénylő röppályája ívét a rendőrségi autó ablaka és a töredezett beton között.
A koncert a várt adrenalin-mennyiséget szabadította fel - kéthetente-havonta kijár nekem egy ilyen kikapcsolódás még szorgalmi időszakban is, nemhogy nyáron – az élőzene húsbamarkoló élménye megéri ezt a kevés, utána következő várakozást. Kicsit unalmas egy éjszakai vasútállomás.
Megborzongtam. Átjárt a mozdulatlanul lebegő hajnal lehelete.
Az egymásmellé pakolt óriási kockák és téglatestek egyikének mélyén, egy nagyméretű várócsarnok szakadt padján alvó alak. Szinte hallom hangos lélegzetét, húsevésről álmodó horkantását, és a tescos-szatyor zizzenéseit minden zaklatott mozdulatánál. Még a kellemetlenül körbesűrűsödött, ragacsos szagot is érezni véltem a porcsíkos ablakos keresztül. Másik váróterem-rekeszben bennfentes vasutasok kipakolták a nappalról megmaradt elemózsiájukat, és – pótvacsora vagy előreggeli gyanánt - egymás adagjából csipegettek jóízűen.

Két lány érkezett duruzsolva-nevetgélve, talán ők is a koncertről tartanak hazafelé. Hosszan beszélgetnek a bejárat mellett, óvatosan szemrevételezve a kék-fehér autó mélyén megbújó egyenruhásokat. Még egy kis flört beleférne az éjszakába! – árulkodnak a pillantások.
A sötét beszögelés felől mohó rókatekintetek mérik fel a csajokat tetőtől talpig, talptól tetőig, amennyire ezt a távolság lehetővé teszi, s képzeletben félredobálják azt a néhány felesleges, didergősen összehúzott ruhadarabot.
Az elhanyagolt alvó felnyitja sűrű szemhéjait, és mint a tüsöksöprű, megvizsgálja az egyébként üres terem minden szegletét, megszámolja a cipőit és eligazítja a lecsúszófélben talált reklámszatyrot.
Egy tartályvagonokból álló szerelvény kocog át az állomáson, a hangszóró elégedett vakkantásokkal nyugtázza a sikeres műveletet.
Csikorgó kerekekkel, szinte milliméterekre a bejárattól megáll egy autó, és egy vidám család kászálódik ki az ülésekből. Mintha egy perce még a táncparketten ropták volna, üveggel a kézben, valami lagziban, úgy néztek körül, lassan dolgozták fel a helyszínváltozást. A sofőr is kiszáll, és halmozott beszédhibásként, érthetetlenül formálva a szavakat, kedélyesen búcsúzkodik. Talán ő tűnt a legjózanabbnak a bálban, ezért kérték meg alkalmi fuvarra.
A rendőrök irányába néztem kíváncsian: erre mit lépnek? Inkább pihennek még.
A két lány elhallgatott, ahogy közelebb értem, és – mint kiállítási tárgyat - érdeklődéssel szemléltek. Amint néhány lépést elhaladtam, egyikük a város felé indult – ezek szerint csak kikísérte a barátnőjét a hajnali vonathoz -, a másik belépett a csarnokba. Az előbb érkezett család hímje hirtelen felvette az összehúzódva formátlannak tűnő lány lépteit, s közvetlenül a nyomában, viccesen utánozva annak mozgását, a női wc felé tartanak. Akár egy kétszemélyes katonai díszszemle, melynek egyik szereplője fiatal lány, a másik egy fiatalos, de részeg koma. A csaj észrevehetett valamit a cselszövésből – talán a család másik 3 tagjának kuncogása tűnt fel -, mert megtorpant, mire a családfő beleütközött és göcögve hahotázott a visszhangzó csarnokban saját, határtalan humorán. A lány egyedül tűnt el a wc-ajtó mögött, a vidám família pedig hunyorogva tanulmányozni kezdte az előírásszerűen kifüggesztett menetrendet, néha olyan mozdulatokat téve, mintha vagy a falat, vagy a táblát megállásra kellene bírni, esetleg a viccesen hullámzó, szürke-mégszürkébb padozatot lerögzíteni, amíg sikerül megtalálni a hatalmas táblázaton a Föld nevű bolygót, s ezen belül csak egyetlen időpontot: a vonat indulását.

Nem telik az idő – állapítottam meg. A monstrum óra nagymutatója elsumákolja a haladást, amikor nem tartom szemmel.
A koncerten ismerőst is találtam, afféle havert, akivel máskor is megittunk egy sört. Segíteni szokott a zenekarnak ki- és bepakolni a hangfalakat, s cserében ingyen mehet be a műsorra, sőt ezért otthonosan mozog a kulisszák mögött. A csajok közül többeket megtévesztett ez a jövés-menése a színpad és az öltöző körül, könnyen a zenekar külsős tagjának tekintik.
Beültem az egyik váróterembe, és jót mosolyogtam azon a képen, ahogy pár órával ezelőtt a haverom felsegített egy lányt oldalt a dobogóra – vagy inkább színpadra -, egyik kezével a szép testű barna kezét fogva, másikkal a fellépő jobb láb és a hátul maradó bal találkozási pontjában keresgélve. Amikor mindkét lába felért, mosollyal nyugtázták egymás felé az akciót, és eltűntek a hátsó függöny mögött felhalmozott poros díszletelemek között. Haverom mindig tud olyan eldugott pontot mutatni a csajoknak, ahonnan szinte testközelből élvezhetik a koncertet, s ahol ő szorosan mögéjük állva, zavartalanul csöcsörészi a műélvezőt.
- Egy perc alatt kiderül, lehet-e továbbmenni, vagy megmaradunk a cickók és a segg markolászásánál… - oktatott ki már régebben.
Újabb tartálykocsik haladtak át kattogva rendeltetési helyük felé.
Belépett az egyedül maradt lány, nyomában a kívülről előkerült, felélénkült szakadttal. Az ablakon túlról felsejlett a két srác bámészkodása, ők sem érthették, mit akarhat a szépség a szörnyetegtől, vagy fordítva. Ezek leültek egymás mellé, és a csaj érdeklődéssel hallgatta az otthontalan koma – távolról nyúlósnak látszó - szövegét. Olyan élénken magyarázott, miközben lassan összeért a homlokuk, hogy minden nyomatékul szolgáló gesztussal megérintette valahol a női testet.
Nem akartam bámulni őket, ezért útra keltem a kiakasztott hirdetményeket tanulmányozni, s újra körbekerülni az állomás épületét.

A beton eddigre kisugározta és elfelejtette a nappal összegyűjtött valamennyi melegét, és hűvös hajnali szellő kezdett lengedezni. A rendőröknek lejárhatott a műszak, vagy csak teljesíteniük kellett a kilométer-tervet: eltűntek a környékről.
- Melyik lesz a…? – igyekeztem megtudakolni a táplálkozó bakteroktól.
Egyikük az egyetlen vonat irányába mutatott lekezelően. Tudhatnám, hogy csakis az mehet arra, emerre utazni akarok, még ha nem is tudtam befejezni a kérdést.
A gazdátlanul árválkodó szerelvényről nem kis erőfeszítéssel, mintha száguldó vonatról igyekezne hatalmas csomagokkal leszállni, a nemrég megismert családfő kászálódott le. Megcélozta a mozdulatlan kocsihoz képest eszeveszetten száguldó peronrészt, és görcsösen kapaszkodva a lépcsőbe, sikerült talpon maradnia. Elindult az orra után, kicsit vizsgálgatta a sötét büfé pultjait, majd farkasszemet nézett a mély beszélgetésbe elegyedett lány topis partnerével. Olyan testtartást vett fel, mintha a következő percben meg kellene küzdenie az egyetlen nőstényért a vasúti dzsungelben, majd inkább visszatért az utasokra és indulásra váró, sötét vonatra.
Mélypontjára zuhant a hajnali hőmérsékletindex. Milyen jólesne ebből a hűs fuvallatból napközben egy kis ízelítő!
A vasutasok beköszöntek egy, a peronról nyíló, kiszögellő, csupa-ablak helyiségbe. Valahol a háttérben egy tévé vibrált. Bizonyára nem invitálták be őket, mert kis tanakodás után a sötétlő vonat irányába baktattak a bakterok. Megálltak ott, ahol azt a mozdony hiánya tette szembetűnővé, majd egyikük elindult a legutolsó vagon felé, ketten pedig visszabattyogtak az épületbe. Kicsivel később abban a váróteremben láttam őket, ahol eddig a lány és a sokbeszédű koma tartózkodott.
Kattant az óra a fejem felett.
Elhatároztam, hogy felülök a vonatra, az sem baj, ha elalszom, hiszen jó irányba fog vinni majd… Mikor is? Inkább nem néztem az órára… Soká még!
A legelső kocsinak csukva volt az ajtaja, viszont több ablak is tenyérnyire nyitva; talán fel sem lehet húzni rendesen. A másodikon csak jól zárt ablakokat láttam, de a nyitott ajtó mellett valami folyt éppen a sínek közé. Éppen továbbléptem volna, amikor kocsi végében megpillantottam a család két tagját. Egyikük a nyitott wc-ajtón kívül, nevetgélve igazgatta a ruháját, a másik bentről csicseregve szóval tartotta. Érdekesnek bizonyult látni e humoros család fiatalabb felét, ahogy meglepődnek, amikor hangtalanul felléptem a lépcsőn. Az egyik lány még mindig a dereka körül és alatt rendezgette a ruházatát, a másikuk a wc-kagyló fölött kucorgott - hozzá nem érve ahhoz -, lehajtott fejjel figyelte, amint kifolyik az, ami mindjárt a sínek közé kerül.
Pillanatnyi döbbent csend után felcsattant a nevetésük.
- Nem akartalak megijeszteni benneteket – mondtam ártatlan képpel.
- Megijedtem, hogy valami vasutas jött megnézni, ki mer az állomás közepén pisilni… - válaszolt cseppet sem ijedten, aki bent guggolt.
- Körbehugyozod az egész pályaudvart! – zsörtölődött a másik, mintha nem ő is éppen ezt művelte volna az előbb.
- Csak nyugodtan, lányok… - Kezem már a belső ajtó kilincsén.
Leültem eggyel előbb, mint ahol a család idősebb felének alvós hangjait hallottam.
Jó választásnak bizonyult a helyfoglalás, mert a lányok kicsivel később velem átellenben foglaltak helyet, a szülőkkel párhuzamosan. Egyikük néhányszor lapos pillantásokkal felém nézett, miközben óvatosan kontrollálta, hogy a szülők ebből nem vesznek semmit észre. A másik lány végigfeküdt az ülésen, pozíciómból csak felhúzott, karcsú lábait láttam térdtől lefelé.
Néztem kifelé a sötétbe. Távol egy bevágott kocsiajtó puffant.
Nyeleseket pislogtam. Úgy éreztem, elnehezülnek a szemhéjaim, s menthetetlenül leterít az álom. Az éber csaj egyre virgoncabbá vált, ahányszor odanéztem, mindig egy újabb mosolyt küldött felém. Rámutatott a testvérére – talán a húgára -, s mivel értetlenül néztem, megértette, hogy ebből a szemszögből nem ugyanazt látom, amit ő. Fejmozdulattal és széles mosollyal jelezte, hogy hajoljak előre, megéri. Az alvó lány egyik karja a feje alatt, a másik keze a lábai között – ez a látvány fogadott -, s a ruhája felcsúszva éppen annyira, hogy zavartalanul megcsodálhassam hibátlan fenekét, vájatában egy begyűrődött bugyival.
Hüvelykujjammal jeleztem, hogy elégedett vagyok a panorámával, s ismét hátradőltem.
A lány nem nyugodott, mutogatott és hangtalanul súgott valamit.
Kérdőn tekintettem rá.
Megint jelezni próbált valamit – két ujját a saját teste előtt mozgatva, majd „nem”-et intve -, s végre sikerült megértenem, mit suttog:
- Nem masztizik…
Bólintottam: tudom. Csak melegíti a kezét.
Örült, hogy felfogtam a jelzéseket, és éppen további magyarázatba kezdett, amikor hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly, és alvást színlelt.
Feltápászkodott a családfő, és egy diszkrét böfögés után a kijárathoz indult, majd hamarosan legyőzte az akadályokat, s az ablakon át megfigyelhettem, ahogy akrobatikus mozdulatokkal az állomás épülete felé tart.
A csajszi egy libbenéssel a velem szemközti ülésen termett:
- Nem masztizik – ismételte.
- Láttam.
- De anya igen – villantott a szemével.
- Ne mondd!
- Tényleg! Megnézheted…
Feltérdelve az ülésre, mutatta, hogy onnan jól látni. Tényleg, a harmincöt körülinek saccolt nő talpait feltette a szembelévő műbőrre, és jobb kezével a felhúzott ruhája mélyén matatott ütemesen. Alvás közben.
- Ne zavarjuk!… - mondtam.
- Én is szoktam álmomban… vagy az is lehet, hogy csak álmodom.
Nem válaszoltam.
- De szép segge van, nem? – kérdezte a másik lány felé mutatva.
Bólintottam.
- Anyának meg szép cickói…
Ismét egy bólintással válaszoltam.
- Rajtam mi a szép? – kérdezte ártatlannak álcázott naivsággal.
Úgy látszott, jót szórakozik alvás helyett. Gondoltam, felveszem a kesztyűt:
- Nem látok belőled semmit.
Erre a feleletre várhatott, mert abban a pillanatban felcsattant a kérdés:
- Mit szeretnél látni?
Tudtam, hogy akármit válaszolok, valamivel úgyis büszkélkedni szeretne, s talán mindent meg fog mutatni a következő percekben…
Csakhogy az ablakon túl felbukkant a családfő bizonytalan mozgású feje – a büfét még mindig zárva találhatta -, s a lány szélsebesen visszatért az eredeti helyére, s látszólag békés álomba merült. Ugyanolyan testhelyzetben, mint a testvérhúga, csak a lábai közül az ujjaival pajkosan búcsút integetett.
Bámultam a fakuló sötétséget.
Unalom, fáradtság.

A koncertre gondoltam, majd a lányra a másik ülésen – aki mély szuszogással tényleg elaludt -, s a csendben én is közelebb kerültem a túlsó parthoz, mint az ébrenléthez. Az ablak alatt láttam elmenni a várótermi csajt, majd néhány lépéssel később egy másik alakot, aztán egy harmadikat… A fejem nehézzé vált. Mielőtt győzött volna felettem az álom, még a családfő mozgására figyeltem fel, aki megint útnak indult, miközben kinn a vasutasok is hátrafelé tartottak a vonat mellett…
Talán a mozdony rákapcsolására riadtam, vagy közeledő szirénavijjogásra, esetleg a kocsi többi utasának ébredésére. Az ablakkal egyvonalban kéklámpa villog, a mentő hátsó ajtaja kitárva…

A család három nőnemű tagja mellig az ablakokban, a teljes létszámhoz a családfő is előtűnt, a mentőtől távolabb leskelődött.
Meghozták egy hordágyon… azt a lányt, akit a barátnője kísért ki az állomásra, s aztán sokat várakozott! Fél arca duzzadt, szája és orra véres, testének többi része letakarva. Egy vasutas lobogtatta mögöttük a női ruhadarabokat és a kis válltáskát.