Halálos szerelem bimbózott a kert végén burjánzó sövény és a hibrid rózsabokrok elnyúlt árnyékában. Nem mindennapi románc szökött épp szárba. Ez nem egy elkapkodott, lopott légyott volt vagy sekélyes felületes udvarlás. Ősi ösztönök násza volt ez, amit génekbe kódolt elemi vágy fűtött. Egy vágy, ami minden lényt éltet ezen a bolygón, mely elragad, és maga mögé utasít minden mást, másodlagossá degradálva még magát az életet is. Egy apró finom érintés indult, gyengéd akár a lepkeszárny érintése, az idegszálak megremegtek, mint a pókhá-ló a legkisebb rezdülésre. Ez a leheletnyi kontaktus volt hivatott felébreszteni a vágyat az érintésre. A hódító lassan, óvatosan közelebb húzódott párjához. Észrevétlenül lopta a távol-ságot egészen addig, míg a két test össze nem ért. És ahogy a női szíveket megdobogtató ro-mantikus regényekben lenni szokott a vágyak beteljesedtek és egy röpke pillanatra értelmet nyert a lét.
A pillanat azonban elmúlt. Az udvarló megpróbált óvatosan kihátrálni párja karjaiból. De óvatlan volt. A hím fekete özvegy nem vette észre, hogy a nász közben túlságosan mélyre merészkedett a nőstény kusza hálójába. Udvarlóból üldözött lett. Egy villámgyors mozdulat és a rágók összezártak. A nőstény ösztönösen fecskendez némi mérget, ami tizenötször erősebb a csörgőkígyó mérgénél, de feleslegesen. A hím már élettelen, amikor lábai között forgatva finom pókselymet szőtt köré.
Tamsinnak nem volt tudomása a gyilkos románcról, ami tőle alig néhány lépésre zajlott. A rózsabokrok metszésével foglalatoskodott. Egymás után vágta le a bokorról a szárakat, majd hanyagul maga mellé dobta őket. Cseppet sem volt ínyére ez az elfoglaltság. Csak Patrick, a férje ragaszkodott görcsösen ezekhez a félresikerült, mutáns génmanipulált rózsákhoz. Patrick hobbija a rózsák keresztezése. Feltett szándéka volt, hogy megalkossa azt a rózsafajt, amelyik jól tűri a szárazságot, nem igényel különösebb gondoskodást, mégis szép és illatos. A Rosa Rugosa és a Rosa Pimpinennifolia keresztezéséből alkotta meg ezt a hibridet, ami Tamsin szemében nem volt más, mint egy a teremtője szánalmát élvező korcs torzszülemény. Bár a szárazságot jól tűrte, szálai kacskák, virágai pedig fakók voltak. Illata kifejezetten kellemetlen. Egyetlen előnye az volt, hogy nem voltak tüskéi. Talán ez volt az, ami megmentette ezt a sohasem létezett fajt a teljes kihalástól. Patrick megkönyörült teremtményén, és ide a kert vé-gébe ültette. Így kellemetlen szaga nem jutott el a házig, de ha vendégek jöttek, akkor volt mivel büszkélkednie. Mindenki láthatta, hogy az ő rózsáiban még a közép-ausztráliai perzselő nap sem tud kárt tenni.
Tamsin gyűlölte ezt a bokrot. Tulajdonképpen már a rózsát, mint virágot is utálta. Ki nem állhatta fodros leveleiket, szabályos gömbformájú virágaikat, émelyítő illatukat. De leginkább romantikus imázsukat utálta, ami körüllengte ezeket a virágokat. Évekkel ezelőtt, amikor Patrick még csak udvarolt neki másképp látta őket. Elfogadta a virágokat úgy, mint az udvar-lás elengedhetetlen kellékeit, a romantikus hódítás természetes velejáróját. Szinte elvárta, hogy mint fiatal, szép (és nem csak egyszerűen szép, hanem igazán elbűvölően szép) nőt az udvarlója elhalmozza virágokkal. És Patrick igazán bőkezű volt e téren. Tamsin akkor még nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy minden egyes alkalommal, amikor virágot hozott a küldönc, más illatú volt a rózsa és más formája volt a leveleinek. Az egyik rövid szárú volt sok kis levéllel, a másik hosszúszárú néhány nagyobbal, az egyiknek hatalmas kerek feje volt, míg a másiknak apró bimbója kicsi és szabályos szirmokból. Számára az egyik virág pont olyan volt, mint a másik. A szemében nem volt köztük semmi különbség. Sokkal jobban érdekelték őt a drága ajándékok. A bundák szőrméi és a nyakékek gyémántjai között azonnal látta a különbséget. A megnyúzott állatok neveit, amiből bundái készültek betéve tudta, a nyakláncát díszítő gyémántok csiszolási formáit mind felismerte, a nívós éttermek színvonalát pedig behatóbban ismerte, mint egy étteremkritikus. Ajándékok, pénz, ma-gánrepülő, vagyon, mind elvarázsolták Tamsint. Pedig ha a virágokat is ismerte volna, ha egy kicsit éberebb lett volna, láthatta volna, hogy Patrick szemében mi az igazi ajándék. Patricknak volt pénze bőven, bármelyik ruhát vagy ékszert azonnal megvehette, bármit megszerezhetett a legkisebb erőfeszítés nélkül. Következésképp Patrick szemében ezek csak csecsebecsék voltak, az udvarlás elengedhetetlen kellékei. Az érzelmeiről a rózsák beszéltek.
Az egyik csokor Belgiumból származott Bellecourt városából, ahol tízezer rózsaszál szegé-lyez egy tizenöt kilométer hosszú utat. Egy másik a németországi Coburg-hercegség rózsa-kertjéből származott. Vajon mennyire szerethet az a férfi, aki a fél világot bejárja azért, hogy a legszebb virágcsokorral kedveskedjen szerelmének?
A legcsodálatosabb szál azonban még is az volt, amit Tamsin ama bizonyos estén kapott Patricktól. A virág egyenesen Svédországból, a Bódeni tó közepéről, Mainau szigetéről szár-mazott. Maga a sziget úrnője Bernadotte grófnő metszette le, miután Patrick több ezer szál közül kiválasztotta. Tamsin azonban ekkor is csak a virág szárára kötött selyem masnin him-bálódzó eljegyzési gyűrűt látta. Talán egy költő elmondhatná milyen csodálatos volt. Igen, csak egy költő lenne rá képes, hogy szavakba öntse, milyen gyönyörűséget nyújtott át aznap este Patrick és, hogy mennyi mindent akart vele mondani. Egyébként a gyűrű is szép volt.
Talán ez volt az a pillanat, amikor Tamsin még kiszállhatott volna. Most nem egy újabb gazdag udvarlóval állt szemben, aki megkéri a kezét, de az elit társasági etikett íratlan szabá-lyai szerint legkésőbb hat hónap múlva felbontja az eljegyzést. Ez a férfi szerette őt és hitte, hogy a nő is viszont szereti. Patrick már túl volt az ötvenen Tamsin még alig múlt harminc. Ki hitte volna, hogy ebből a kapcsolatból igazi szerelemházasság lesz? Patrick hitte és Tamsin tudta, hogy Patrick még most is hiszi.
Tamsin még akkor sem gondolt semmi rosszra, amikor Patrick kijelentette, hogy nyugdíjba megy. Mostantól visszavonul az üzleti élettől, és ők ketten kéz a kézben beutazzák az egész világot. Felkutatják a legszebb rózsafajokat, begyűjtik a legkülönlegesebb töveket csak azért, hogy aztán megalkothassák belőlük a legcsodálatosabb virágot, amit ember valaha kereszte-zéssel létrehozott. Tamsin úgy hitte, hogy hátralévő életüket utazgatással töltik majd, egzoti-kus felfedezések várnak majd rájuk, kalandos hajóutak olyan folyókon, amik még a térképen sem szerepelnek. Meg sem fordult a fejében, hogy Patrick komolyan beszél és végül ezen az isten háta mögötti, Közép-ausztrál külterületen kötnek ki. White Gums, ugyan milyen név ez? Soha sem hitte volna, hogy ilyen nevű hely egyáltalán létezik és most itt él egy hegy tetején egy luxus villában, ahol még térerő sincs, majd egy órás autóútra a legközelebbi várostól, Alice Springstől. Klímája miatt valóban ideális hely Patrick kísérleteihez, kellően száraz és meleg. Az a rózsa, ami itt megél méltán lesz a világ legellenállóbb rózsája.
Tamsin azonban úgy érezte, hogy lassan ő maga fog a napon kiszáradni és elsorvadni. Ő nem érhet ilyen véget, nem ez a sors rendeltetett neki, még nem öregedett ki az életből! A rengeteg hidratáló és bőrápoló krémnek köszönhetően még mindig elragadó volt. Még nem hagytak rajta mély nyomot az évek. Szabályos kerek arca, igéző fekete szeme egyenes szája és sima, feszes bőre még mindig elbűvölő külsőt kölcsönzött neki. Igazi természetes szépség volt. Szép volt smink, ékszerek és bundák nélkül. Bár itt ezeknek úgysem venné semmi hasznát. Neki csak ez maradt, és ezt nem fogja veszni hagyni!
Tamsin egyre másra metszette le a szárakat a bokorról, és egyre dühösebben csapta őket a földhöz. Egy vágás, egy erős rántás és a rózsa máris a földön landolt. Ez a monoton folyamat ismétlődött újra és újra. A két mozdulat azonban lassan, észrevétlenül felcserélődött. Tamsin előbb egy hatalmasat rántott a szálon csak utána választotta el a tőtől. A szálak egyre másra törtek és hasadtak. A kíméletlen durvaság nyomán tövek törtek, levelek hulltak, bimbók sza-kadtak. Dühödt pusztításba csapott át az ártatlan kertészkedés. Tamsin néha akkorát rántott egy szálon, hogy hallani lehetett amint a földben a vékonyabb gyökerek tompa roppanással elszakadtak. Az őrült tépdesésnek egy hirtelen jött, szúró fájdalom vetett véget. Tamsin han-gosan feljajdult és a metszőolló kiesett a kezéből. Ahogy közelebbről szemügyre vette tenyerét látta, hogy egy tövis fúródott ujjbegyébe. Lassan kihúzta az apró tüskét. A sebből kevés vér serkent ki.
„Mégsem olyan tökéletes a teremtményed, Patrick” – gondolta magában Tamsin.
– Jól vagy, drágám? – hallatszott Patrick hangja a ház felől. – Kiáltást hallottam. Minden rendben van? – kérdezte aggódva.
Tamsin feltápászkodott a bokrok elől és leporolta földes ruháját.
– Minden rendben – felelte. – Csak megszúrt egy nyavalyás tüske.
Patrick odament Tamsinhoz és alaposan megvizsgálta tenyerét. Mikor látta, hogy nincs komoly baj megcsókolta ujjbegyeit.
– Mondtam, hogy légy óvatos, drágám. – szólt Patrick. – Vegyél kesztyűt, amikor kertész-kedsz.
– Azt mondtad, nincsenek tüskéi! – tett szemrehányást Tamsin a bokorra mutatva.
– Talán tévedtem – felelt Patrick.
– Patrick én útálom ezt a bokrot! – fakadt ki hírtelen Tamsin. – Miért tartjuk még egyáltalán? Nézz rá, milyen szánalmas látványt nyújt! Ráadásul büdös is. Miféle rózsa az, aminek kellemetlen a szaga? Csak a baj van vele. Ki nem állhatom!
Patrickot hidegen hagyta az a megvetés, amivel Tamsin a munkáját illette.
– Ha akarod, kiásom, és ültetek egy másik bokrot a helyére.
„Cseberből vederbe” – gondolta Tamsin.
– Olyan feszültnek tűnsz mostanában – mondta Patrick felesége arcát fürkészve. – Talán bánt valami?
– Semmi komoly – felelt Tamsin lehajtott fejjel kevés meggyőződéssel hangjában. Majd le-törölte homlokáról a verejtéket és félresimította arcából kócos haját.
– Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
Patrick kezébe fogta felesége arcát, és maga felé fordította tekintetét: – Ki vele! Mi a baj? – kérdezte.
– Azt mondtad, hogy ha befejezed, amin dolgozol, akkor elutazunk – kezdte Tamsin egy sóvárgó gyerek hangján. – Megígérted, hogy ha végzel, akkor elmegyünk valahova csak mi ketten. Utazgatunk úgy, mint régen.
– És így is lesz! – felelt Patrick határozottan. – Megígértem neked és én betartom a szavam. Mihelyst kész vagyok a kísérlettel, már csomagolhatsz is és irány Malibu.
– És az mikor lesz? – kérdezte Tamsin reménykedve.
– Már nagyon közel vagyok – felelt Patrick. – Már nem kell sok hozzá és megalkotom a tö-kéletes rózsafajt.
„Egy éve is pontosan ugyanezt mondtad” – futott át Tamsin agyán a gondolat.
– Légy türelemmel, szívem! Ez most nagyon fontos nekem – szólt Patrick és megcsókolta Tamsint.
– Türelmes leszek – súgta a nő.
Patrick végigsimította felesége arcát és elindult vissza a házba. Tamsin hírtelen utána szólt:
– Jövő hét végén leruccanunk a csajokkal Adelaide-be az óceánhoz. Szeretném, ha velem jönnél.
– Menjek veletek? – lepődött meg Patrick. – Minek kellek én annyi nő közé?
„Talán valamelyik elcsavarná a fejedet és lecsapna a kezemről” – mosolygott magában Tamsin. Végtére is Patrick jóképű, fess és markáns férfi volt. Határozott arcvonásai igéző férfias tekintettel párosultak.
– Csak elefánt lennék a porcelánboltban – legyintett Patrick. – Különben is, ha jól tudom lovagolni mész a hétvégén. Ugye jövő hét szombaton lesz a lovaglóórád?
– Igen – vágta rá hírtelen Tamsin. – Ki is ment a fejemből, hogy átraktuk a jövő hét pénteki órát szombatra.
„Hogyan is felejthettem el a jövő hét szombatot? ” – mélázott Tamsin – „Sosem hagyok ki egyetlen órát sem. Heti háromszor két óra. Csak ez tart még életben! ”
– Látod, drágám, ezzel a kérdés megoldódott – mosolygott Patrick, majd dobott egy csókot feleségének és visszament a házba.
Tamsin nagyot sóhajtott, hírtelen egyedül érezte magát. Mielőtt mély önsajnálatba süllyedt volna erőt vett magán és összeszedte a lekaszabolt rózsaszálakat. Úgy döntött mára felhagy a kertészkedéssel. Elunta már és nem volt kedve több rózsapusztításhoz sem. A szárakat kidob-ta, a letört virágokat és szétszóródott szirmokat gondosan összetakarította. Miután ezzel vég-zett rágyújtott egy hosszúszálú cigarettára és leült egy padra. A sövény és a rózsabokrok még kellemes árnyékot vetítettek a kert eme szegletére, elrejtve a pihenni vágyót a délelőtti ausztrál napsütés elől. Tamsin egykedvűen eregette a cigarettafüstöt, és miközben nézte azt arra gondolt, mennyire egyszerű lenne így elillanni. Összecsomagolni és többé vissza se nézni, nyom nélkül eltűnni. Meg is tenné, ha nem Patrick nevén lennének a hitelkártyák. Azok nélkül pedig nem fér hozzá egyik zsíros számlához sem. Kénytelen lesz továbbra is ebben a lu-xusvillában raboskodni távol a valódi élet nyüzsgő és színes forgatagától.
Miközben elmélkedett észrevett maga mellett egy kusza selyemhálót, ami a pad háttámlája és ülőkéje között feszült. A rendezetlen vattacsomó közepén egy pók üldögélt. Ahogy Tamsin közelebb hajolt hozzá azonnal felismerte a fajtát a pók hasán virító vörös, homokórára emlé-keztető alakzatról. A nőstény pók lábai között épp egy hímet csomagolt pókselyembe, majd amikor végzett elvonszolta hálója egyik sarkába és gondosan odacsomózta némi pókselyem-mel.
„Így könnyű” – mosolygott magában Tamsin, majd szívott még egy utolsót a cigarettából és a véget bepöckölte a rózsabokrok közé.
A délelőtt hátralevő részét Patrick a növényházban, palántái között, Tamsin pedig a meden-cénél töltötte. Miután leúszott a medencében néhány hosszt, úgy döntött, hogy kifekszik na-pozni. Levetette vizes fürdőruháját és felakasztotta száradni. Mindig meztelenül napozott. Sosem csúfította volna el magát napozási csíkokkal. Büszke volt alakjára, kerek, feszes dom-borulataira. A rengeteg kardioedzés megtette a hatását. Alaposan bekente magát naptejjel. Hatvanfaktorosat használt. Vigyázott, nehogy a nap megégesse a bőrét. Miután végzett, ké-nyelmesen leheveredett egy napozóágyba.
Amíg sütkérezett a tegnapi lovaglóóra járt a fejében. A tegnapi kifejezetten élvezetes volt. Szerette a pénteki órákat, mert ilyenkor gyakran kapott egy extra fél órát. Hála az utána kö-vetkezőnek, aki rendre elkésett. Tegnap sem volt ez másképp. Tegnap is kapott ajándékba harminc csodálatos percet. A hétvégéket azonban utálta. Ilyenkor mindig két teljes napot kel-lett várnai a következő lovardában tett látogatásig. Két gyötrelmesen hosszú, kínzóan unalmas nap választja el a pénteket a hétfőtől. Heti háromszor két óra. Hétfő, szerda, péntek. Csak ez tartotta még életben.
„Miért ne mehetnék akár minden nap?” – villant át Tamsin agyán a gondolat. „Nem jó öt-let” – vetette el rögvest iménti elméletét. „Patrick biztosan gyanút fogna. Már megint Patrick! Micsoda egy maradi alak. Maga a házasság intézménye is elavult. Egy férj mindig csak láb alatt van!”
És akkor, abban a pillanatban villámcsapásként hasított Tamsinba a felismerés. Mint egy kérdés, amit sosem mondott ki és egy válasz, amit sosem keresett. Most mégis beugrott neki a megoldás. Egy terv, amely logikus és kockázatmentes.
„A pad, a papucs, a térerő, a pókerparti, a szerpentin, a kabrió.”
Tamsin hírtelen izgatott lett. Mégegyszer átfutott a gondolatsoron.
„Tökéletes!” – nyugtázta magában. Felült és megkereste az óráját. Az időzítés nagyon fon-tos!
„Remek, pont időben!” – Tamsin kapkodta a levegőt, szíve hevesen kalapált.
„Nyugi kislány, nyugi. Ne szúrd el!” – nyugtatta magát, majd beszaladt a házba zuhanyozni, hogy lemossa magáról a vastagon felmázolt naptejet. Mikor végzett laza és kényelmes ruhát vett magára. Gyors mozdulatokkal feltett egy szolid sminket és fújt egy kis parfümöt. A tü-körben szemügyre vette az eredményt.
„Pont jó!” – nyugtázta magában. Átlagos, szolid külső, semmi feltűnés. Kiment a házból és gyors, pattogós léptekkel a növényházhoz sietett. Tudta, hogy Patrick most is odabent foglala-toskodik. Levette cipőjét és Patrick cipője mellé tette. Ezután belebújt egy papucsba és úgy lépett be a növényházba. Patrick ragaszkodott hozzá, hogy kinti cipővel senki ne lépjen ebbe a tiszta, csíramentes környezetbe. Tulajdonképpen Patrick ezt az egyetlen szabályt hozta közös életükbe, amit felesége sosem hágott át. Tamsin a palántáknál találta Patrickot, aki a friss haj-tásokat számolgatta a töveken. Mögészökdécselt majd hátulról átölelte és szorosan hozzábújt.
– Meddig bütykölsz még a palántáiddal? – kérdezte Tamsin egy hízelgő kiscica stílusában. – Unatkozom nélküled.
– Még néhány órát – felelt türelmes hangon Patrick. – Tudod, hogy a délutánokat mindig itt töltöm.
– Én viszont unom magam! – mondta Tamsin kényeskedve. – Úgy csinálnék valamit!
Patrick megfordult és Tamsinra mosolygott.
– Miért nem mozdulsz ki itthonról? – kérdezte Patrick. – Végtére is szombat délután van. Ne gubbassz itthon velem. Estére pedig ígérem, kitalálunk valami közös programot.
Tamsin úgy tett, mint aki komolyan elgondolkozik az ajánlaton.
– Rendben – vonta meg végül a vállát. – Bemegyek a városba – mondta beleegyezőn. – De este az enyém vagy! – tette hozzá majd magához húzta Patrickot és megcsókolta.
– Megbeszéltük – súgta Patrick.
– Helyes – szólt Tamsin, majd hízelgő hangon megkérdezte: – Elvihetem a Jeepet?
– Minek az neked? – kérdezte Patrick. – Van saját autód!
– De a kabrió csak két személyes – magyarázta Tamsin. – Túl kicsi. Arra gondoltam, ha már bemegyek a városba, akkor felkapom a csajokat és elmegyünk bandázni valahová.
– Bandáznátok? – ráncolta a homlokát Patrick. – Nem értem ezt a szlenget.
– Tudod, együtt lógnánk, csavarognánk… esetleg vásárolgatnánk… – Tamsin az utolsó szónál cinkosan elmosolyodott.
– Vagy úgy! – világosodott meg Patrick arca. – A hitelkártyám is kéne.
– Na, mit mondasz? – hízelgett Tamsin.
– Vidd csak – lágyult el Patrick. Felesleges is lett volna sokáig hezitálnia. Ha Tamsin akart valamit, tudta hogyan kérje. Patrick sosem tudott neki ellent mondani.
– Köszönöm, drágám! – vidult fel Tamsin arca. – Akkor délután jövök – szólt és már sarkon is fordult. Mielőtt azonban kiléphetett volna a növényházból Patrick utána szólt:
– A VISA–t vidd, azt te is használhatod!
Tamsinnak szerencséje volt. Patrick már nem látta, ahogy arcát elöntötte a düh. Tamsin na-gyon jól tudta, hogy melyik volt az az egyetlen, korlátozott hitelkeretű, napi limites kártya, amit ő is szabadon használhatott. Ekkor egy pillanatra úgy érezte, mint ha Patrick egy hatal-masat rántott volna láthatatlan pórázán, amivel őt maga mellett tudta tartani. Torkán érezte a nyakörv szorító érzését, a fojtó karabiner hideg, fémes érintését. Egyre biztosabban tudta, hogy meg kell szabadulnia Patricktól. Gyorsan lerúgta papucsát, visszavette a cipőjét és be-szaladt a házba.
Alig húsz perc múlva Tamsin útra készen állt. Magához vette az autó kulcsait és a VISA Gold hitelkártyát. Mégegyszer alaposan átgondolt mindent, nem felejtett-e el valamit. Rövi-den gondolkozott, majd a kabrióhoz szaladt. Letérdelt és alánézett. Szórt még némi földet az autó alá, hogy elfedje a lassan terebélyesedő szivárványos barna foltot.
„Minden kész!” – gondolta. Majd bepattant a Jeepbe és Alice Springsbe hajtott.
Majd három órát kóválygott az üzletek között. Számos felesleges dolgot vásárolt, csupa ha-szontalan holmit. Célja az volt, hogy minél többen lássák aznap délután. Mikor úgy érezte, hogy eleget lézengett, hazafelé indult. Kétfelé is mehetett volna: dél felé a nyolcvanhetesen, majd onnan rá az Ilparpára, vagy északra a régi hatoson.
„Vajon Patrick merre jönne a városba?” – morfondírozott Tamsin. „Ha sietne, biztos a rö-videbb utat választaná.”
Tamsin döntött: dél felé indul haza. Az út eseménytelenül telt, a várost elhagyva pedig sen-kivel sem találkozott. Egyetlen autó sem jött vele szembe vagy előzte volna meg. Mindeneset-re gondosan betartotta a sebességhatárt. Semmiképp sem szerette volna felhívni magára a fi-gyelmet. Ahogy White Gums felé haladt érezte, hogy közeledik az igazság pillanata. Ha sike-rült a terve, akkor hamarosan történnie kell valaminek. Elérte a hegy lábát és rákanyarodott az első szerpentinre. Eddig semmi. A pulzusa lassan felszökött és a tenyere izzadni kezdett. Az adrenalinnal együtt szétáradt az ereiben egyfajta kéjes izgalom is. A sikeréhség izgalma. Tamsin egyenletes tempóban kaptatott felfelé a hegyre. Újabb kanyar, de még mindig semmi. A következő belátható útszakasz is tiszta. Talán a következő kanyar után lesz. Talán ha leg-közelebb ráfordul a következő egyenes útszakaszra, meglátja végre, ott lesz, amit keres. De megint semmi. Ismét egy tiszta útszakasz. Tamsin aggódni kezdett:
„Talán nem sikerült? Elfelejtettem volna valamit?”
Az izgalommal teli várakozást a félelem váltotta fel. Félelem a függéstől, amit a limitált hi-telkártyák jelentettek és félelem attól, hogy elveszíti a heti háromszor két órát a lovardában. Tamsin félt attól a jövőtől, ami rá várt, ha kudarcot vall. Úgy érezte nem éli túl, ha ma nem válik be a terve.
Azonban a következő kanyar után félelmei egy csapásra szertefoszlottak. Az egyenes útsza-kasz végén meglátta azt, amit oly nagyon várt. Meglátta a jelet, ami kéken-pirosan villogta felé: szabad vagy!
Az egyenes útszakasz végén rendőrautók álltak sorban egymás mögött. Hátrébb mentő- és tűzoltóautók fényei villogtak. Néhány szerszámokat cipelő tűzoltó-egyenruhát viselő alak igyekezett szapora léptekkel a dolgára. A nyüzsgő forgatagból kiemelkedett a seriff méretes, pufók alakja. Amint meglátta Tamsint befordulni a kanyarban, lassan, gondterhelt arccal kez-dett felé sétálni. Tamsin lassított. Gyorsan megtörölte nedves tenyerét és próbált közömbös arcot vágni. Csak nehezen tudott úrrá lenni az izgatottságtól megbokrosodott testén. Lábai úgy remegtek az izgalomtól, mint nyárfalevél a szélben.
„Szedd össze magad kislány, csak most el ne szúrd!” – nyugtatta magát Tamsin.
Ahogy a seriff mellé ért megállt és kiszólt az ablakon.
– Jó napot, MacComb seriff! – szólt Tamsin szenvtelen hangon.
– Üdvözlöm, Mrs. Gage! – felelt a seriff miközben zsebkendőjével letörölte a verejtéket vastag nyakáról. A seriff arcán látszott, tudja, hogy nehéz percek következnek – mindkettőjük számára.
– Mi ez a hangnem? – kérdezte Tamsin meglepett hangon. – Hisz, amióta ismer Tamsinnak szólít. Talán nem ismer meg? Együtt járok a feleségével uszodába.
– De igen, Mrs. Gage, megismerem – felelt a seriff tétován. – De most hivatalos ügyben kell beszélnem önnel.
– Csak nem a lejárt parkolási bírságok miatt van ez a nagy felhajtás?
„Ne játszd túl kislány!”
– Nem, asszonyom, bár úgy lenne.
MacComb seriff riadtan nézett apró szemeivel kerek, húsos arca mélyéről. Zavartan beszélt és nehezen találta a szavakat.
– Most megkérném, állítsa le a motort és szálljon ki az autóból!
– Hagyja már ezt a hivatalos hangot és mondja el végre mi történt! – ripakodott rá Tamsin. – A frászt hozza rám!
A seriff újabb adag verejtéket törölt le homlokáról és nagy levegőt vett.
– A férje, Mrs. Gage… – kezdte dadogva MacComb seriff. – Akarom mondani Tamsin… szóval a férjed… azaz Patrick… szóval Patrick balesetet szenvedett.
– Hogy micsoda? – hüledezett Tamsin elkerekedett szemekkel. – Milyen balesetről beszél?
„Hát mégis sikerült!”
– Autó… – bökte ki a seriff, majd gyorsan kiegészítette a kurta információt: – Autóbalesetet szenvedett, itt a kanyarban… a szerpentinen.
– Az lehetetlen, az… az nem lehet! – kiáltotta Tamsin és kiugrott az autóból. – Biztosan té-vednek! Patrick kiváló sofőr, sosem volt balesete!
– Tudom, Tamsin, de… most mégis megtörtént.
– Nem hiszek magának! – Tamsin arca riadt lett és hangját átjárta a rémület. – Patrick otthon vár engem! Én most hazamegyek Patrickhez, mert ő otthon van és engem vár! Tudom, hogy jól van és nincs semmi baja, mert… mert ő most otthon van és várja, hogy hazaérjek…
– Kérlek, Tamsin, figyelj rám!
– Ne! – lökte el magától a seriffet Tamsin. – Ne érjen hozzám! Mi ez az egész? Talán valami rossz tréfa?
– Engedd, hogy megmagyarázzam… – próbálkozott MacComb seriff, de hiába.
– Nem akarom hallani! – sikította Tamsin majd a kanyar felé futott. – Látni akarom! Látni akarom őt! – kiabálta és mindenkit félrelökött, aki az útjába került. A kanyarba érve látta, hogy a szalagkorlát a kanyar teljes hosszában leszakadt az út mellől. Rögtön tudta, hogy a baleset pillanatában hatalmas erők léptek fel melyekkel szemben a biztonsági korlát tehetetlen volt.
„Zseni vagyok!” – villant át Tamsin agyán és lelkét hatalmas elégedettség töltötte el. De nem mutathatta ki valós érzelmeit, tovább kellett játszania az aggódó feleség szerepét.
– Hol van? Hol van a férjem? – kiabálta Tamsin, akit az utolsó pillanatban ragadott meg egy tűzoltó. Tamsin olyan lendülettel szaladt a szakadék felé, hogy ha nem nyúl utána a tűzoltó és nem rántja vissza, biztosan a mélybe zuhant volna. Mikor aztán lenézett, meglátta a szakadék alján a kabriót a felismerhetetlenségig összeroncsolva. A roncs körül mindenfelé leszakadt alkatrészek hevertek szerte szét.
– Hol van? – kérdezte az őt karon ragadó tűzoltótól. – Hol van Patrick? Hova lett? Mit csi-náltak vele?
– Ezt akartam elmondani… – lihegte MacComb seriff mikor utolérte Tamsint. – Megpróbál-tam elmondani, hogy… csak azt, hogy… Patrick meghalt. Nagyon sajnálom, Tamsin.
Tamsin elképedve nézett a seriffre. Esdeklő tekintettel, könnyes szemekkel hebegte:
– Ez lehetetlen… nem lehetséges. Patrick nem hallhatott meg.
– Sajnálom, Tamsin, ez az igazság – mondta részvéttel teli hangon MacComb seriff. – Azo-nosítottuk a holttestét. Semmi kétség, ő az.
– De hát ő jó sofőr volt. Soha sem hajtott gyorsan. A hegyen pedig mindig különösen elővi-gyázatos volt. Miért? Mondja meg miért történt ez?
– Ezek szerint nem tudtál róla – mondta a seriff és megtörölte homlokát.
– Miről kellett volna tudnom? – kérdezte Tamsin.
– Felhívtak az Alice Springs Hospitalból – kezdte MacComb seriff. – A diszpécser beszá-molt egy hívásról, ami úgy egy órával azelőtt futott be hozzájuk. Egy férfi telefonált. Patrick Gage-ként mutatkozott be és azt mondta White Gumsban lakik. Elmondta, azért telefonált, hogy tanácsot kérjen, mert megmarta egy pók. Az állat bemászhatott a cipőjébe, amit az üvegház előtt hagyott, amikor pedig belelépett a pók megcsípte.
„Vérmes kis pók! Tudtam, hogy számíthatok rá.” – gondolta Tamsin, majd tovább játszott:
– Ezt nem értem – hebegte. – Egy pókcsípés miatt van mindez?
– Van még más is – folytatta a seriff. – Patrick azt is elmondta a diszpécsernek, hogy alapo-sabban megnézte a póktetemet és szerinte egy fekete özvegy volt. Erre utal az is, hogy a csípés után negyed órával Patricknak fájdalmai lettek. A lába, ahol a pók megmarta, elvörösödött, erős hasi fájdalmai és bélgörcsei voltak, valamint egyre nehezebben kapott levegőt. Ekkor hívta a korházat, hogy tanácsot kérjen. Ott elmondták neki, hogy a marás után legkésőbb négy órán belül be kell adni az ellenanyagot, különben maradandó károsodást szenvedhet. A kor-házban van ilyen szer, ezért amilyen hamar csak tud, menjen be, hogy beadassa. Amikor Patrick egy óra múlva sem ért be a kórházba, felhívtak engem, hogy jelentsék az esetet. Riasz-tottam az embereimet és keresni kezdtük. Tudtam, hogy valami baj van… hogy történt valami Patrickkel. Sajnos a szakadékban találtuk meg az autója alatt. Már halott volt, amikor ideér-tünk… Nagyon sajnálom, Tamsin.
– Ezért hajtott hát gyorsan Patrick – mondta Tamsin semmibe révedő tekintettel. – A kor-házba sietett, veszélyben volt az élete.
– Ami azt illeti mifelénk elég gyakoriak a feketeözvegy-marások – folytatta MacComb se-riff. – A nőstények agresszív fenevadak. Bár az ilyen balesetek ritkán halálosak, minden eset-ben súlyos mellékhatásokkal járnak. A méreg rendkívül toxikus. Néha előfordul eszmélet-vesztés is. Az is elképzelhető, hogy Patrick a baleset pillanatában már nem is volt magánál. Mivel nem találtunk féknyomokat talán… elképzelhető, hogy elájult és… ezért történt, ami történt…
„Fékolaj nélkül nehéz is lett volna megállnia a meredek szerpentinen.” – mosolygott magá-ban Tamsin, aki egyre nehezebben uralkodott valós érzelmein. Nehéz volt magára erőltetnie a lelkileg összeroskadt, megtört szívű özvegy maszkját.
– Miért nem szólt…? – dünnyögte Tamsin tovább játszva szerepét. – Miért nem szólt vala-kinek, hogy vigye be a kórházba? Miért indult el egyedül?
– Nem volt kinek – mondta MacComb seriff. – Szombat délután van. Ilyenkor minden ba-rátja a városban pókerezik.
– Ó…! – nyögött fel Tamsin. – A szokásos szombati pókerparti.
– Így igaz. Ilyenkor senkit nem lehet elérni, mindenki ott ül valahol egy kaszinóban. Egyedül volt a hegyen. Nem volt más választása, minél előbb el kellett indulnia a kórházba.
– Én öltem meg őt! Igen, én voltam, az én hibám! – szólalt meg hírtelen drámai hangon Tamsin. – Otthon kellett volna maradnom vele.
– Ez butaság – nyugtatta a seriff Tamsint. – Nem láthattad előre. Senki nem tudhatta, hogy ez fog történni.
– De akkor is az én hibám! – erősködött Tamsin. – Ha nem megyek el otthonról, Patrick még mindig élne. Hát nem érti, seriff? Én tehetek arról, hogy meghalt, csak én!
– Ez egy szerencsétlen baleset volt! – mondta határozott hangon a seriff. – Sajnálatos, ami történt, rettenetes tragédia, de ez akkor is egy baleset volt. Nem okolhatod magad a történte-kért! Különben sem lenne szerencsés gyilkosságot emlegetni. Más se hiányzik csak az, hogy a sajtó kiszagolja! – a seriff beleborzongott a gondolatba. – El tudod képzelni, mit művelnének veled? Kész boszorkányüldözés lenne! Épp elég neked most a gyász.
„Ide nekem az Oscart is! Ez a tökfej még sajnál is engem!”
MacComb seriff hirtelen elhallgatott. Kínosan toporgott és lehajtott fejjel zavartan tördelte ujjait. Látszott rajta, hogy kérdezne valamit. Nehezen szánta rá magát, de végül megszólalt:
– Volna itt egy dolog… – kezdte óvatosan a seriff. – Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb az időpont, de meg kell kérdeznem valamit.
Tamsin nem reagált csak meredt maga elé fájdalmas, megtört arccal.
– Szóval csak azon gondolkoztam – kertelt tovább a seriff –, hogy amikor Patrick bajba ke-rült… csak arra gondoltam, hogy Patrick téged biztosan felhívott volna.
Tamsin még most sem adta jelét annak, hogy eljutnak hozzá a seriff szavai. Csak állt némán és gyászos tekintettel bámulta a szakadék mélyén heverő roncsot.
– Tamsin! – szólt a seriff és a nő vállára tette a kezét. – Patrick felhívott téged ma délután? A seriff a beszélgetés során most először szólalt meg hivatalos hangon.
Tamsin lassan a fejét csóválta, de nem szólt.
– Értem – mormogta a seriff. – Van ötleted, hogy miért nem keresett téged, miért nem tele-fonált, amikor bajba került?
– Nincs mobilunk – motyogta maga elé Tamsin alig hallhatóan.
– Hogyan? – értetlenkedett a seriff. – Hogyhogy nincs mobiltelefonotok? Ma már minden-kinek van.
– Mert nem tudnánk használni. A hegyen nincs térerő. Csak vezetékes telefon van a házban.
– Már értem – mondta a seriff, aki borzasztó kínosan érezte magát. Rendőr létére elkerülte a figyelmét ez a tény és pont a gyászoló özvegynek kellett rávilágítania a válaszra.
– Legalább a Jeepet otthon hagyhattam volna – szólalt meg váratlanul Tamsin.
– Tessék?
– A Jeepet… – mondta Tamsin. – Ha azzal indult volna el otthonról… ha azzal szenved ba-lesetet… – Tamsin elhagyta a mondat végét.
A seriff lenézett a szakadékba.
– Ez legalább harminc méteres zuhanás a sziklákra. Nem hiszem, hogy a Jeepben nagyobb esélye lett volna túlélni.
„Ezt én is tudom, de biztosra akartam menni” – gondolta Tamsin.
– Kérlek, ne hibáztasd magad a történtekért! – MacComb seriff próbált együtt érző hangon beszélni. – Te is tudod, hogy nem te vagy a felelős Patrick haláláért. Szörnyű ez a tragédia, Patrick halála hatalmas veszteség. Ő a barátom volt, nekem is hiányozni fog. De én sem okol-hatom magamat amiatt, hogy későn értem ide. Nem járhat az a fejemben, hogy ha előbb érke-zek talán megmenthettem volna. Ez egy szörnyű baleset volt, ami ellen nem tehettünk semmit. Talán a sors akarta így.
„Én akartam így nem a sors!” – kérte ki magában Tamsin.
A seriff lenézett a szakadékba. Ahogy lefelé meredt megszédült.
– Uh, pokoli mély! – mondta és gyorsan hátralépett. – Ebből a magasságból semmi esélyük nem volt. Ha az ember az út szélére áll és lenéz, érzi, ahogy húzza a mélység.
Tamsinnak az egyik szó megragadta a figyelmét.
– Mit mondott az előbb? – kérdezte.
– Tessék?
– Az előbb azt mondta: esélyük. Mit akart ezzel mondani?
– Én nem mondtam ilyet – tiltakozott a seriff miközben vaskos kezével az arcát gyűrögette. Megbánta az iménti elszólást.
– De igen – kötötte az ebet Tamsin. – Jól hallottam, hogy mit mondott. Volt még valaki a férjemmel?
– Senki! Patrick egyedül volt, esküszöm!
– Ne kerteljen tovább! – emelte fel Tamsin a hangját kiesve a gyászoló özvegy szerepéből. – Árulja el, mit titkol! Ki volt még a férjemmel?
– Senki tényleg… én esküszöm, nem akartam… később úgy is megtudtad volna… csak ne most… csak most ne…
– Micsodát? Ki volt az? Megsérült még valaki?
Tamsin most először aggódott tettének következményeitől. Eddig fel sem fogta mit követett el. Megrészegítette a szabadság és a sikerélmény édes, csábító elegye. Azonban most egy pil-lanatra kijózanodott ebből a bódító mámorból.
– Patrick egyedül volt az autóban, csak már nem tudta elkerülni azt, hogy… igazából egyi-kük sem tudta elkerülni… szóval elsodorta…
– Kicsodát? Mondja már el végre!
– Michael Baleyt, a lovarda tulajdonosát. Az ördög tudja mit keresett itt lóháton, fogalmam sincs mi dolga volt erre egyáltalán. Rosszkor volt rossz helyen, Patrick pedig elsodorta az autóval és mind a ketten a szakadékba zuhantak.
– Michael halott? – kérdezte Tamsin.
– Igen, Tamsin. – felelt a seriff majd megvilágosodott arccal így szólt: – Hiszen te ismerted őt, hozzá jártál lovagolni.
Tamsin nagyon is jól ismerte Michaelt. Már több mint egy éve minden héten találkoztak. Heti háromszor két óra és péntekenként egy extra fél óra. Ez rengeteg idő, azonban Tamsin ez idő alatt még egyszer sem ült lovon. Nem is a lovaglás jelentette számára a kikapcsolódást. Nem a lovak miatt kapaszkodott oly görcsösen az életbe, nem miattuk fűtötte oly szenvedély-lyel a szabadságvágy, hogy akár még gyilkolni is képes volt. Azért a férfiért tett mindent, akit szeretett, és aki őt viszont szerette. Michael több volt, mint egyszerű szerető. A férfi volt az utolsó kapocs Tamsin és a valódi élet között. Nem engedte őt elsüllyedni az öregedő, gazdag nők unalmas és sekélyes életében. Michael képes lett volna hátrahagyni egész addigi életét és megszökni Tamsinnal. Elutazni és elbújni valahol a világ eddig még sosem látott szegletében. A férfi nem akart mást, mint szeretni Tamsint. Mindhalálig. Tamsin ugyanígy érzett Michael iránt. Szerette őt és elszökött volna vele bárhová.
De mostanra Tamsin már valami mást is akart. Ez pedig a pénz volt. Patrick pénze, amitől válás esetén a házassági szerződés értelmében teljesen elesne. De ha Patrick balesetben meg-hal, az már egészen más. Mindent ő örökölne. Az elhatározás megszületett. Már csak az alka-lom hiányzott, amikor minden egybevág és egy terv, ami tökéletesen működik.
És Tamsin terve működött is egészen addig, amíg a véletlen folytán Michael is a részese nem lett. Hogy miért járt erre Michael pont akkor, amikor Patrick végleg elvesztette uralmát az autója fölött, sosem fog kiderülni.
Tamsinban lassan tudatosulni kezdett, hogy mit veszített el. A mindent nem jó szó. Elvesz-tette a heti háromszor két óráját, a férfit, akit igazán – és talán életében először – szívből, ér-dekek nélkül szeretett. Elvesztette múltját mely az elmúlt évek alatt eggyé vált Patrickkel és elvesztette jövőjét, amit oly sok ábrándozás alatt formált meg magának. Ezzel pedig minden értelmét vesztette, ami Patrick halálához vezetett.
Tamsin többször elismételte magában a seriff szavait. A tudata először küzdött ellene, de végül aztán befogadta a tényt: Michael meghalt. Tamsin összeroppant. A keserves, fájdalmas ordítást hallani lehetett az egész hegyen. Majd – a délután folyamán először – sírni kezdett. Könnyei patakokban zuhogtak arcán, teste felett elvesztette az uralmat. Rongybabaként csuk-lott össze. A seriff még elkapta Tamsint, mielőtt elterült volna a szerpentin aszfaltján. Leültet-te a földre, letérdelt mellé és magához szorította az artikulátlanul ordító Tamsint.
– Az én hibám! Én öltem meg! – ordította Tamsin. Szavait alig lehetett érteni.
– Baleset volt, mondtam már! – ismételgette egyre másra a seriff.
– Hát tényleg nem érti? Megöltem őt! Miattam halt meg! – kiabálta Tamsin, majd ismét ke-servesen felsírt. A sírás hangja újra utat talált magának a fák között a hegy lábától egészen a hegy tetejéig. Senki nem tudja mennyi ideig ült Tamsin a földön a seriff karjaiba burkolva. A körülöttük állóknak egy örökkévalóságnak tűnt végighallgatni a megtört nő agóniáját. Hosszas várakozás után Tamsin zokogása sírássá, majd halk szipogássá szelídült. Kívülről Tamsin úgy tűnt, mintha kissé lenyugodna.
Ezt a pillanatot használta ki egy középkorú, egyenruhás rendőr és a seriffhez lépett.
– Seriff! – szólította meg felettesét.
– Mit akar most, őrmester? – kérdezte ingerülten MacComb seriff, akinek karjaiban még mindig ott feküdt Tamsin.
– Csak egy perc az egész – szabadkozott az őrmester. – Elvinnék… a lovat.
– És?
– Alá kéne írnia a papírokat az útvonalengedélyhez. Tudja, a megyeiek ragaszkodnak a formaságokhoz – magyarázta az őrmester.
A seriff dohogott valamit bosszúsan az orra alatt, majd így szólt:
– Tamsin, most el kell mennem egy percre. Az őrmester addig itt marad veled. Hallod, amit mondok?
Tamsin nem válaszolt.
A seriff intett az őrmesternek, hogy guggoljon mellé. Az erőtlen nőt a saját karjaiból lassan az őrmesterébe fektette át, majd nehézkesen feltápászkodott.
– Maradjon mellette, őrmester! – adta ki a parancsot és megkereste az állatorvost.
A ló teteme a helyi jogszabályok értelmében veszélyes hulladéknak minősül mindaddig, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy az állat nem szenvedett semmilyen betegségben. Az útvonalengedély ahhoz kellett, hogy a tetemet átszállíthassák a városi állatkórházba. A seriff igyekezett gyorsan átlépni a formaságokon. Minden papírt azonnal aláírt, amit az állatorvos elérakott. Miután végzett ellenőrizte a teherautót. Azzal mindent rendben talált, úgyhogy in-tett a sofőrnek, hogy indulhat. Ezután egy műanyag pohárba vizet töltött, és kerített egy szem nyugtatót az egyik kollégájától. Mikor visszaindult Tamsinhoz a vízzel és a nyugtatóval az őrmester jött vele szembe.
– Hol van, Mrs. Gage? – kérdezte meglepetten.
– Visszament a kocsijához – felelte az őrmester.
– Maga idióta! – förmedt beosztottjára a seriff. – Hagyta elmenni?
– Nem, dehogy – mentegetőzött az őrmester. – Azt mondta, csak kivesz valamit az autóból.
A seriff tett még néhány durva megjegyzést kollégájára, majd elindult lefelé az úton, hogy megkeresse Tamsint. Ahogy mackós lépteivel kiért a kanyarívből, meglátta Tamsin autóját az út mellett járó motorral, égő lámpákkal, nyitott ajtóval. Ekkor a seriff kezéből kihullt a pohár, ami nagyot koppant az aszfalton, majd kihasználva kezdeti lendületét egyre gyorsulva legurult a lejtős úton.
– Maga barom! – kiáltotta el magát a seriff. – Maga istenverte, eszement barom! – kiáltotta ismét és elkezdett felfelé szaladni az úton. – Mondtam magának! Parancsba adtam!
– Mi a baj sheriff? – kérdezte az őrmester megilletődve a felé szaladó felettesétől.
– Parancsba adtam! – hörögte levegő után kapkodva a seriff, majd mikor a baleset helyszí-néhez ért lenézett a szakadékba.
– Az isten verje meg! – szitkozódott ismét és dühösen a földhöz csapta kalapját. – Mondtam magának, hogy maradjon mellette!
– Mi történt? – kérdezte az őrmester, aki szintén lenézett a szakadékba.
Sokkoló volt a látvány. Az összetört kabrió roncsa mellett ott hevert Tamsin élettelen teste. A majd harmincméteres zuhanás után az éles kövek és kiálló sziklák halálra zúzták a törékeny női testet.
– Parancsba adtam, hogy ne hagyja egyedül! – ordított beosztottjával a seriff.
– Én csak… én nem is gondoltam… úgy láttam, jobban van… – hebegte az őrmester.
– Még hogy jobban? – horkant fel MacComb seriff. – Most veszítette el a férjét! Hogyan le-hetett volna máris jobban? – a seriff feje rákvörös lett, orrcimpái kitágultak, és ha lehetséges most még jobban verte a verejték. – Hogyan fogom én ezt megmagyarázni? – dohogta magá-nak. – Ezért a fejemet veszik…
– Szegény asszony… – mélázott az őrmester a szakadékba merengve.
– Miről beszél maga? – ripakodott rá a seriff.
– Csak azt mondom, hogy a nő nem bírt a szerelme nélkül élni és inkább követte őt… a ha-lálba.
– Maga meg miket hord itt össze? – tajtékzott a seriff és nagy adag verejtéket törölt le hom-lokáról. – Hagyja ezt az ömlengést, és inkább szóljon be rádión! Jöjjenek vissza a hegyi men-tők! Van még egy holttest, amit fel kell hozniuk…
