Fék

Kopogtak. A lélek szorult belém, mikor kipréseltem a torkomon egy halk igent, mire az ajtó szélesre nyílt. Fanni állt ott, teljes felszerelésben, csini cipő, farmer, csini felső. Jó lesz e a holnapi randira? Természetesen; hogyne,; nagyon szép vagy; jó a gatyában a feneked; nem, nem kicsi a melled, és hasonló bájcsevejes mondatok után végre nyugodtsággal hagyott magamra, miszerint igazán csinos, és el fogja bűvölni a srácot. Fanni megnyugodott, engem viszont még mindig kivert a víz. Tudtam hogy aznap este fel fog jönni hozzám. Nem merte megtenni, azok után, ahogy otthagyott előző nap. Se szó, se beszéd lelépett, félredobva mindent, amit éppen magyaráztam volna neki. Rosszul esett hogy otthagyott, és neki is, nekem is meg kellett magyaráznunk pár dolgot.

Mi is lesz holnap? Van valami fontos, amit meg kellett volna csinálnom, de biztos hogy ma már nem fogom? Ezen, és ezeken elmélkedtem, mikor újra kopogtak. Nem szóltam semmit, feltűnően sokat várt, mielőtt résnyire nyitotta volna az ajtót, hogy bedugja a fejét.
Ő volt az. Odajött, nyomott egy puszit a fejemre, mint az édesapák szoktak a kislányoknak, mikor kifejezik mennyire szeretik őket, csak éppen lusták leguggolni, és az arcukra adni azt a fránya puszit.
Leült a székre mellettem, és egyenesen a szemebe nézett. Az arcából semmit nem lehetett kiolvasni, tulajdonképpen tökéletesen kifejezéstelen volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mire gondol, vagy hogy felhozhatom e neki a témát most, vagy várjak még vele kicsit.
Úgy döntöttem várok, és ő eldönti mivel kezd.

- Mi volt ez az egész tegnap? - kérdezte, mire én valószínűleg meglepett arcot vágtam, hiszem megmagyarázta a kérdését. - Mi volt az a menj innen?
- Annyit mondtál, hogy elmész. Én javában beszéltem hozzád, erre csak annyi, hogy megyek. A válasz egyszerű volt: jó, menjél.
Nem értettem hogy mit akar ezzel. Ő van megsértődve? Gyorsan tisztáznom kellett a státuszokat, hiszen ott, és akkor én voltam az egyetlen, aki haragudhatott a másikra, és nem fordítva.
- Egyébként köszi szépen, jól vagyok, jó volt hogy otthagytál egyedül, élveztem a bulit.

Kezdtem ideges lenni. Megfogadtam magamban, hogy mindent kiadok, nem érdekel majd semmi.
- Hogy volt képed ahhoz, hogy a barátnődhöz rohanj, mikor velem vagy? Én vittelek be. Jól éreztük magunkat. Ennek nem így kellett volna lennie, ezt te is tudod. Megígérted, könyörgöm, sírva ígérgetted, hogy nem fogjuk elveszíteni egymást, és most mégis a vulkán peremén áll a kapcsolatunk.
Nem szólt. Nem is nézett rám, csak maga elé meredve bámulta a padlót. Nem tudott mit mondani, mégis csak egyre jobban mérgesített az hogy nem szól semmit. Mondtam, mondtam és mondtam.
- Gondolom mesélte a barátnőd, hogy beszélgettünk a múlthéten?
Egy halk biccentéssel nyugtázta, hogy igen.
- Nos. Mivel te azt mondtad nekem, hogy az lenne a legjobb ha ő és én kibékülnénk, ezért én bementem hozzá. Nem önszántamból tettem, ő hívott be. Ha te ezt nem mondod nekem előző este, akkor biztos, hogy nem megyek be, és a képébe röhögök, hogy ezt így mégis hogy képzeled kiscsillag?! De nem tettem, hiszen próbáltam a kedvedben járni. Másfél órát beszélgettünk, de ez olyan volt nekem, mintha kínok közt húzták volna a fogamat. Fel tudod ezt fogni? Megtettem azt, amit soha nem akartam senkiért, feladtam a szavamat, és mégis beszéltem vele. Miattad adtam fel. Tudod hogy ez mennyit jelent? Csupán annyit, hogy fontosabb vagy nekem, mint a saját elveim. Erre te mit csinálsz? Mikor választanod kell köztem és közte, őt választod, habozás nélkül. Pontosan ez a sapka, sál, kesztyű eset.
- Hogy milyen eset?- kapta fel a fejét az utolsó mondatomra.
- Jól hallottad. Emlékszel, hogy a barátnőd azt mondta mindenkinek, beleértve téged is és engem is, hogy ha mi ketten, te és én valahol együtt leszünk, ő nem fogja azt mondani neked, hogy menj el tőlem, és legyél vele inkább. Nos ez tegnap meg is történt, röpke 4 hét kellett hozzá, hogy elérje amit akart, hogy szétszedjen téged és engem.
- De ...
- Na igen. Én sem tudnék mit mondani. Bocsánat? Felesleges. Egy érzés miatt nem kell bocsánatot kérni, nem is lehet. De gondold bele magad a helyzetembe. Egy 15 éves barátságot képes vagy feláldozni egy hazug, álszent és gonosz lányért.
- Te is tudod, hogy nem gonosz.
- De igen, gonosz. Kétszínű, és egyszerűen hányingerem van attól ahogy játszik veled. Csak te nem veszed észre. Velem is játszott. Nagyon utáltam. Az utolsó, győztes lapok itt vannak a kezemben, de nem fogom őket kijátszani, mert nem vagyok olyan, mint a drága barátnőd. Te is, és én is tudjuk, hogy nem fogom megtenni, nem mondok el mindenkinek mindent. De tudod milyen érzés, hogy mikor bemegyek egy szobába, hirtelen csend lesz, mert mindenki azt hiszi, és úgy tudja, hogy ő elvett téged tőlem. Szánalmas. Az én helyzetem a szánalmas, ember!! Azért, mert a barátnőd mindenkinek hazudik, és úgy keveri a kártyát, hogy követni sem lehet. Undorodom tőle. És mégis, mikor azt mondtad, hogy béküljek ki vele, én megpróbáltam. Nem ment. De miattad megpróbáltam. Mert szeretlek, és a legjobb barátom vagy. Voltál.

- Vagyok - próbált meg kijavítani. - És köszönöm, hogy miattam megpróbáltad.
- Ne köszönd meg, tudod, hogy én ezt természetesnek veszem. Csak a baj ott kezdődik, hogy te nem. Otthagytál. Egyedül. Tudod milyen érzés volt. Hogy csak úgy eldobtál magadtól, mikor a drága barátnőd füttyentett. Remélem jól érezted velem magad, amíg együtt voltunk, mert nem megyünk sehová együtt többé.
- Ezt mégis hogy képzeljem el? Nem hívhatlak meg kávézni sem? Nem mehetünk együtt haza? Nem ugorhatok be hozzád?
- Valahogy így - válaszoltam, és akaratlanul kibuggyantak a könnyek a szemeim sarkából. Nem bírtam, és őszintén szólva nem is akartam visszatartani többé.
- Ne sírj kérlek. Tudod, hogy átvészeljük.
- Nem, ezt nem lehet átvészelni, már megtörtént a legrosszabb, és innen nincs visszaút. És most kérlek menj ki.
Felállt. Egy pillanata azt hittem hogy szó nélkül fog kimenni.De megállt, és rám nézett.
- Tudod, nem kellene mindig rosszkedvűnek lenned. Régen láttalak utoljára tényleg mosolyogni. Mosolyogsz, de csak azért, hogy örüljek, hogy mosolyt látok az arcodon. Nem lehet ezt így csinálni. Ki kellene békülnöd az anyukáddal is.
- Kibékültem vele. Csak lemaradtál róla, mint annyi mindenről mostanában. Még van képed a szememre hányni, hogy rossz a kedvem? Mit vársz? Hogy jó képet vágjak az egészhez? Éppen elveszítem a legfontosabb embert az életemben, és mosolyogjak hozzá? Hát nem fogok. Ezt még miattad sem teszem meg, főleg ezek után.
- Ne haragudj. Ezt nem így kellett volna, de ezt el akartam mondani.
Elfordult, és kiment. Szörnyen fájt. Sírtam, zokogtam, de nem segített. Szorított, kínzott és nem akart engedni. Elment, és nem jön többe vissza.
Elvesztettem őt.