Falusi tragédia-1

1.
A templom melletti közkútnál délelőtt mindig nagy a forgalom. Vénasszonyok beszélgetését fújja az érkező felé a szél.
– Hallotta Kókányné, mit beszélnek? – fordult a feketére cserzett arcbőrű, hajlott hátú, inas, piszkafa termetű fejkendős asszonyhoz a kövér, bibircsókos, májfoltos, javakorabeli asszony. Közben állandóan nyáladzó, lila ajkait köténye sarkával törölgette.
– Mit Mariskám, mit?– Kérdezi kíváncsian a másik asszony.
– Hát, a Kisséket, hogy mi történt velük!
–Mondja már, na, hagy hallom!– biztatta Mariskát a zanzafejű, piszkafa termetű, Kókányné, miközben jobb fülét kiszabadítva a barhetkendő süketítő rabságából Mariska nénihez hajolt vele. Lilás nyelve úgy jár mohos szájában, mint a köpülő.
– Képzelje a drágalátos kislányuk mibe keveredett?– a Bukta?
– Az, hát, ki más lenne!
— Mondja már az istenért, mi történt! – biztatta Kókánynét, olthatatlan kíváncsiságra gerjedve. Mariska. Fokozván az izgalmakat, sejtelmesen így figyelmeztettette a dolog nagy horderejére Kókánynét.
– Kapaszkodjék meg Kókányné abban a vederben, mert olyant hall most, de olyant! – mondta szemeit forgatva.
– Jaj!  Csak nem?
– De, igen, az Emma. Képzelje, megszült… hajnalban!– juj! – sikkantotta el magát Kókányné a hír hallatán. – meséljen, gyorsan, mi van még!– Hát nem elég ez: megszült az Emma! – dejszen nem látszott azon semmi! Hát ugyan kitől?  Csak tán, valakitől, nem?
– Ami igaz, az igaz: a tulajdon anyja sem látott azon az égvilágon semmit, de semmit! Olyan volt az, mint a véres hurka! De, mintha az utóbbi időben, lett volna valami furcsa rajta, ahogy így visszagondolok, mintha? – jobban gömbölyödött volna, ezt akarta mondani ugye Mariskám? Ez nekem is feltűnt! Még gondoltam is egyszer, hogy megkérdem a Kissnét, de aztán mégsem. Minek avatkozzon az ember más dolgába! Nemigaz?
– Tudja Kókányné, szomszédok vagyunk a Kissékkel, átjárunk egymáshoz. A Lajosom is elkártyázgatott olykor az öreggel. Iszogattak is együtt.– Szűmária uramisten! Hányta magára a keresztet Kókányné, csak nem hogy maga még látta is a kicsit?
– Hát azt nem, nem voltam otthon, csak a Lajosom. Na, az ment által. Vagy az asszony hívta volna át? Nem is tudom ebben a nagy fennforgásban. Elég az hozzá, hogy lélek szakadva futott át az Ella, a Kissné, hogy aszongya’,  gyűjjék’ mán’ Lajos, baj van a lánnyal!  Szó, ami szó, rohan át a Lajos, mint az eszelős, azonmód ahogy vót, gatyában, csak egy kalapot tett a fejére, a tisztesség kedvéért.
– Jó reggelt asszonyok!– lépett hozzájuk, szemébe húzott kalappal a fején, csutorával odvas fogai közt az öregember.
– Egye meg, ha jó!– köpködték felé a szavakat az asszonyok mérgükben, hogy megzavarta őket a pletykálkodásban. – Mi az, az érdekes, hagy hallok belőle én is belőle valamit? Lépett közelebb hozzájuk. Az asszonyok rendületlenül folytatták tovább az esemény kivesézését.
– Szóval, átrohant az én Lajosom, és igencsak a földbe gyökerezett a lába neki.– Szent egek! Isten az égben!– hányta magára a kereszteket tekintetét az ég felé fordítva Kókányné.
– Hát a leány, az Emmuska, ott fetreng csurom vérben, a földön, egy rongyszőnyegen, a piszokban. Merő egy vérben úszott minden, még a plafon is véres volt! Nem szégyen, de olyan egy ideg jött rá az én Lajosomra a látványtól, hogy hasmenést kapott és rohant hátra a budira, könnyíteni magán.– juj!– visított izgatottan Kókányné. Félrehúzott odvas szájából kéjesen bukkant elő két épen maradt tépőfoga.– szóval kirohant– kérdezett rá az izgalomtól félájultan.
– Ki, az, ki bizony, hátra a budira! Ráguggolt a pottyantóra, azt a deszka peremén meglátta a cipődobozt…
– És, mi lett aztán, mondja mán, ne húzza, mint a rétestésztát, mert mingyán’ megesz a fene a kíváncsiságtól bennünket!– sürgette Mariskát Áron bácsi is. Mariska hatásszünetet tartva vészesen körbehordozta tekintetét a jelenlevőkön, és ott folytatta a mesét, ahol abbahagyta.– Leveszi a cipődoboz tetejét, és meglátja benne, a vértől maszatos csecsemőt!
– Szűzanyám!– hörgi kifordult szemekkel, és ájultan zuhan Áron bácsi karjaiba Kókányné. Úgy állnak ott szoborrá merevedve, mint Szodoma vénjei. Az odaérkező zöldséges kofa szájtátva hallgatja a folytatást.– Lajosom felkapja a véres, maszatos dobozt, benne a csecsemővel és azonmód, ahogy vót’, letolt gatyában, összeszart inakkal rohan be a házba, leteszi a dobozt a kredencre és rohan át a körzeti orvosi rendelőbe.– nahát, ekkora elvetemültséget!– hányják magukra a keresztet a jelenlevők.
Áron bácsi így szónokol.– Most megláthatjátok hova vezet az istentelenség! Mit fog szólni ehhez az atya? Biztosan kiprédikálja őket vasárnap – hányják magukra az asszonyok a keresztet. Megveri őket az isten, meglássátok! Budiban a gyerek! Eszméletlen!– Élt még a csöppség? – Kérdezett rá Áron bácsi, mire a Mariska így felelt:– nem, Áron bácsi: megfojtották!
– De minek tették ki éppen a budiba?
– Minek, na, ugyan minek? Kitették, hogy később majd elsinkeljék! Huncutok ezek! Azt nem értem mért nem dobták be egyenesen a budiba? Minek kellett cipődobozba rakni, ha úgyis el akarták sinkelni?– morfondírozott az egyetlen férfiember közöttük.
– Akárhogy is történt, a Lajosom bele fingott nekik a nulláslisztbe! Fellármázta a falut, jönnek majd a nyomozók, aztán nem lesz kecmec: vallani kell nekik! Majd azok ki verik belőlük az igazságot!– nyalta végig lila ajkait Kókányné izgatottan. Agyon kellene ütni az ilyeneket, lecsapni, mint a taxiórát!– tódította a zöldséges kofa. Vagy belefojtani őket a budiba!– kontrázott Áron bácsi. Kókányné is megszólalt
– Akárhogy is vesszük, nagy ganéság a’ mán’ biztos!
–Nem is tudom elképzelni, hogy az öreg keze ne lenne benne a dologban. Mert, akkor ki áshatta ki azt a gödröt ott a kertben, amibe majdnem bele esett Lajosom a nagy rohanásban?
– Nem is lehet az, hogy a családfő ne tudna éppen a dologról!– tódította izgatottan Dikóné, a zöldséges kofa.
– Kókányné eszelősen sipítozta– Nincs helyük a temetőben, le kellene rombolni a kriptájukat
– Zetorral kéne’ elhúzatni– igazította ki Áron bácsi.
– Halljátok, még jó, hogy nem fogták rá a Lajosomra, hiszen az ő kezében volt a doboz. Ő vitte be a házba!
– Az elveteműttek!– tódította Áron bácsi
– Letagadnák ezek a napot is az égből Mariskám!– kontrázott Kókányné is. Amíg meg nem jött a körzeti orvos úgy tettek mintha nem értenék, hogy került oda a dobozban a gyerek? De itt most már nem volt kec-mec’. A körzeti orvos csak ránézett az Emmára, megnyomkodta a melyét’, azt mán gyütt’ is belőle a tej belőle, csakúgy spriccelt!
– Még szerencse a szerencsétlenségben Mariskám, hogy a Lajosod úgy járt!– áradozott Dikóné.– Mert ha nem jön rá a hasmars, talán sose derült volna ki ez a disznóság! Elásták volna, vagy tudomisén…? De istennek hála megvan a kis tetem! A gyilkos meg majd megbűnhődik érte!
– Sokat értek vele, hogy megtanáták, ha még élne szegényke…– merengett el Kókányné elérzékenyülve és barchet kendőjének sarkával törölgette nyálával összekeveredő lecsurgó könnyeit. Áron bácsi rezignáltan legyintett, sercintett egyet sárga agyarai közül és így zárta le az ügyet.
– Az a lényeg, hogy megvan a bűnjel, így aztán biztosan nem úszhatják meg.— Mariskát csak piszkálhatta a dolog, mert elkezdett morfondírozni.
– Irma néném, olyan gondolatom jött, hogy, ha az Ella nem kezd el vérezni, akkor amilyen elveteműttek’, még ráfogták volna a Lajosomra.
– Mit, hogy ő szülte, he?– meresztett nagy szemeket Áron bácsi.– ez lenne a világ legnagyobb csodája! – Kókányné elkezdte hányni magára a keresztet s igy szónokolt – látjátok-e, hogy mégiscsak van isten? Nem engedte, hogy megússzák, elsinkófálják a gyereket! Maga is így gondolja Áron bátyó’? Maga írástudó, bakter vót! Mondjon valami okosat!— az öreg két sercintés között egyet a földre köpve, újfent megnyilatkozott.
– A’ mán’ biztos, hogy amit műveltek, az istennek nem tetsző dolog –dünnyögte, miközben fekete agyaraival úgy ráharapott a csutorára, hogy csakúgy reccsent. — Ettől hirtelen megvilágosodva javaslatot tett.
– Asszonyok, jó lenne megtudnunk, hogy mit szól ehhez a tisztelendő úr? — az asszonyok kórusban kontráztak.
–Igaza van Áronbácsi, menjünk a tisztelendő úrhoz!
– Várjanak, megyek magukkal én is, úgyis arrafelé van dógom!– rikkantotta az öreg és kacsázó léptekkel megindult az asszonyok után a paphoz, a templomba. Az asszonyok hátraszóltak neki
– Jöjjék csak Áron bácsi, legalább férfiember is lesz közöttünk, nagyobb a súlya a szónak!
2.
A kórterem rideg , fehér csendjében kábultan ébredezik Bukta. Feje olyan súlyos, mint az ólom. Az arcát paskoló nővér szava távolról jut el a tudatához. Lassanként feleszmél, magához tér.
– Hogy érzi magát, kismama? – kérdezi a nővér kedveskedve.
– Köszönöm nővérke, tűrhetően, csak a fejem, az… olyan, mint az ólom. Látom, hozta a tálkát is a nővérke.
– Lefejjük a tejecskét, jó, segítek.– serénykedett a nővér, de Bukta elhárította.
– Köszönöm nővérke, hagy próbáljam meg én, egyedül! Olyan jó itt benn, bár sose kellene hazamennem!– szakadt ki belőle a sóhajtás.
– Ó, kedveském, ne törje most ezen a fejecskéjét! Még odább lesz a hazamenetele. Eltelik még egy kis idő, amíg felépül. Jó alaposan elbántak magával.
– Bárcsak én haltam volna meg! Lehet nekem még valaha gyerekem? Jaj, én ostoba liba, mit tettem? – szipogta szemeit öklével törölgetve Bukta. A nővérke így vigasztalta
– Nyugodjék meg kedves, nem kell sírni! Most elsősorban a gyógyuláson van a hangsúly. Rendesen megkapja a szülési szabadságot, mert az jár. Hamarosan felépül. Találkozunk mi még itt, amikor szép egészséges kisbabát fog szülni, meglátja!
– Jaj, ezt a szégyent! Hogy tudok ezekután az emberek szemébe nézni? Nem akarok a faluba visszamenni! A gyárba meg pláne, mit fognak gondolni rólam a munkatársaim?
– Ugyan már, ejnye, no, kismama! Minden csoda három napig tart! Majd elfelejtik, elmossa az idő. Megbocsátják a népek.– próbálta vigasztalgatni a nővér, de Buktát csak marta belülről az önvád és kibukott belőle.
– Ezt nem bocsáthatja meg nekem senki. Egyedül én adhatok magamnak felmentést. Vagy még én se. Magamnak kell elszámolni azzal, amit tettem. Mért törődik velem maga is? Köpjön le inkább, szidjon meg az ostoba tettemért! Bárcsak ütnének agyon, mint egy szukát!
– Nyugodjék meg kismama!
– Hogy nyugodhatnék, meg amikor belülről mardos az önmád. Maga is azt mondja nekem, hogy kismama! Milyen kismama az ilyen, baba nélkül?
– Ne rágja magát ezen, halva született! Van ilyen…
– Kisfiú lett volna, szép nagy, tökös gyerek. Három kiló ötvennel született. Legjobb lenne meghalnom, ahogy ő is!
– Szedje össze magát, bemegyünk a főorvos úrhoz! Egy pár kérdést meg kell neki válaszolnia! Na, jöjjön, segítek!– nyúlt hóna alá a nővér, de Emma habozott.
– Ne, nővérke, ne… félek!– torpant meg a kórterem ajtajában.
– Jöjjön csak!– biztatta a nővér és máris a főorvosi szoba ajtaja előtt álltak.
– Tessék– jött a főorvosi szobából a kopogásra a válasz.
– Mi vagyunk főorvos úr, az Emma kismamával, bemehetünk?– kérdezte és benyitott az ajtón. A főorvos az íróasztala melletti székre mutatva hellyel kínálta Buktát. Majd bemutatta a háttérben álló civil férfit.
– Az elvtárs az életvédelmi csoporttól van itt. Egy pár kérdésre kell válaszolnia neki. Ez csak formalitás, de túl kell esnünk rajta. Neki a körülmények tisztázása a feladata, aztán lezárjuk az ügyet.– mondta és átadta a szót a kérdezőnek.
– Mondja el nekem, annak a napnak a történetét Emma, úgy ahogy emlékszik! Ne, hagyjon ki semmit, amit fontosnak tart!
– Hol kezdjem?
– Kezdjük onnan, hogy bement a munkahelyére.
– Előbbről kezdeném. Reggel arra ébredtem, hogy tócsában fekszem. Fáztam, a hideg is kirázott. Hányingerrel küszködtem. Valószínűleg elment a fejvize a gyereknek, de mit tudtam én, hogy mit is jelent ez? Tíz óra felé már sűrűbben érkeztek a fájások. Cudarul éreztem magamat, hazakéredzkedtem.
– Miért nem ment az üzemorvoshoz, az ott van helyben?
– Nem akartam, hogy kitudódjék
– A faluban mégis elment a körzeti orvoshoz. Miért?
– Kellett az igazolás.
– Nem félt attól, hogy felfedezi a terhességét, hiszen a laikus is felismerte volna, hogy terhes.
– Mért féltem volna, nem is látott! Szóltam a nővérnek, hogy görcsölök, hazajöttem a melóból, kell egy igazolás! Bement, és már hozta is. Ennyi az egész.
– Meg sem fordult a fejében, hogy ott helyben, orvosi segítséget kérjen?
– Nem.
– Arra sem gondolt, hogy édesanyjának őszintén feltárja a helyzetét, hátha tudna segíteni magának?
– Nem.
– Tehát elhatározta, hogy egyedül szüli meg a csecsemőt, aztán majd lesz vele valami?
– Igen, mást nem tehettem.
– Arra sem gondolt, hogy ha komplikáció lép fel mi lesz magával?
– Nem.
– Tehát, semmi elgondolása nem volt, hogy a megszült csecsemővel mit tesz a továbbiakban? Hova teszi, vagy hogyan tünteti el?
– Nem gondoltam én akkor semmit. Csak túl akartam lenni ezen az egészen, mihamarabb elfelejteni! Folyton az járt a fejemben, hogy ha ez kitudódik, akkor a faluban nem lesz maradásunk. Csak szegény szüleimet sajnáltam. Ekkora szégyent nem éltek volna túl.
– Miért nem kért segítséget a gyermek apjától?
– Magánügy.
– Ha magánügy, magánügy, de jó lenne azért tudnunk, hogy őt is meghallgassuk, hátha a segítségünkre tudna lenni a tények feltárásában. Egyáltalán tudott a maga állapotáról, hogy az ő által nemzett gyermeket hordja a szíve alatt?
– Tudott mindenről, de mivel nős ember, a faluban lakik így neki vége lett volna, ha kitudódik. Úgy döntöttünk, hogy titokban megszülöm, beleteszem egy cipődobozba, kiviszem a Budira, ő átjön, kocsiba rakja és beviszi a városba. Leteszi egy kuka tetejére, biztosan meglelik. A többi már nem a mi dolgunk.
– Rosszul gondolta. Megszülhette volna a kórházban, lemond róla, bárki szívesen örökbe, fogadta volna. Ez az út nem járható, a kórházban sokan vannak, valaki meglátott volna, aki ismerős a faluban, vagy éppen egy földim és máris széjjelkürtölik, botrány lett volna belőle. Csak a titokban szülés jöhetett számításba.
– Tehát a rendelőből egyből hazament?
– Haza.
– Hogy telt a délután?
– Fél egyre hazaértem, lefeküdtem. Édesapám fél öt felé jött meg. Evett, aztán szokása szerint elment a kocsmába társasági életet élni. Utána megjött édesanyám is.
– Neki sem tűnt fel semmi?
– Nem, mert tudta, hogy mindig erős vérzéssel, görcsökkel jön meg a menzeszem.
– Az sem tűnt fel neki, hogy a külalakjában nagy változás állt be?
– Nem, mert elfűztem magamat. A fűzőt bedobtam az ágy alá, megtalálják biztosan.
– Nem gondolkodott azon, hogy mégiscsak be kellene avatni édesanyját a dologba?
– De, gondoltam rá. Már hetek óta húztam, halasztottam, hogy elmondom neki. Mikor reggel elment a fejvíz, s kezdődtek a fájások, már-már azon voltam bevallom neki, de mégsem mertem. Pedig lett volna rá alkalom. Reggel bejött a szobámba, leült az ágyam szélére, megsimogatta a homlokomat és megkérdezte mi a baj? – a szokásos– tértem ki a válasz elől, felöltöztem, siettem a buszhoz.
– Tehát elhalasztotta a lehetőséget? Pedig még nem lett volna késő. Hátha tudott volna rá valamiféle megoldást?
– Aztán estefelé, amikor már nagyon rosszul voltam megint bejött. Látva cudar állapotomat rémülten kérdezte– mi van veled kislányom?– még mindig elmondhattam volna neki, nem tettem. Magam sem tudom, hogy miért, de lehet, hogy már szülés előtti pánikba estem? Mielőtt apu hazajött volna a kocsmából, úgy fél tíz körül anyu újra benézett, nem hagyta a dolog nyugodni. Akkor már kínokban fetrengtem. Elárultam neki a bajom okát.
– Mit tett az édesanyja? Nem rohant orvosért?
– Nem, mert megtiltottam neki, és apu is éppen akkor ért haza a kocsmából. Kiment enni, adni neki, aztán apu lefeküdt a konyhában. Olyankor, ha beiszik, a konyhában dől le ruhástól. Van ott egy dikó', arra.
– Szép dolog, mert maguk féltek azért kellett egy életnek elpusztulni! – a nyomozó kemény szavaira Bukta elsírta magát, mire a nyomozó ingerülten leintette.– Ne sírdogáljon itt nekem, most már késő bánat!– Bukta könnyfüggönyén át megkérdezte tőle – Mi lesz velem, becsuknak? Az majd eldől a végén. Most egyelőre a lelkiismeretével próbáljon elszámolni! Viszontlátásra!
3.
A rideg, bútorozatlan kihallgató szobában az íróasztalon kívül egy lefűrészelt támlájú karszék állt a szoba közepén páciensre várva. A szék ülőkéje kifényesedett, sokan ülhettek már rajta. A megtermett, kopaszodó rendőr százados sapkáját az asztallap szélére helyezve az idézést mustrálta. Tekintete az előállított emberre szegeződött.
– Üljön, oda!– mutatott a székre, majd az őrmesterhez fordult – jelentsék nekem, ha végeztek a helyszíneléssel! Na, lássuk a medvét! Felveszem az adatait!-mondta és kopott, agyonhasznált Remington írógépébe befűzte az indigókkal megtunkolt papírlapokat.  Miután végzett az adatfelvétellel a támlátlan széken fészkelődő férfire fordult fixírozó tekintete. A vöröhajú, szögletes, durva baltaarcú ember bikanyakán aránytalanul megnyúlt fej éktelenkedett. Savószín szemei a vaskos zsírpárnák és borostyák fedezékéből sunyin pislogtak a vizsgáló tiszt felé. Hatalmas, vörös szőrzettel borított mancsát térdein nyugtatta. A csendet megtörve megszólalt.
– Rágyújthatok százados elvtárs?
– Tessék csak!– adta belegyezését a százados és egy bádog hamutartót nyomott kezébe, miközben pár pillanatra találkozott tekintetük.
– Tudta, hogy a lánya terhes?
– Nem.
– Senki sem tett önnek célzást a leánya állapot változására?
– Nem, senki nem szólt. Mert kérem, ha én ezt megtudom, ha csak fél füllel is meghallok valamit, akkor minden másként történt volna!  Akkor a lyány már az óta férjnél lenne!– rendben van, beírjuk, nem tudott a lánya terhességéről! Részletesen mondja el nekem a tegnapi nap történetét onnan, hogy felkelt!
– Hát kérem – kezdte, s elnyomta a csikket a hamutartóba. Az asszony reggel a szokásos időben, fél ötkor keltett. Megmosakodtam, ittam egy pohár pálinkát, megborotválkoztam, kimentem a budira elvégezni a kis és nagy dolgaimat. Früstököltem, beraktam a táskámba az asszony által becsomagolt ozsonnát', és elindultam a tsz-be dolgozni.
– Eközben találkozott a lányával, vagy ő később kelt?
– Fordítva volt, ő kelt elébb, s már a fél ötös komppal elment dolgozni a városba. Egésznap dolgoztam. Búgattam, fedeztettünk, tetszik tudni az apaállat telepen, dolgozom. Délután fél ötkor hazamentem, letettem a táskámat, aztán átmentem a kocsmába egy kis tere-ferére a cimborákkal.
– Még mindig nem találkozott a lányával?
– Nem, ő előbb megy, később jön, mint én.
– Mikor ment haza a kocsmából? Kilencfelé. Belapátoltam a kaját, amit megmelegített az asszony, aztán ledőltem a konyhában a dikóra. Hamar elaludtam.
– Mikor ébredt fel?
– Úgy hajnali háromkor rázogatott az asszony, hogy: Aszondja' gyűjjék’, kend, mert baj van a lyánnyal! Erre gyorsan felugrottam amint voltam a tubigatyámban, félmeztelenen, felhajtottam szíverősítőül egy begre pájinkát, helyrebillenteni az öntudatomat és rohantam, be a lyány szobájába.
– Mi történt azután?
– Berohanok, azt látom, hogy nagy küszölődésben vannak ketten az asszonnyal. Merő vérben úszik a Bukta!– az meg sem fordult a fejében, hogy orvost hívjon?
– Megmondom őszintén, nem. Azon vótam', hogy ha mán eljutottunk idáig, akkor majd csak lesz valahogy!– mondta, miközben vaskos ujjait mustrálgatta.
– Tehát, maguk abban bíztak, hogy stikában megszületik a lányt, s majd eltüntetik a nyomokat? Ezért nem ment maga orvoshoz, mert nem akarta, hogy a titokra fény derüljön!– Kis zavartan krákogta– háát.
– Világos a tényállás, el akarták sinkelni a csecsemőt! – Kiss felháborodottan utasította vissza a vádat.– ugyan, már százados elvtárs, hát el tud maga képzelni rólam ilyen aljasságot! Hát úgy nézek én ki, mint egy sintér?–törölgette gyöngyöző homlokát kockás zsebkendőjével.– Mit akartak tenni vele, hagy hallom?
– Szép csendesen odaadtuk volna az államnak. Már a lyány egy piros sport táskát is kikészített. Csakhogy én arról nem tudtam, hogy mán az ott van az ágy alatt…
– Ezért rakta bele egy cippősdobozba és vitte ki a budiba? Miért éppen a budiba? Kivittem, hagy szellőzködjék, térjen kissé magához, szívja be az ózondús levegőt. Hát éppen ez mutatja a tisztességes szándékomat, bele is dobhattam volna a  szarba, nem igaz, senki sem tudja meg! Mondom, hogy oda akartuk adni az államnak!
– Elhiggyem?– nézett rá a százados sandán.– Kiss zavarában rágyújtott. – Nézze százados elvtárs minket a faluban mindenki, ismer. Nem tudnám elviselni, hogy a jó hírünkön folt essék!– de szépen mondta!– jegyezte meg bosszúsan a százados. Kiss rendületlenül folytatta. Nem szerettük volna, hogy ettől a kis félreértéstől, oda legyen a becsületünk.
– Milyen kis félreértésről beszél itt ember? Meggyilkoltak egy újszülöttet! Ezt nevezi maga félreértésnek!– ordított magából kikelve az asztalt verve a vizsgálótiszt. Ez már neki is sok volt. Kiss magyarázkodni kezdett.
– Félre tetszett érteni, én azt hittem, hogy a hormonzavartól hízik a mi kis Buktánk.
– Szóval ez volt az a félreértés?– folytassuk onnan, hogy belépett a szobába!
– Belépek, látom a nagy küszölődést, amibe vannak az asszonnyal ketten. Látom az Emmuskám szemében a könyörgést, hogy segítsek neki! Sehogy se akart kigyünni belőle, na!– markolta meg a szék ülőkéjének peremét.
– Tovább! – sürgette a százados.– mit tett ekkor?–muszáj ezt százados elvtárs?– tekintett esdeklőn a vizsgálótisztre.
– Folytassa csak, könnyítsen a lelkiismeretén!– bíztatta a vizsgálótiszt. Kiss akadozva kezdte.
– Először megpróbáltam segíteni, én is. Nyomtam, de nem jött, elakadt valahol a gyerek a hasában. A feje kinn volt, de a vállai beszorultak a medencéjébe. Aztán, hát megmérgesedtem, — mondom, nagy vérmérsékletű ember vagyok, amúgy! — Nem tagadom volt bennem egy kis nyomás, mert a küszölődésben még egy begre pálinkát lehúztam.
– Szóval elébb a térgyemmel próbáltam meg nyomni, de egy tapodtat sem jött kifelé belőle. Aztán hirtelen begurultam, láttam a lyányt mennyire, szenved, hát kitapostam belőle, na! – bökte ki Kiss, csuromvizesre izzadva magát. Elővéve kockás zsebkendőjét felitatta az izzadságot markáns arcáról. A vizsgálótiszt a döbbenettől se köpni, se nyelni nem tudott. Visszakérdezett, mint aki nem jól hall.
– Ha jól értettem, maga világra taposta az unokáját?
– Mondhatjuk így is százados úr. Hát, ha mán nem akart magától kijönni, segítettem neki egy kicsikét. Olyan nagy bűn ez tiszt úr?
– Rendben van, azaz dehogyis van rendben! Marhaságokat beszélek már én is! Mit tett ezután?
— Kimentem a konyhába, lehajtottam még egy begrével, merthogy az idegtől, majd széjjelvetett a méreg!
– Meg sem nézte az unokáját, hogy él-e, hal-e, fiú-e vagy lány?
– Dehogynem, látnom kellett, merthogy az asszony a kezembe adta a szerencsétlen kis testet.
– Tehát az asszony kezében volt elébb, aztán átadta magának?
– Igen, pontosan így történt.
– Mit tett ekkor? Kimentem a házból, oda, hátra a Budiba.
– Elébb rátekintettem. Formás, kis pöcsös gyerek volt. Pár pillanatig a markomban tartottam, aztán betettem a cipösdobozba.
– Hogy emlékezik, felsírt a baba?
– Nem volt annak egy nyikkanása sem.
– Akkor sem sírt, amikor világra jött?
– Hát azt őszintén nem figyeltem. Annyira el voltam foglalva a veszkelődéssel, hogy a saját káromkodásomtól nem hallottam semmit. Amint kitapostam belőle, az asszony a kezébe vette én meg mentem a konyhába pálinkát inni, helyreállítani az önbizalmamat. Utána, hogy így lelkileg megerősödtem, visszamentem, elővettem egy üres cipődobozt, azt abba bele tettem a csöppséget. Kitettem a budiba, hogy majd később, ha elrendeztük a lyányt, beviszem a városba, odaadom az államnak.
– Szóval maga abban a tudatban volt, hogy a csecsemő még él?
– Gondolja, hogy egy halott csecsemőt akartam az államnak adni, annyira nem vagyok hülye!– értem, csak fel nem foghatom, hogy ha maga élve akarta az államnak adni, akkor minek csukta rá a doboztetőt, kötözte össze spárgával? Nem félt, hogy megfullad? – Kiss hatalmasra kerekített szemekkel meredt a századosra, majd méltatlankodva megszólalt.
– Én nem kötözöttem össze semmit! Nem is volt rá időm, mert amint letettem a dobozt, már rohantam is be a házba. Látom, hogy a lyány csak nem jön magához, vérben fekszik. Felkaptam magamra a nadrágom, zubbonyomat és kerékpárra ülve, mint az eszement vágtattam a körzeti orvoshoz. Felvertem álmából, kapta magát bevágódott a Trabantjába és már ment is. Elébb odaért, mint én.
– Hű, az anyja keservit, ahelyett hogy tisztulna, egyre jobban gubancolódik az ügy. Most higgyek magának? – hinnie kell, mert nekem tiszta a lelkiismeretem! Nem is volt nálam spárga!
– Amíg maga orvosért ment, az alatt átment a szomszéd.
— A feleségem, az Elza hívta át, mert nagyon féltette az Emmuskát. Hogy legyen velük ott valaki, amíg én megjövök! Arról ki tehet, hogy erre rájött a hasmenés, berohant a budiba elvégezni a dolgát, aztán rálelt a dobozra. Fogta és bevitte a házba. Hogy ki kötözte össze, a jó ég tudja?
– Jó, zárjuk le ezt! Most arra válaszoljon nekem, hogy ki ásta ki azt a gödröt a kertben?
– Miféle gödröt? Semmilyen gödörről nincsen tudomásom!– horkant fel Kiss méltatlankodva. – Jól van, ennyiben maradunk.– mondta a százados rezignáltan és befejezettnek ítélve a kihallgatást lezárta a jegyzőkönyvet. Kisshez fordulva így szólt.
– Most kimegyünk magával a helyszínre. — mondta végezetül a nyomozó és aláíratta vele mind a három példányt. Betette a vizsgálati anyag dossziéjába, és kocsiba ültek.
A kerítés mellett már sokan álltak, leskelődve, a más baján kajánul szánakozva. Mikor a nyomozók megérkeztek Kissel, az emberek összesúgtak maguk között. Egyenesen hátra mentek, megálltak a gödör mellett. Kiss elhűlve bámulta a gödröt.– na, ráismer Kiss bátyám a művére? Vallja be, hogy maga ásta! – Kiss magából kikelve ordított – aljas provokáció! Valaki bosszúból áshatta ki, hogy rám terelje a gyanút, így akarnak bemocskolni!
– A nyomozók látván, hogy nem mennek vele semmire sem, elbúcsúztak, és később kiküldték a helyszínelőket, nyomrögzítésre.
– Viszontlátásra!– búcsúztak tőle. Kiss állt, mint a bálám szamara, majd elkezdett kiabálva utánunk futni.– hé, álljanak már meg, velem mi lesz? Nem visznek el?
– Mért vinnénk el, hiszen nem történt bűntény? Vagy mégis? – kiáltotta vissza a vizsgálótiszt és elszáguldott a rendőrautóval. Kiss bement a fészerbe, kihozott egy üres gyümölcsös ládát, felfordította és a gödör mellett, lerakta a földre. Ráült és meredten bámult az üresen tátongó gödörbe.