Erdészfiú

Kavarog bennem az érzés, amikor rá gondolok. Olyan, mint a víz, ha felkavarod; nincs benne semmi, saját magával kevered, mégis fodrozódik.
Komolynak tűnt, férfias, fiatalos, rendíthetetlen, amilyennek lennie kell. Olyan, mint egy bükkfa: állandó, örök, akinek időnként lehull a koronája, de az új idő eljövetelekor kizöldül, és elrejt mindent, mindenkit, aki ágai közé menekül.
Nem beszélt sokat, nem kellett neki, én kötődtem hozzá, ami egy alkalom után kissé sekélyesnek tűnt. Számomra elég volt! Egyetlen hang nélkül tudta, mit akarok, amikor ránéztem és elvesztem a pillantásában. Akartam. Használni akartam mindenét és nem ellenkezett.
Erős vagyok, erősebb mindenkinél, egyedül cipelek minden terhet, de a biztonság a fő, az állandóság, rendszer. Ő a része akart lenni, de egy szót sem szólt.
Intettem neki, amikor kiszúrt három férfitársa közül, majd lassan, távolságot tartva jött a nyomomban, mint egy igazi vadászkopó. Az autó mögött, az erdő szélén be sem mutatkozott, ajka az enyémre tapadt és... érzékeny. Nem akarom bántani. Kell mindene, de nem engedhetem, hogy baja legyen ebből a bohóságból. Őt féltem, nem magam.
Képtelen voltam megszakítani ezt az örömöt. Nem tolakodott, elvette, amit adtam, és nem keresett kifogásokat. Nem az volt a lényeg, hol volt rajta szőr, vagy rajtam plusz kiló, tökéletes összhang minden feleslegesen kiejtett szó nélkül. Faltuk egymást, a kéjt és fuldokoltunk a forró levegőtől, ami bekapkodva kiszárította szánkat. Az enyém akart lenni, és én az övé, anélkül, hogy tudnám, honnan jött és hová megy. Ő látta, de nem kérdezett.
Lefirkantott valamit egy cetlire, majd összegyűrve a zsebembe nyomta két viharos csók között... Úgyis elveszik a többi kacat közt.
Nem akart elmenni tőlem, de látta, itt az idő. Bevetette magát az erdő sötétjébe, pedig tudta, én nem mehetek utána. Most nem.
Gyerekzsivaly ütötte meg a fülem, remegni kezdtem a félelemtől.
 
* Vadászház a tó mellett. Ott foglak várni *