Emlékezés

Eszembe jutottál. Mennyi idő telt el azóta, hogy először minden bátorságomat összeszedve kimondtam a lelkem legbensőbb titkát eláruló szót… És mi értelme lett? Újabb ember megtört bennem valamit.
Emlékszem: levelet írtunk, mint a kisiskolások, pont jó is ez a hasonlat, hiszen tele volt írva zagyvasággal. Megint a szokásos szeret, nem szeret játékunkat játszottuk. Csak most minden más volt, már egy jó ideje más volt. Peti megint kavart, mindent összezavart, de ez már nem volt meglepő a számomra, hiszen tudtam, hogy politikusi pályára készül, és ugyebár ott van az a mondás, hogy gyakorlat teszi a mestert. De te most az egyszer sajnos komolyan az igazat írtad. Azon a füzetsarokról letépett papírdarabkán ott állt a végítélet: Nem lehet köztünk semmi, csak barátok vagyunk.
Ekkor éreztem, valami összetört. De ez most nem valami ócska cserép a szívemben, hanem egy értékes kínai váza, amit még a leghíresebb restaurátor sem tud újjávarázsolni. Hirtelen lelkem megkönnyebbült, de valami üres lett. Valami nagyon fáj. Most a leírt szavak, vagy a mögöttes tartalom fáj-e jobban, nem tudom. Egyedül voltam. Kibuggyant az első könnycsepp a szememből, majd még sok ezer követi azt, te erről persze nem tudtál semmit, te csak tovább nevetgéltél a kedvenc haveroddal. Talán fel sem fogtad, hogy miért lettem hirtelen rideg, hogy miért nem vagyok képes a szemedbe nézni… Képtelen vagyok élni, a lélegzetvétel is nehéz, szeretnélek szeretni, de te ezt nem engeded. Nem értettél semmit, minden hazugság volt. Mind a ketten hazudtunk: én tagadtam, lepleztem, te pedig mást mutattál…
Hirtelen megváltozik valami ott legbelül, hirtelen már nem fájdalmat, hanem dühöt érzek. Rád lennék dühös? Nem, sajnos rád nem tudok haragudni, saját magamat hibáztathatom. Minden jelet, minden pillantást, minden mozdulatot egy meseszerű történetté fogalmazott a lelkem, de ez a történet sajnos marad a mesék síkján.

Aztán megmoccan valami a fejemben, elindulnak a fogaskerekek az agyamban, fáj a fejem, zúg a fülem, nem tudom, hogy mi van velem, de csak egy kérdés mozgolódik az agytekervényeim között: Miért? Miért pont én? Miért pont te? Miért történik ez így? Természetesen ezek a kérdések nem kerültek soha megválaszolásra, néha még mindig fáj…
Az első napsugár bekandikál a leengedett redőny lyukacskáin, eszembe jut, hogy ez már elmúlt. Látom, ébredezel, kinyitod szemed, átölelsz, és csak annyit mondasz: "Szeretlek!"