Elveszve...

Hosszú évek alatt fokozatosan hanyatló tendenciát mutatott a párkapcsolatom. Régóta hisztiztem és folyamatosan cirkuszoltam,hogy nem jó irányba haladunk, hogy a szakadék szélén táncol a közös létünk.. de mindíg süket fülekre találtam. Kezdtem feladni. És nem olyan régen teljesen kibuktam. Fogytam mint a gyertyaláng.. depressziós lettem és ézeztem, hogy nincs tovább. Munkába menekültem és teljesen érdektelenné váltam családom iránt. A nagy beszélgetés páromat teljesen lesokkolta. Ő nem is gondolta, hogy ekkora a baj. Számtalanszor tartottam monológot pedig... csak éppen ő mindig lehurrogott.. mindig hibáztatott.. minősített és egyszerűen nem vett komolyan. Azt gondolta, megszerzett.. az övé vagyok. Minden kedvtelésemért leoltott, mindig mindenben gátot szabott. Elegem lett. Rá 2napra tudatosodott benne, hogy most tényleg nem viccelek. Most értett mwg minden egyes szót, amit évekig figyelmen kivűl hagyott. Igen. Csak már én a közöny státuszába léptem, és egyszerűen.. nem tudom.. hogyan tovább. Fogadkozik mindenre, megtesz mindent, amit csak kiejtek számon, amiért eddig mindent megadtam volna, most kezd frusztrálni. Azt érzem, hogy én vagyok a rossz amiért ezt már nem igazán honorálom. Csakhogy amit én évekig magamba folytottam, most ezt váltja ki belőlem. Rettenetes érzés. Kegyetlen. Adjak esélyt. Adok. Csak nem tudom van e értelme. Miért kellett az utolsó utáni pillanatig várni. Miért????