Lassan, biztosan dobban a szívem. Miattad. Megint. Pedig tudom, újra egyedül hagysz a vággyal, az álommal, hogy holnap melletted ébredek. Mégis akarom. Akarom azt a pár lopott órát, hogy érintésed életre keltsen. Akkor is, ha az ára a pillanat, amikor elsétálsz és magaddal viszel minden fényt. Mindig várlak. Néha évek telnek el. De az évek csak percek számomra, míg nem látlak megint…
Tudom, hogy közeledsz, mert nem hallom többé a világ monoton zúgását. A testem, a lelkem valahogy felkészül az újabb találkozásra, mikor szemed rajtam megpihen. Nyugalmat erőltetek magamra, hogy ne lásd, amit nem akarsz látni…
Belélegzem illatod, s elfog a kétségbeesett vágy, hogy még többet akarjak. Sejtről- sejtre szeretnék beléd olvadni, hogy többé ne hagyhass egyedül. De nem teszek semmit. Csak rád nevetek. Nem veszed észre a különbséget. Leülünk ugyanahhoz az asztalhoz, mint régen, s furcsa, beteg játékba kezdünk, aminek semmi köze a szívhez. Hazug szavaid hallgatva érzem, ahogy csendesen, a szomorúság árnyékot vet a lelkemen. Minden megtervezett mozdulatod, gesztusod láthatatlan falat emel közénk.
Mégis játszunk tovább…
Gyilkos, örök táncot járunk, pedig érzem, valahogy így is, úgy is belehalunk.
Lesz egy pillanat, amikor a valóság térdre kényszerít. S ebben a tehetetlen mozdulatlanságban emlékszel majd ránk és tudni fogod, hogy minden alkalommal, amikor elsétáltál újra és újra megöltél vele. Hogy nélküled haldoklottam, hogy minél ritkábban jöttél, annál nehezebb volt emlékeznem, miért is szerettelek. Hiányod szétszakított s emlékeink szellemei addig üldöztek, amíg nem könyörögtem kegyelemért. A tökéletes elcsendesedésért.
Teltek a napok, az órák és imáim meghallgatásra találtak. Egyre könnyebb volt nem érezni semmit. Láttam, de a színek megfakultak, az arcok, nevek, helyek összemosódtak. Minden és mindenki ugyanolyan lett. Múltak a hetek, a hónapok- velem- és mégis nélkülem. Elengedtelek.
Odaadtam a szerelmünket. Odaadtam egy világért, amiben nem fáj többé, hogy létezel.
Tíz évet vártam a szavakra, amik talán képesek lettek volna elűzni az árnyakat. A szavakra, amiket nekem őriztél magadban. Amiket nem tudtál kimondani soha. Amiktől én sosem féltem…
De most megint egyedül hagytál az álmainkkal, a hazugságaiddal, s bennem valami végleg összetört. Lehet a tegnap is késő lett volna, mert áruló szavaid mérge bevégezte, amit elkezdett.
Érzem, ahogy a tüdőm sípolva harcol az újabb levegővételért, a testem próbál küzdeni még egy másodpercért. De elfáradt furcsa, beteg játékod játszva… Távolinak tűnik a telefon csörgése… Nincsen erőm felvenni. A hangpostára üvöltöd, hogy szeretsz, de hangod nem zavarja fel többé csendemet. Ezerszer öltél meg és keltettél életre szerelmed néma ígéretével. Ma nem tudsz csodát tenni. S a pillanatban, amikor rájössz, hogy képtelen voltál versenyt futni az idővel, hogy eltékozoltál minden lehetőséget, amit az élet kettőnknek ajándékozott- darabokra tépi a lelked.
Csak fekszel az üres, sötét szobában, kezedben a telefont szorongatva és várod, hogy enyhüljön a kín. Várod, hogy a sors megadja neked a kegyelemdöfést, de nem tudsz többé elmenekülni.
Szíved lassan, egyenletesen ver. Értünk. Pedig tudod, hogy egyedül maradsz a vággyal, az álommal, hogy mellettem ébredj. Mégis kétségbeesetten akarod...
- A tiéd voltam, a tiéd vagyok és mindig a tiéd leszek!- súgod a régen várt szavakat. Apró változás ez, ami a szemnek láthatatlan. Egy fogadalom, egy ima, egy ígéret. Nem tudod, hogy mindez elég lesz-e. Az akarás. A tudás, hogy egymásért születtünk. Keserű nevetésed zokogásba fullad.
Végül minden elcsendesedik.
Érzem a vonzást. Nem akarok visszamenni. Jó ez a hely… nem fáj semmi. Minden lebegő, áttetsző, csupa fény. Tervezett, érzelemmentes, steril. Sehol egy árnyék. Nincs meglepetés, nevetés, de bánat sem. Néma, színtelen, vég nélküli álom.
Hívsz. Könyörögsz. Kérlelsz. Átkozódsz. Lebegek. Időt és teret meghazudtolva magadhoz vonzol. Melléd térdelek. Tisztán hallom gondolataid. Elszomorít érzéseid gyönyörű, finom lüktetése, mert késő, hogy szeress. Nem hallod, amit mondok. Ujjaimmal végigsimítom arcodat, úgy, ahogy mindig is akartam. A szádhoz hajolok, hogy csókommal végleg elbúcsúzzam, de te eközben eljutsz a rémítő, meztelen igazságig, hogy nem tudsz, nem akarsz egy olyan világban élni, ahol nem létezem.
Ez az a pillanat, amikor érzem, hogy távolodom.. nem értek semmit…
Újra visszatérek. A szívem még egyszer, utoljára, makacsul dobogni kezd.
