Egymáshoz tartozni (1)

A holdfény besütött az ablakon. Arya csodálkozva nézte a tündöklő fénysugarat. Még ő, az ő nyolc éves kis agyával is fel tudta fogni, mit jelent a holdfény. Telihold. Az apját meg fogják ölni. Most. Az apját szerette a legjobban a világon, és nem értette, hogy a papa mi rosszat tett, hogy meg kell büntetni. Pedig a papa is tünde, éppúgy, ahogy a többiek. Éppúgy, mint ő. Hisz ő is tünde, csak még kicsi. A gonosz király tehet az egészről... ő adta parancsba, hogy a lázadókat meg kell ölni. Akkor is, ha tündék. Valerious király, a század királya halandó volt. Ő nem érthette, milyen bűn megölni egy tündét. Egy olyan lényt, aki örök, hosszú életre rendeltetett! És azt sem tudta, hogy a kivégzendő tünde lányát éppúgy bűn bántani. De a király semmiről sem tudott, hisz azt se tudta, milyen rossz uralkodó. Csak azt tudta, hogy a vardok ellene lépnek fel, na meg az utódai ellen. De arra nem gondolt, miért. Valerious király elnyomta a népét, gonosz, bűvös szavakat súgott emberei fülébe, hogy azok szolgálják őt. Népét nem is tekintette népnek, csak inkább élő eszköznek, szolgának. És azt sem vette tudomásul, hogy a vardok miért küzdenek ellene. De azt tudta, hogy Arya apja, Walderon, lázadó. Arya már hallotta Dras Leona népének kiáltásait, hisz mindenki eljött a kivégzésre. Nem mindennapi látványosság. Arya hallotta a kikiáltó hangját, amint apja bűneit sorolja.
Lefutott az első könnycsepp az arcán.
Az ítélet: akasztófa általi halál.
Második könnycsepp.
Dobpergés. Egy kislány a cellában felzokog.
Irtózatos reccsenés. Arya elájul...