Egy szerelem története 4.

Lily igyekezett összeszedni magát, elvégre alig volt hátra öt óra a bálig. Barátnői igyekeztek lelket önteni belé, és közben magukban szidták azt a fiút, akiről a lány hüppögve beszélt, noha a nevét nem említette. Ugyan mit ártott Lil annak a fiúnak, hogy ennyire kikészült tőle?
Lily gyorsan pusztította a papírzsebkendőket, amiket a lányok varázsoltak elé. A könnyei egyre inkább elapadtak, és a vöröslő szemű lány már csak szipogott, a párnájára borulva. Kicsit rekedt hangon hallatszott a suttogás az ágynemű mélyéről, így Emma és Alice a fülüket hegyezték.
- Hogy menjek így a bálba? Borzalmasan érzem magam.
- Drágám, a bál csak órák múlva kezdődik. Majd mi segítünk felkészülni. – Alice lehúzta Lily fejéről a takarót.
- És nem hagyhatod cserben Willt. Ő vár rád, és nem is bántott meg.
- Nem… - Lily azonban most is csak Jamesre tudott gondolni. Mit bánná ő, ha nem is szereti, de legalább vele mehetne a bálra… vagy randizni… vagy csak ha látná…
- Te Lil… kiről beszéltél, amikor azt mondtad… hogy szereted? És hogy ez nem számít?
- Figyelj, szerintem nem ér ennyit a hapsi. Ne foglalkozz vele, törődj inkább Will-lel!
- Nem értitek… - Lily a fejét rázta, vörös tincsei az arcába csapódtak.
- Nem mert nem mondod el. Csak nem Will-ről beszéltél? Hiszen vele jársz! Már hogyne számítana, ha szereted?!

- De nem róla beszéltem! – Lilynél betelt a pohár. Ha arra kíváncsiak, hogy kiről volt szó akkor miért nem hagyják szóhoz jutni? – Tudni akarjátok, kit szeretek? Nem Willt. Will csak a barátom. Úgy szeretem, mint a bátyámat.
Barátnőinek leesett az álla.
- Én… Potterbe vagyok szerelmes.
A hangokat mintha elvágták volna, a klubhelyiség zsibongása megszűnt. Alice és Emma átadták magukat a néma döbbenetnek, Lily pedig kezdte azt hinni, hogy nem tette jól, hogy bevallotta vonzalmát.
- Lányok! Ez nem fontos… Lindsay Gallegherrel jár. Majd elmúlik. Nem kell aggódni.
- Lily! Te meg vagy húzatva? Ez nagyon is fontos! – Emma visszanyerte a hangját. – Honnan veszed, hogy elmúlik?
Lily reszketeg sóhajt hallatott.
- Nem veszem. Tudom. Érzem. Csak egy fellángolás. Nincs jelentősége.
De magában nem ezt gondolta. Ha nincs jelentősége, akkor miért szakad bele a szíve? Miért fáj, ha Jamesre gondol? És mégis miért tölti ki Ő, egyedül Ő, teljes elméjét? Nem járt semmi más az eszében, egy halk hang csak azt suttogta fáradhatatlanul:
„Lindsay-t választotta. Többre tartja nálad. Nem téged szeret…” Majd’ belepusztult. De akkor is erősnek kellett tűnnie. Hinnie kellett, hogy a kín véges… hogy nem fog örökké tartani.

James és Will egymás mellett álltak a fantasztikusan díszített, vöröses fényben pompázó Nagyterem bejáratánál. Egymás mellett, és két külön világban. A nap éppen a látóhatár alá süllyedt: ez okozta a különös, bíbor fényt. A két fiú bizalmatlanul méregette egymást; hiába próbáltak nem a másikat nézni, tekintetüket vonzotta az ellenség. Mert ellenségek voltak. James úgy érezte, elcsábította Lilyt. Jól látta, két hónappal ezelőtt, a szeptemberi estén, hogy nézett rá Will. Mint egy vadállat: a prédájára…
Eközben Will azt gondolta, Jamesnek nincs joga kihívni az Ő barátnőjét a Nagyterem elé, hogy négyszemközt beszéljen vele. Hiszen neki is van kedvese! Méghozzá igen szép! És azt is jól látta, hogy nézett rá James. Mint egy kígyó: az áldozatára…

Egy szó, mint száz, borzasztóan ellenszenvesek voltak egymásnak. James egészen addig meredt gyűlölködve Willre, ameddig egy tünemény, egy angyal, meg nem jelent a márványlépcső tetején. A fiúk ámulva pillantottak rá, a tündér pedig, méltóságteljesen leereszkedett a korlát mentén, majd felszegve szép fejét, Willre pillantott.
- Jól vagy? Mehetünk?
James nem akart felébredni az álomból, melyben Lily nem Will felé, hanem Őhozzá, Jameshez tartott, és tőle kérdezte ugyanezt. Ám a láthatatlan csodabuborék kipukkant: a lány ellenségébe karolva, őt egy pillantásra sem méltatva libegett be a terembe. Kísérője tekintete gúnyosan villant, mintha azt üzenné: „Nézd csak, mit vesztettél!”

James egy pillanatig még a hófehér ruha, és a vörös hajzuhatag rabja volt, majd elbűvölő mosolyát felöltve nyújtotta karját kedvesének, az érkező Lindsay-nek. A lány kitett magáért: fényes, jégkék, testhez simuló selyemruhájában ő is nagyon bájos volt. Hátközépig érő, sötétbarna haját laza kontyba tekerte, kék szemét csábosan villantotta Jamesre. A fiú félszegen álldogált még egy percig, egy másik lányra gondolva, aztán észbekapott, alaposan leszidta magát, és csókot nyomott Lindsay ajkára.
- Gyönyörű vagy – suttogta a fülébe. A lány kipirulva kuncogott, majd belekarolt Jamesbe, és mosolyogva lépett be a bálterembe.

A helyiség nagyszerűen volt feldíszítve: húsz hatalmas, narancssárga tök burjánzott a lovagi páncéloknak kialakított fülkékben. A páncélok és pajzsok kifényesítve sorakoztak a falak mentén. A termet több száz, lebegő gyertya világította meg, de épp elég kísértetiesen festett, a hangulathoz illően. Az ég már sötétkék színben virított, és még sosem látszott ennyi csillag az égen. Egészen nagyszerű volt a látvány.
A négy ház hosszú asztalai helyett több, hatszemélyes asztal állt, félkört alkotva. Az egyik sarokban színpad állt, hangszerekkel, amelyeken a „Salemi Sakálok” név díszelgett. Lily barátnői gyakran áradoztak a bandáról, de ő maga még sose hallgatta, hiszen mugli családban nőtt fel. Felvett egy étlapot és böngészni kezdte. Furcsa bizsergést érzett a tarkójában.
Valaki figyelte.
Igyekezett feltűnés nélkül körülnézni, de senkit sem vett észre. Hátrarázta hullámos hajkoronáját, (amit Alicenek köszönhetett) és igyekezett részt venni a társalgásban. Nem nagyon sikerült, a tudat, hogy nézik, zavarba hozta. Ez először Emmának tűnt fel.
- Baj van, Lil? – Próbált elhúzódni a fiútól, aki elkísérte. Úgy volt, hogy Black kíséri el, de amikor látta egy másik lánnyal csókolózni, lemondta mind a bált, mind a roxmortsi randevút. Nagyon csalódott volt, de hamar vigasztalást nyert a hatodéves Dorian által, akivel már lassan egy hete együtt volt. És most sikertelenül próbálta leválasztani magáról a srácot. – Naaa, Dorian, engedj már el! – A fiú puszit nyomott a lány orrára, és eleresztette. Lilyt elöntötte az irigység. Miért nem szerethetett bele Willbe? Mi az oka, hogy a szíve a Jamest választotta? Roppantul bosszantotta a tény, hogy csak baráti érzelmeket tud felfedezni magában jelenlegi pasija iránt.

Emma megfogta a karját, és felhúzta a székéről. – Gyere, sétáljunk egyet. Lily bólintott, és óvatosan eligazította habkönnyű, hófehér muszlinruhájának alját. Hát igen, a ruha maga volt a tökély.
- Nem akarom, hogy gyűrött legyen – magyarázta Emmának, aki bólintott. - Alice és Frank rég eltűntek valahova.
- Nem kell aggodalmaskodni. – Emma nyugodtan rótta a köröket Lilyvel. – Majd meglesznek.
- Én nem aggódtam. – Az egész kezdett ostoba fecsegés lenni. Még mindig ott volt a bizsergő érzés. Lily nem érezte jól magát.
- Oké, hagyjuk ezt. Nem ezt akartam mondani. Mi is a gond?
- Furcsa érzésem van. Mintha valaki figyelne. Nem látsz senkit, aki minket bámul?
A szőke lány körültekintett. Majd óvatosan megrázta a fejét, nehogy szétessen művészi frizurája. Lesimította krémszínű taftruháját. – Senki. Nem lehet, hogy érzéki csalódás?
- Nem! – Lily érezte, hogy a hangja idegesen csengett. – Üljünk le inkább. Szédülök.
- Lily! Semmi sincs rendben. Lehet, hogy beteg leszel?
- Ugyan! Csak le kell csücsülnöm. – Próbált mosolyogni. – Egész biztos?
- Igen! – csattant fel Emma.
- Nem kell kiabálni. Hol az asztalunk?
Lily leült a székére. Will aggódva vizsgálgatta.
- Olyan sápadt vagy, kicsim.
- Semmi baj – szólt türelmetlenül a lány. – Na, mit lehet itt rendelni?

James távolabbról fürkészte Lilyt. Már leadta a rendelést, és most átadta magát a féltékenykedésnek. Látta, hogy a lány lopva szétnéz. Tehát érzi, hogy figyeli! Lindsay folyton puszilgatta, hozzábújt. Kezdte idegesíteni. Nagyon.
- Lindsay… most ne, jó?
A lány kicsit elbiggyesztette az ajkát, de végre békén hagyta, így folytathatta a nyálcsorgatást egy lány után, aki nem a barátnője. De lehetett volna… csakhogy nemet mondott. Mindig. Vajon miért volt vele mindig olyan hideg, távolságtartó, elutasító és sokszor (nehéz kimondani) bunkó. De hát mi oka volt rá? Hiszen többnyire kedvesen kérte meg. Filozofálgatásából Sirius zökkentette ki.
- Hé, haver, te mit eszel?
- Öh… asszem marharagut.
- Király! Én is azt kérek.

James elszakította a tekintetét barátjáétól, és ismét Lilyt falta a szemével. A lány most már nagyon idegesnek tűnt. Körbe-körbepillantott, és a bőre egyre csak fehéredett. Hát ennyire zavarja, hogy nem tudja, ki az, aki nézi?
Úgy tűnik igen. Lily, immár falfehéren, leült, és csak a fejét rázta, mikor Will felé hajolt. James nem hallotta, mit mond. Csak azt látta, hogy ez már nem lehet miatta. Mintha valaki megátkozta volna. És azt észre sem vette, hogy a sötétedő terembe egy másik tekintet parazsa is a lányra szegeződik.

Lily érezte, hogy valami nincs rendben. A körülötte lévő levegő mintha elnehezedett volna, a mellkasát rossz érzés szorította össze. Kapkodva lélegzett. A teremben egyre sötétebb lett. De miért? A lány szemével biztos pontot keresett, valakit, vagy valamit, ami mindig ott volt, ami megnyugtathatta. De a bölcs, ezüst hajú-szakállú öregúr, a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore nem volt ott. Nem állt a pódiumon, nem ült arany trónusán, a tanári asztal fején. De Lily akkor már emlékezett: A professzor úr elutazott. McGalagony is mondta…
Egyszerre furcsa kérdések lepték el az elméjét.

Miért értékes ő? Mit tett valaha, ami jó? Kivel volt kedves?
Ő egy senki. Egy ostoba liba, aki csak a könyvektől okos. Az apja is, az anyja is Tuney-t szereti jobban. Soha semmit nem csinált. Sőt, csak rossz dolgokat tett. És James… vele is gonosz volt. Nem érdemelte a sok törődést, amit Ő adott neki, Lilynek.
És akkor meglátta. A hórihorgas alak, ami sötét, kámzsás csuklyát viselt, és libegve közeledett felé, előrenyújtva undorító, nyálkás-zöld ujjait. A dementor beszívta a levegőt, hörögve, és minden boldogságot elrabolt Lily lelkéből. A lány hallott sikolyokat, és ő maga is kiáltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Will felordított, megragadta a karját. Hiába. A lány nem mozdult, a rettenet mintha sóbálvánnyá változtatta volna. Ő tudta, érezte. Biztos volt benne, hogy valami rossz fog történni. Igaza lett. Néhol fel-felröppent egy-egy patrónusbűbáj, de nem tartott ki egyik sem. A lány tudta, hogy nincs remény.

James is érezte. Látta az egyre sötétedő termet, és akkor rádöbbent. Dementorok! Abban a percben megpillantotta az elsőt, és olyan rémület fogta el, mint még soha életében. Lily! Csak rá tudott gondolni. Az egyik éppen felé tartott, és csak nézte, megkövülten. Vörös haja meglibbent, ahogy a szörnyeteg elszívta a levegőt, és vele együtt minden boldogságot. James nagyot ordított, és felrántotta barátnőjét, majd a megdöbbent Sirius karjába lökte, és rohant Lily felé. Will megpróbálta elrángatni, de a lány megbabonázva állt a dementor előtt. Az pedig borzalmas, undorító kezével megfogta, és kezdte hátrahúzni a csuklyáját.
- NEEEEM! – James akkorát üvöltött, hogy a terem beleremegett, és még a rém is megállt a mozdulatban. A fiúnak ennyi elég volt; elharsogta a bűbájt, az ezüst szarvas pedig kirobbant a pálcából, olyan erősen, hogy idézője majdnem hanyatt esett. A csodás állat szarvával felöklelte a dementort, és úgy dobta arrébb, mint egy üres köpönyeget. Lily, mintha kábulatból tért volna magához, felsikoltott, és elájult.

James szerencsére reagált, és elkapta a lányt, aki meglepően könnyű volt. A szarvashoz pár pillanat alatt csatlakozott egy őzsuta, egy farkas, és egy sas…* James Potter, Perselus Piton, Sirius Black, és Will Taylor pedig némán, zihálva meredtek egymásra. Majd Will pillantása a James karjaiban fekvő, ájult barátnőjére esett, és újra felkiáltott.
- Lily!
James lenézett a lányra, akire alig egy félórája tündérként gondolt, majd tekintete Willre vándorolt. Lily nem az ő barátnője. És nem is lesz.
A terem lassan kivilágosodott, és az ijedt diákok és tanárok lassan kezdtek magukhoz térni.
Elsőként McGalagony sietett a fiúkhoz, és hebegve mondott köszönetet.
- Fiúk… ne-nem is tudom, mit mondjak… Jutalmat érdemelnek…
- Ugyan, tanárnő. A dolgunkat tettük. – A többiek felvont szemöldökkel meredtek Jamesre. Aztán Ő maga is észbe kapott. James Potter nem szokott szerénykedni! Hogy örülne Lily, ha most ezt látná! – Na persze, azért nagyon jók voltunk! – tette hozzá, mire Sirius hatalmasat sóhajtott, és letörölte a nem létező verejtéket a homlokáról. James rávigyorgott. Lily! Most jutott az eszébe, hogy még mindig a karjaiban hever. Milyen jó érzés – ez jutott az eszébe először. Aztán észbekapott, és felszisszent.

- Izé, professzor… felvihetjük a gyengélkedőre Evanst?
- Hogyne, hogyne! Azonnal! – Majd a tanárnő elsietett, hogy megnézze a többi gyereket.
James az ajtó felé intett a fejével.
- Velem jön valaki?
- Persze! – Will és Piton egyszerre vágták rá a választ.
- Te maradsz, Pipogyusz! – Sirius gunyorosan felvonta a szemöldökét, majd folytatta –, vagy netán van okod velük menni?
- Potternek sincs! Neki sincs oka! – Piton elkeseredetten próbálkozott.
- Ahogy gondolod, Pipo. Akkor máris mehet egyedül.
- Na, gyere, zsíros hajú barátom, beszélgessünk egy kicsit. – Sirius nagyot lökött a mardekároson, aki gyűlölködve nézett vissza hajfüggönye mögül Jamesre, majd megindult vissza az asztalához. Will és James pedig elindultak. Már majdnem odaértek, amikor Will megszólalt.
- Nekem kellett volna megvédeni… de semmit sem tettem.
James felhorkant.
- Egy frászt… láttam, hogy el akartad húzni onnan. És a patrónussal is próbálkoztál, ami sikerült is.
- De csak miután közbeléptél! Képtelen voltam bármit is tenni. Ha nem jössz… - elcsuklott a hangja.
- Jöttem, és ez a fontos. Minden rendben, csak leblokkoltál egy kicsit. Hozzám nem volt olyan közel dementor.
- Igazad lehet… - motyogta a fiú.
James nem értette, miért bátorítja, de érezte, meg kell tennie. Nem tudott már haragudni Willre. Nem tehet róla, hogy Lily őt választotta.

Eközben a gyengélkedő kétszárnyú ajtaján Madame Pomfrey sietett ki, valahonnan megtudhatta, hogy Lily rosszul lett. James nagyon óvatosan tette le a lányt az egyik ágyra, majd Will-lel együtt a paraván előtt várták meg, hogy a javasasszony átöltöztesse. Mikor végzett, arrébb húzta a választófalat. Lily gyönyörű volt, még így is, lesápadva, ájultan. A fehér ágyban fekve James leginkább Csipkerózsikához tudta volna hasonlítani. A lány fehér csuklóján finoman rajzolódtak ki az erek, vörös, hullámos haja szétterült a párnán. James egy kicsit hátrébb húzódott, hogy Will odaférjen. A fiú csókot lehelt barátnője ajkára, és leült az ágya szélére. James érezte, hogy a féltékenység tüskéje újra a szívébe fúródik. De csak egy pillanatig, azután elhessegette a gondolatot. Nincs oka féltékenységre. Ő James Potter. Nem mutat gyengeséget.

Lily érezte, hogy valakinek a szája az övére ad egy puszit. Nem mert mozdulni, nem tudta hogy ki az, csak azt tudta, hogy dementort látott. A Nagyteremben. A halloweeni bálon. Ez nem lehet! Hogy jutottak be? Lehetetlen. Ekkor valószínűleg ugyanaz a valaki, megfogta a kezét, és az ágya szélére ültek. James vagy Will az? Nem tudta eldönteni. Abban biztos volt, hogy ők ketten voltak ott, mikor összeesett. Valaki el is kapta. Aztán kimaradt egy rész, a gyengélkedőn ébredt, de azonnal visszacsukta a szemét, mert Will és James felé tartottak.
Akkor biztos Will csókolta meg. Verekedés hangjait hallaná, ha Potter próbálkozott volna ilyesmivel. Amit mellesleg ő nem bánt volna…
De most beszédet hall. Figyelni kell.
- Szóval… én megyek is. Peter biztosan megijedt. És nem ártana megtudni, hogy történhetett ez.
- Várj. Én is megyek.
Újra csókot nyomtak a szájára, nem mozdult. Ne menj el, James!
Will sóhajtott. – Gyerünk.

Távolodó léptek hallatszottak, Lily végre felnyithatta lezárt pilláit. Körülnézett. Jól tippelt, épp Madame Pomfrey terjedelmes hátsóját látta eltűnni az ajtónál, ami a szobájába vezetett.
A gyengélkedőn volt, mégpedig egyedül. Már elég jól érezte megát, és szívesen visszament volna a bálba. És ezt meg is teheti. Habár házirendet sért, mint prefektus… de ez megéri. Meg kell tudnia, hogy miképpen jutottak be Azkaban őrzői a Roxfortba. Felemelte a pálcáját, ami a retikülje mellett feküdt az éjjeliszekrényen, és a javasasszony szobája felé tartva elsuttogott egy bűvös szót:
- Stupor!
Gyorsan felöltözött, elsimította az ágyneműt, és benyitott a szobába. Szerencsére a Madame már éppen aludni készült, így az ágyában érte a kábító átok. A lány még tett egy kósza mozdulatot a pálcával, így ha fel is ébredne az asszony, akkor is azonnal elaludna. Lily elmosolyodott. Hasznos kis bűbáj.

James azonnal Remushoz szaladt, aki holtra váltan állt a terem közepén.
- Holdsáp, barátom, mi a baj?
- James, Peter eltűnt.
- Mi? Hova?
- Nem tudjuk. A teremben nincs.
Sirius is befutott.
- Huhh, pajti, nem kell aggódni. Féregfark a hálókörletben van, mikor jöttek a dementorok, felrohant, majd a klubhelyiség kellős közepén elájult. Felvittem az ágyába.
- Rendben – James hosszan kifújta a levegőt. – Miért jöttek be? És hogyan?
- Ez még nem teljesen világos. Valószínűleg a sok boldog lélek vonzotta őket, mindenki itt volt a lakomán. És alighanem úgy sikerült betörniük, hogy Frics kevésbé ügyelt a biztonságra. Kicsit bepiált – kacsintott Sirius.
- Hogy érted ezt?
- Nem zárta be az ajtót.
Jamesnek és Remusnak egyszerre esett le az álla.
- Be se zárta? Ez lehetetlen!
- Ha ilyen figyelmetlen, akkor Dumbledore tuti kirúgja! Jupíííí! – James a levegőbe bokszolt.
- Szerintem ez elég valószínűtlen.
James, Sirius és Remus egyszerre fordultak a hang felé. Nem más állt az ajtóban, mint Lily.

- Evans! Te meg hogyhogy lejöttél? – Sirius tágra nyílt szemmel bámulta a lányt.
- A Madame elengedett. Azt mondta, lejöhetek.
- De mi… hogyan…
- Jól voltam. Semmi bajom.
- Lily! – Will sietett a barátnője felé, majd átölelte, és megcsókolta. James tüntetőleg elfordult. – Hogy kerülsz te ide?
- A javasasszony azt mondta, kutya bajom.
- De jó! Gyere, ülj le!
- Hé, várjál, Taylor – szólt oda James, végre rájuk nézve. – Lily, mire gondoltál, mikor azt mondtad, valószínűtlen, hogy Frics hibázott?
- Arra, hogy láttam, mikor bezárta a tölgyfa ajtót.
- De… akkor…
- Valaki kinyitotta – bólintott komolyan a lány.
- De hát ki tenne ilyet? És mi oka lenne rá?
- Nem hinném, hogy mindenkinek rosszat akart. Talán csak viccesnek találta…
- Ha-ha! Halálra röhögöm magam…
-… vagy meg akart valakit leckéztetni.
- Áh, kizárt. Ilyen idióta nincs.
- Mégis bejöttek a dementorok – Lily kezdett mérges lenni. – Valaki kinyitotta az ajtót!
- Evans, nem gyanúsítgathatsz kedvedre. – James megint Evansnek hívta… - Bizonyíték kell!
- Lesz is, ne aggódj! – Lily vetett még egy lángoló smaragdzöld pillantást a fiúra, majd belekarolt barátjába, és ellibegett.

Lily remekül szórakozott az ünnepségen, és sokat táncolt Will-lel, meg Remussal, persze csak barátként. James többször is felkérte, de keresztülnézett rajta. Bántotta a lelkét, hogy James nem hisz neki, és úgy próbálta védeni magát, hogy ellenséges volt a fiúval. Ez volt az egyetlen, ami beárnyékolta a jókedvét.
- Evans a veszekedés óta olyan veled, mint egy sárkány – jegyezte meg Sirius.
- Tudom… - sóhajtott fáradtan James. – Tánc közben akartam tőle bocsánatot kérni. De még csak rám sem nézett.
- Hajajaj, pajti… ezt nézd. Kalamajka a láthatáron! Piton felkérte Evanst!
A lány a fejét rázta, és sajnálkozva nézett a fekete hajú fiúra. James és Sirius igyekeztek odaoldalazni az asztalhoz, hogy hallják, mit mondanak.
- Nem, Perselus, most nincs kedvem táncolni veled. Lehet, hogy nem is lesz.
- De miért, Lily?
- Ó, Per, rám se hederítettél, két hónapja vagyunk itt, és egyszer sem beszéltünk! A múltkor, amikor sétáltunk volna, akkor se jöttél el! Fél órát vártam rád!
- De Lily, nem tudtam menni. Tudod, Nott…
- Nem érdekel Nott! Nem is szóltál hozzám!

- Lily, valami baj van? – Will épp akkor ért vissza az asztalhoz, kezében egy pohár frissítővel.
- Nem, nincs, édes – A lány alaposan kihangsúlyozta az „édes” szót, amitől Jamesnek olyan érzése támadt, mintha sürgősen le akarna ütni valakit. Mondjuk a fent említett édest.
Piton is hasonlóan érezhetett, mert keze ökölbe szorult, arca pedig összerándult. Sirius megjegyezte, hogy nem mosott hajat, mire a közelben állók ajka megrándult. Felfelé.
- Perselus, ő a barátom, Will Taylor.
- Örvendek! – nyújtott kezet Will.
- Én nem! - fröcsögte Piton, és elviharzott. Sirius szerint denevérré változott, és elrepült.
Lily vállat vont, és adott egy puszit barátja arcára.
- Köszönöm az üdítőt!

Hajnali egy felé járt az idő, és már mindenki jóval kókadtabb volt, mint a bál elején. James éppen egy vicces sztorit mesélt, barátai és rajongói nagy örömére. Lily összeráncolt homlokkal figyelte a fiú széles gesztusait, és úgy döntött, ha szépen kérné, igent mondana egy táncra…

Úgy húsz perccel később Will Lily felé fordult.
- Kedves, azt hiszem, elmegyek aludni.
Lily könnyeden megcsókolta.
- Menj csak. Én még maradok egy kicsit.
- Jó… ahogy gondolod. – Will sokat sejtetően nézett James felé.
- Nyugi. Nem maradok sokáig.
James egy ideje sűrűn pillantott Lilyék asztala felé. Alig várta már, hogy Will mikor megy fel.
Sejtése beigazolódott, a fiú előbb ment fel, mint Lily. Lindsay-től, már egy órája megszabadult, mivel a lány, fejfájásra hivatkozva, elment. Mikor Will kiment a teremből, James Lily előtt termett.
- Elnézést, szép hölgy, de varázslatos kisugárzása arra késztet, hogy táncolni hívjam – James elővette legelbűvölőbb mosolyát, és nagy szemekkel nézett Lilyre. Láthatólag jó párosítás volt, mivel a zöld szemek az ő barna szemeibe fúródtak, majd a lány felsóhajtott:
- Egye fene.