Egy elveszített adomány

A nő a teraszon ül. Mézédes borába kortyol. Cigarettára gyújt. A bor markáns íze összetapasztja az érzékeit, akárcsak a férfi, akitől kapta.... elkél mellé a dohány életszerű kesernyéje. Még akkor is, ha ezzel bravúrosan meghágja a borfogyasztás törvényeit. Sohasem volt egy tucatember, nem is akart az lenni, bár még csak tanulja, mi az ami neki, egyes egyedül csak őneki a jó.
Tücskök ciripelnek, az ipari park tompa moraját szűri a túlontúl szúnyogos, ugyanakkor friss völgyi levegő. A város jótékony messzesége nyugalmat áraszt, bár a nő tudja, sohasem lehet elég távol egyetlen várostól sem.
Valami furcsa feszültség gombócosodik a gyomra tájékán, legszívesebben kitépné magából, azt sem bánva, ha a lelke is vele szakad.

Valaha írt. Ostobaságokat, szomorú meséket, egy gyermekről, aki meghasonlott és beletört a felnőttek érthetetlen, ócska világába. Már ő sem érti őket. Nem csoda, egy éve már, hogy kifordul a toll a kezéből mindig, ha azt hiszi, ihletet érez és íráshoz lát. S ez alatt az év alatt tíz évet öregedett. Elvesztett egy lebilincselő mosolyt, két kosár lelkesedést, sajátos szarkasztikus humorát, néhány fontos embert, pár nagy lehetőséget és eggyel kevesebb pszichopatát, mint kellett volna.
S bár folyton fejtegette, hogy miért, valójában azért ügyelt arra, nehogy kiderüljön, mert legbelül rettegett, ha meglesz az ok, elvész a remény, hogy még visszafordítható, hogy egyszer még újra visszatalál hozzá a tehetség, vagy ha az nem is, legalább a képesség, hogy kimondja, leírja azt, ami ott bent annyira elviselhetetlenül feszít.
Ameddig a szem ellát mint megannyi apró szentjánosbogár, tompafényű lámpák világítanak, pont annyira, hogy az ember ne bukjon orra a bödönnyi sötétben, de még láthassa a csillagokat. Hallani lehet, ahogy az istállóban a lovak a vacsora utolsó falatjait ropogtatják, s eszébe jut, mennyire szereti, s egyben gyűlöli is ezt a tanyát.
Gondolatai kuszák. Sok-sok összekarolt badarság. Bora túlontúl édes, hiába kutatja, hiába keresi benne annyira az alkoholízt vagy a keserűt. Semmi sem stimmel.
Némára fáradt arca komor. Szeme körül apró szarkalábak, láthatatlanná szőkült szemöldökeire hagyja ráomlani sűrű mézszínű haját, melybe egyre vaskosabb melírcsíkokat vés a nap. A meleg, a munka, amit szinte már cseppet sem szeret, holott az élete volt...talán még most is az.

Már nem hajlandó sajnálni magát. Ámbár néhány napja csak, hogy néma könnyekkel vállrázkódva állt a mosogató előtt, mert volt már egy csomó mosatlan edény...és mert a szakma legaljára süllyedt, hiszen a szó szoros értelmében állatkínzóvá vált. Minden egyes sánta lépés, amit a legkedvesebb, legcsodálatosabb lova tett a táborozó gyerekek alatt, miközben értelmes barna szemeit ijedten függesztette rá: „ miért csinálod, hát nem látod, mennyire fáj?”,újabb és újabb patanyomot hagyott a lelkén, ami már nem nagy, de foszlányokban legalább még létezik.
Nincsenek már összefüggő emlékei az útról, ami ide vezetett. Az emberi emlékezet jótékony hatása, hogy a rosszat hamar selejtezi, s azt a néhány kicsit is jót próbálja felduzzasztani a helyén.

Bután nézi az üres poharat. Nem tölt többet. Az idáig csócsált csonkcigaretta helyett újat keres. Talál. Ahogyan magát már sohasem fogja, s bár ezt biztosan tudja, próbálkozik még. Az élete nem veszhetett egyetlen örvényben sem el. Mert örvényekből állt. Talán a fekete lyuk ott bent, a feszítő, végtelen magamutogatás és a súlyos csend gyilkos keveréke a válasz. De még nincs meg a megfelelő kérdés.
Jóllakatta az összes szúnyogot. Csak a tücskök maradtak és néhány halk távoli elégedettnek tűnő prüszkölés.

És egy újabb meddő, értelmetlen próbálkozás kesernyés íze... vagy talán a dohányé. Nem tudja. Feláll. Üres rutinba kezd: aludni indul.