Csendben

Szeretek a reggeli ködben sétálni. A nap sugarai átszűrődnek a felhők habos fodrai között és káprázatos fényjátékkal örvendeztetnek meg. A házak közt egy kistestű macska szalad végig az utcán, mintha fiatal lány lenne, aki éjszaka kimaradt a tiltás ellenére kedvesével és még a szülők ébredése előtt belopózna szobájába. A parthoz érve letekintek a megáradt folyóra, mely a rakpartot mossa. A hatalmas víz ereje bámulatos, ahogy rönköket, olvadó jégtáblákat sodor a felszínen, majd egy-egy örvényben megforgatja terhét. Tekintetem az égre emelem és nagyot lélegzek a hideg-illatú levegőből.

Szemem sarkában feltűnik egy épület. A felső rakparton áll, mint apró ékszer bújik meg a város szürke rengetegében. Falai lazac színű téglákból, valaha csodás pompával díszelegtek, mára már a füstös város beszennyezte. Tetejét zsolnai, mázas cserepekkel fedték, a szivárvány összes színében, sávosan díszítve. Átsétálok a szeretett épülethez. Kapuján hatalmas lakat a folyó felőli oldalon. Ámulva tekintek tornya felé és elindulok körbejárni. Hátul középkorú nő sepreget a Fő utca felőli kapuban.
- Jó reggelt. Bemehetek? – kérdezem félve, hisz manapság féltik az ilyen helyeket a vandáloktól.
- Persze Aranyoskám. – néz fel a nő, talán látja, nem okoznék kárt. Jólesik bizalma.

Bent félhomály és csípős hideg fogad. Végig sétálok a padok mellett. Emlékek öntik el fejemet, szívemet szomorúság facsarja. Átsétálok csendben a szószékkel szemközti padsorba. Látom magam előtt az embereket, látom Édesanyám, mikor a húgomat keresztelték a templom közepénél álló asztalnál. Ott áll mellettem első dadusom, Margit Mami, a templom akkori gondnoka. Érzem keze szorítását a vállamon, nem engedte, hogy elmozduljak helyemről, míg tart a szertartás. Hallom Aladár Bácsi hangját, a kedves lelkészt, aki már nincs közöttünk pár éve. Sosem haragudott, pedig hányszor szólítottam „Kutyafülűnek”. Ilyenkor rám mosolygott és megkért, mondjam el a verset neki is. „Kutyatár, kutyatár…” Könnyeim végig csorognak arcomon. Újabb kép tárul elém, szívembe markoló.

Fekete ruhás emberek lépkednek a padok között. Van, aki bánatos, van, aki pusztán kötelességtudatból jött el. „Drága Lacim!” Sóhajom pillanatok alatt elcsendesül. Lám, a neked tett fogadalmam-betartottam, befejeztem az iskolát, még ha nem is problémamentesen. Remélem, odafentről látsz, mosolyogva, mint mikor a kávét ittuk a kicsike teraszon. Édes emlékek, ahogy kezem fogtad, húztál haza a partról és ha hisztizni kezdtem, fenekeléssel fenyegettél. Mindig lányt szerettél volna, részben meg is kaptad, hisz együtt töltöttünk négy szép évet. Azt az időt töltötted velem, amíg a legaranyosabb, legbájosabb hölgy voltam a földkerekségen.

Felpillantok a színes üvegekkel kirakott ablakra. Hagyom, hogy a napfény feltöltse lelkem erővel.
- Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem el hozzád. – suttogom a fénybe.
- Tudod, hogy milyen sokat beszélgetnék veled, de mindig akad valami halaszthatatlan.
- Nem haragszom. – hallom a kellemes férfihangot. – A te döntésed, mikor fordulsz hozzám.
- Vedd el kérlek szomorúságom. – fonom össze kezeimet arcom előtt – Emlékeik úgyis bennem élnek, nem kívánom másnak e terhet.
- Fájdalmad egyszer elkopik, jönnek majd napfényes reggelek és tudod jól, mindig veled leszek. – zsong a fejemben válasza.
Könnyeim ismét elöntik arcomat, sírásom felszabadító, Tőle kaptam.
Szemeim előtt világos képek sokasága suhan, mintha gyorsított felvételt néznék. Boldog arcok, öltönyös férfiak, gyönyörű, fehér ruhás nő, karon ülő gyermek, kinek mosolya még az én szívem is megtölti örömmel. Színek kavarognak, mint egy hatalmas kaleidoszkóp képe, olyan a látomás.

Hirtelen elsötétedik minden. Pupilláim lassan megszokják a félhomályt. A templomban csend honol. Lelkem újult örömmel feszíti mellkasom, ahogy kilépek a kapun. Intek a gondnok felé, majd szaporázva lépteimet indulok emlékeimmel szívemben, egy újabb nap felé.