Búcsú egy olyantól, aki túl sokat képzelt magáról

Azt mondják, minél több homokszem pergett le életünk homokórájából, annál tisztábban láthatunk át rajta. De mi van akkor, ha még mindig nem látok tisztán? Mi van, ha nem voltam még itt eleget? Hogyan pótoljam a szétcsúszott időt? Egyáltalán merre forduljak utoljára? Nem voltam még sehol eleget. Hová menjek haza? Mi legyen az utolsó mondat és kinek címezzem? Ki az, akinek volt egyáltalán ideje engem szeretni? Ki az, akitől nem menekültem el így vagy úgy, ilyen meg olyan okokra hivatkozva?


De hát olyan fiatal vagy még – mondják, miközben vizslatni kezdenek és nem értik. Nem tudják, hogy romlott bennem az élet. De nekik úgy sem vagyok más, csak a külcsín: a szemeim, a babaarcom, na meg a hosszú lábaim.


Mondok én nektek valamit.


Mindig mindenki el akart venni belőlem egy darabot és miután persze megtöltekezett azzal, ami kellett neki, magamra hagyott. Nem tudjátok hová vitte? Felhasznál, elraktároz engem, mint egy kedves emléket vagy egy  égető tanulságot az élettől? Nem tudom, csak azzal vagyok tisztában, ami nekem maradt.


 A hajam őszül, a szerveim egymás után mondják fel a szolgálatot, a legveszélyesebb számomra mégis a csend, mert odabent rohadt nagy csend van. Nem az a megnyugtató, inkább olyan vihar előtti. Attól meg mindig félni kell, nem?


Nos, én félek! Talán ez lesz az utolsó érzelem, ami az arcomra vetül. Mondjátok, így fogtok rám emlékezni? És mi lesz a mosolyommal, amit úgy szerettetek? Azt gondoltam, még nektek adhatom.