Bent

Ébredek. Olyan az egész, mintha egy keserves operettet próbálnék végig nézni. Látom magamat, amint lassan emelem ki a fejemet a melankóliából. Forgolódom, gondolkozom, hol is vagyok? Még pár perc és visszajön a kép… esküszöm, még pár pillanat és… Meg van. Kollégium. Pillangó utca hármas szám, második emelet, 227-es szoba, 4-es ágy. Az első gondolat? Mi is szokott lenni? Ja, hogy sosem lesz jobb. De rendszerint van egy második gondolatom is, méghozzá az, hogy én különc akarok lenni. Mivel ma már dívat pesszimistának lenni, úgy lóghatok ki a legjobban a sorból, ha derűlátó vagyok. Próbálom látni a szépet, a jót a rosszban, de ez időnként nagyobb fájdalommal jár, mint ahogy azt hinné az ember. Lesz annyi erőm, hogy felüljek? Aztán fel is kell állnom, hogy estére a világ visszaverjen, visszataszítson az álmok nyomasztó kis bolygójára. Régen nem így volt ez. Régen, amikor még otthon éltem.

De mára már napközben is száműzöm magamat erre a sivár, lakatlan sár, plazma, és ürülék golyóra, hogy elvesszek egy kicsit a saját vágyaimban. Szeretek az álmok eme furcsa kis égitestén időzni, mert itt úgy gyúrom az anyagot, és olyanná formázom, ahogy és amilyenre akarom. A sárból és agyagból néha hidakat és hegyeket emelek, és köztük barangolok. Van, hogy embereket alkotok és pusztítok el kedvem szerint. De van, akit megépítek, és érintetlenül hagyok. És van, akit megszeretek… túlságosan is. Most már felülhetek. Lefutottam a kötelező köröket, amik segítenek beindítani az agyamat. Végre beindul a szokásos monoton hegedűjáték, ami jelzi, hogy én én vagyok, és az életem az enyém, az én nyomortelepem. Se kar, se láb, se látás, se hallás. Egy szappan vagyok, akivel az emberek az alsó részüket mossák tisztára. Látni szeretném az arcomat, de nincs olyan tükör, amiben végre szembe találkoznék vele, legalábbis most nincs itt olyan. Meg akarom keresni magamat, de ahhoz szükségem van rá. Ma megtalálom. Pozitív gondolatok. Csak arra kell gondolnom, összpontosítanom, hogy ma megtaláljam. Ma megtalálom. De előbb még dolgom van. A reggelimet akarom. Egy éhes ember vagyok, aki haragban van a világgal, de legfőbbképpen az Istennel.

Magam sem tudom, hogy miért? Talán, mert megvert azzal a vággyal, hogy különlegesnek akarom látni magam, vagy talán azért, mert túl átlagos vagyok. A nap végére megoldom az ügyeimet… mind a kettőt. Úgy érzem, hogy minden reggel megerőszakolja a testemet. Az öklébe szorít és kipréseli a szart is belőlem. Néha azért jól esik. Csak a szépet akarom látni. Más, legyek más. Az öltözés olyan szertartása a napnak, ami a fürdés és az élet mezsgyéjén a határvonal. Amíg nem veszem fel a gyűrött farmerem, addig még én vagyok, itthon, az én világomban. De, ha felvettem, akkor minden átalakul. Az értékek megváltoznak. Az érzelmek fontossági sorrendje megváltozik. A gyűlölet, a harag prioritása megnő, és az „én” kerül az utolsó helyre. Kilenc perc a fürdés és az öltözködés. 9 perc választ el két szenvedést egymástól. Itthon a magam rabja vagyok, odakint a világé. Remélnem kell, hogy a dolgok jobbra fordulnak. Remélhetek egyáltalán ilyet? Lásd a helyest! Régóta döntök kisebb készülődési rekordokat. Nem törődöm már magammal. Nem tudom, hogy miért is kéne bárkinek tetszenem? Miért is akarnék megfelelni a világnak? Hetek teltek el úgy, hogy nem borotváltam meg az arcomat. Hónapok teltek el úgy, hogy nem voltam fodrásznál.

Évek teltek el úgy, hogy nem néztem tükörbe. Haragot érzek az elvárások miatt, amelyeknek nem fogok sosem megfelelni, mert gyűlölném magamat, ha csak kicsit is próbálkoznék vele. Nem akarom, hogy bárki is foglalkozzon velem, ugyanakkor sért, ha figyelmen kívül hagynak engem. Nem fair, hanem igazságtalan. Nem érdekel. Soha, senki nem próbált nekem megfelelni, ugyanakkor mindenki áldoz annyit, hogy nem egy utolsó trógernek öltözve lép ki az utcára. A nők még többet is tesznek. Elcsábítják a világot. Mind gyönyörű márványszobor. Érinthetetlenek és drágák. Tört már valaki ketté márványszobrot? Tudja valaki, hogy milyen a márvány belseje? A csiszolatlan rész? Nem. Csak az tudja meg, akinek van rá pénze. Túl drága. A szék támláján én heverek egy kopott, gyűrött melegítő felső képében. Magamra veszem saját magamat, megfelelek a képnek, ami bennem él magamról. Betöltöm a szerepem, vállalom magamat. Halkan teszem a dolgom, meghunyászkodva, mint egy utolsó senki. Széttépnek az indulatok, de félek őket feloldozni, mert ha egyszer átveszik a felelőséget és a terheket, akkor átformálják a világ rendjét. Nem akarok szakadást a harmóniában… még. Boldogulok a tudásom szerint, de nehezemre esik most kimondani a pozitív gondolatokat. Nem akarok átlagos lenni. A kabát az egyetlen értékem. Nem fakult még ki, és elrejt a kíváncsi szemek elől. Magamra veszem az álcát, a fekete köpenyt, hogy eltakarja a hibáimat, és kirekessze az embereket. Csendben.

Ha arra gondolok, hogy mi történik velem az elkövetkező pár lépésben, akkor elfog az a mérhetetlen honvágy, a régi emlékekben szeretném találni magam. Amikor meglátom őt, a tükrömet, akkor érzem a legjobban, hogy kifelé csak egy dolog van, ami nekem rendeltett: a kabátom. Nincsenek barátok, család, társak… és nincs ő, hogy szeressem, hogy szeressen. Bent egy komor mélység, hideg, kékes csend, de kint semmi. Szeretném átölelni. Érezni, hogy az ő teste is meleg, hogy ő is él, az ő szíve is pumpálja a vért és az ő szervezete is lopja a világ levegőjét. Érezni, hogy kisebb, hogy szüksége van rám. Magamhoz akarom szorítani. De nem tehetem. Nem is sejti, hogy milyen érzéseket próbálok elfojtani, amikor rá gondolok. Küzdök velük, hogy ne legyen valóságuk, csak testetlen szörnyek, titkolt vágyak maradjanak. Minden nap nehezebb legyűrni magamat. Minden nap tágul a mélység és a némaság is kezd egyre hallgatagabb lenni. A kék is sötétedik. Mind messzebb, és mindig távolabb kerülünk egymástól. Érzem… ő is érzi. Ő más. Nem próbál egy festmény mögé bújni. Átélt valamit, amit én is, csak nem tudom, hogy mit. Talán ő sem akar átlagos lenni. Talán neki is szüksége van valakire. De ő is érinthetetlen, egy távoli fény, egy apró csillag. Minden nap elmegyünk egymás mellett, és minden nap közömbösen vesszük tudomásul, hogy csak mi ketten létezünk a világon. Ez fáj… Ha tudná, hogy érte felperzselném a Földet… Megölném a számomra legdrágábbat, és elpusztítanám a legszebbet egyetlen pillantásáért, egyetlen mosolyáért. Bár látnám azt a szikrát a szemében, ami az enyémben ragyog, ha csak egy ezredmásodpercre is átfut az agyamon az arca, a lelke, a fájdalmai. De nem látom a szemét. Mind a ketten másfelé nézünk. Ő a föld, én az ég irányába. Ha ma is engedem, hogy ez legyen, akkor nem várom meg a holnapot. Akkor nem lesz holnap. Nem bírom tovább. Nem hagyom, hogy ne érdekeljen minket a magányunk. Nem hagyom. Ha mellé érek, akkor ellopom a tekintetéből a fényt. És kicserélem a magaméval. Meg teszem. Istenemre megteszem.

Csak két lépés… Már csak egy… Nem történik semmi. Nem teszem meg, ahogy eddig se tettem. Minden marad a régi. Senki vagyok, és úgy bukok el, ahogy élek, senkiként. Már két lépés… Már három… Mind messzebb, és mindig távolabb kerülünk egymástól, és most már tényleg, örökké, megfordíthatatlanul, végleg. A kék kékebb, a néma némább. A mély is mélyebb. Hosszú az út a magány partjain, de semmi sem jut eszembe, ami ennél jobban ki tudná fejezni, hogy mennyire fáj, hogy elengedtem. Lélegzetet sem vesz a nyomorom. Valami okosat, vagy bölcset szeretnék mondani, de van úgy, hogy az ember kifogy a bölcsességekből. Nincs mit a magány partjait verdeső tenger vízébe hajítani, hogy megvédjen minket a saját hibáinktól. Bár úgy élhetnék, mint a szél. Bár úgy élhetnék…

Én elengedtem őt. Hagytam, hogy elsodródjunk és megvonjuk a vállunkat a tény fölött, hogy az a két ember, akik egyedül élnek, és lélegeznek ezen a mocskos fegyenctelepen, egymásnak születtek, hogy egymást támogatva, szeretve vagy akár gyűlölve éljenek szembe a viharral, sártengerrel és az őrjöngő hullámokkal. Én engedtem, de ő nem. Érzem, érzem, érzem, érzem. Megállok, és tudom, hogy ő sosem fogja hagyni, mert ő lány. Fontosabb vagyok neki annál, minthogy miattam elveszítsük egymást. Ő áll velem szembe. Nézi a szemeimet, néz át rajtuk, bele a fejembe. A gondolataimat fürkészi. Tudja, hogy mit éltünk meg. Szükségünk van egymásra. Ő bátor. Megteszi, amit én nem, megment minket a magánytól. A látvánnyal képtelenség betelni. Nem vehetem le róla a szememet, mert már rég elvesztek az övéiben. Szikrát cseréltünk. Egymás fényét elloptuk. Bár tudnám folytatni, de képtelen vagyok. Nem vártunk többet egymásra.

Az ember telhetetlen. Ha valami jó, akkor az legyen tökéletes. Elkövettük és tökéletessé tettük azt a napot, és két ember életét is. Nem mentünk sehová, nem vártunk többet semmire, és senkire. Nem érdekeltek a szabályok… Akkor, ott, ahogy az ölemben ült és éreztem, hogy hamarosan ő is szertefoszlik, mint ahogy én is fogok csak a szemeit bámultam. A lelkembe látott. Pillanatok, percek, napok, évek sűrűsödtek egyetlen érzésbe. A darabjaira hullott a világegyetem, és olyan messze jutottunk, hogy hamar kívül találtuk magunkat a határain. Úgy tartják, az ember az orgazmusakor az Isten arcába lát, de én nem láttam az Urat. Nem láttam a mennyországot, nem láttam semmi okot, amiért optimistának kellene lennem. Megértettem, hogy minden úgy van jól, ahogyan van. Rájöttem, hogy nem kell egyedinek lennem… én már az vagyok. Időnként az a legkülönlegesebb, aki a legátlagosabb. Mindenki szeretne kilógni, és mindenki szeretne egy lenni a sok közül. De, ha mindenki egy, akkor én maradok a sok. Nem akarok többé más lenni, én maradok én. Mert az út végén nem a mennyek királyát, Istent láttam, hanem a saját arcomba bámultam.