Barátság, szerelem

15 perce ültem a kocsiban, ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, percenként felpillantva a sötét ablakokra. Muszáj felmennem, muszáj felmennem – győzködtem magam. Nem csinálhatom ezt tovább, meg kell mondanom neki az igazat, nem hazudhatok tovább se neki, se magamnak. Megyek, döntöttem el és már nyúltam is az ajtó felé. Nem mégsem, gondoltam meg magam. Hirtelen fényt láttam jobb oldalról, a francba rendőrök, még csak az hiányzik, hogy megkérdezzék, mégis mi a fenét ücsörögök itt este fél 11-kor a sötét autóban. Felkaptam a táskám az ülésről és kipattantam a kocsiból. Gyorsan bezártam, majd a lépcsőház felé vettem az irányt. Szerencsére nem állítottak meg. Nem csináltam semmi rosszat, de még csak nem is itt lakom, mit mondtam volna nekik, mi a fenét keresek itt ilyenkor, na nem mintha közük lenne hozzá, de néha olyan kíváncsiak és hát rendőrnek hazudni, nem épp a legjobb dolog. Gyorsan bepötyögtem a kódot a kaputelefonon és már bent is voltam. Hamar felértem a második emeletre. Álldogáltam úgy 3 percet az ajtó előtt mire bekopogtam. Néma csönd. Aztán még kétszer kopogtam, de semmi válasz. Már éppen fordultam a lépcső irányába, amikor kulcscsörgést hallottam és már nyílt is a bejárati ajtó. Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban. Ott állt egy szál pólóban és boxerben, kócos hajjal. Én szólaltam meg előbb.

- Szia. Azt hittem nem vagy itthon – mondtam zavartan, de nem mertem a szemébe nézni. Sajnálom, hogy felébresztettelek, talán jobb, ha most megyek, nem akarlak zavarni.
És már fordultam is volna, de elkapta a kezem.
- Ne csináld már, tudod, hogy sosem zavarsz – válaszolta, és behúzott az előszobába.
- Amúgy is felébresztettél és azt hiszem tartozol egy magyarázattal is az elmúlt egy héttel kapcsolatban - mondta miközben elnyomott egy ásítást.
- Ezért jöttem, mert beszélnünk kell – mondtam alig hallhatóan.
- Sejtem, hogy miről lesz szó.

Elindult a nappali irányába, én pedig követtem. Mennyire jól ismertem ezt a kis lakást. A kicsi konyhát, az étkezőt a nagy üvegasztallal és a 4 székkel. A nappalit a fekete bőrkanapéval, előtte a mahagóni színű asztalkával. És a hálószoba, azzal az óriási ággyal, ahol még sosem voltam, csak egyszer bekukkantottam, amikor körbemutogatta a lakást. Kifejezetten jó ízlése volt, ahhoz képest, hogy pasi. Valahogy minden passzolt egymáshoz.
3 hónappal ezelőtt jártam itt először. Régóta ismertük egymást, de egyszer csak kezdett szorosabbra fordulni a kapcsolatunk. Hetente többször találkoztunk, közös főzőcskézéseket tartottunk, filmet néztünk, vásárolni jártunk, egy csomó időt töltöttünk együtt. Aki nem ismert minket azt hihette, hogy egy pár vagyunk, pedig csak barátok voltunk. Tudom, hogy nem létezik barátság férfi és nő között, de mi rácáfoltunk erre az állításra. Vagyis azt hittem. Bennem megváltozott valami és az annyira felkavart, hogy az elmúlt egy hétben minden találkozónkat lemondtam és még a telefont sem vettem fel, ha keresett. Nem volt szép dolog tőlem, de egyszerűen nem tudtam mit kéne tennem. De most végre rászántam magam, hogy elmondjam neki az igazságot.
- Kérsz valamit inni?- kérdezte.
- Valami erős jól esne - gondoltam. Kocsival vagyok, úgyhogy csak vizet kérek – válaszoltam, miközben leültem a kanapéra.
Ő is leült velem szembe, ugyanúgy ahogy én, törökülésbe. A pohár vizet az asztalra tette. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, de amikor rápillantottam láttam, hogy arra vár, hogy mondjak valamit.
- Szóval azért jöttem – kezdtem – mert el kell mondanom valamit. Az elmúlt egy hétben tudom, hogy hülyén viselkedtem, de történt valami és nem tudtam, hogyan mondjam el, mert hatással van kettőnkre és
Nem hagyta, hogy befejezzem.
- Jaj nehogy már rosszul érezd magad emiatt, nincs ebben semmi rossz.
Meglepetten néztem rá. Hát ennyire nyilvánvaló lenne, hogy mi a helyzet?
- Örülök neki, hogy találtál magadnak valakit, még akkor is, ha ezentúl kevesebb, vagy egyáltalán semennyi időd nem jut rám – mondta s közben belekortyolt a saját vizébe.
Fel sem fogtam mit mondott.
- Na és milyen, aki miatt egy hete hanyagolva vagyok? – kérdezte egy savanyú mosoly kíséretében.
- Micsoda, kicsoda, mi? – hadartam.
- Hát a pasi, aki miatt még a hívásaimat sem fogadod – mondta most már komolyan.
Nem tudom milyen képet vághattam, de láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy merjen-e nevetni vagy sem.
- Mi az? Ennyire szörnyű a pasas? – kérdezte mosolyogva, de mintha valami megkönnyebbülést láttam volna a szemeiben. Bár ha egy hete felém se nézel, akkor annyira mégsem lehet rossz – magyarázta inkább magának, mint sem nekem.
Akkor esett le, hogy azt hiszi, hogy van valakim és azért mondtam le minden találkát vele.
- Nincs senki, egyáltalán senki – mondtam végre, mikor megtaláltam a hangomat.
- Hát akkor? – nézett rám kérdő tekintettel. Ennyire rám untál talán vagy mi? - mintha egy kis szomorúságot hallottam volna ki a hangjából.
- Jaj dehogy, nem erről van szó – mondtam, s közben az ölemben lévő kezeimet tördeltem.
- Akkor meg mi van? Valami baj van? – kérdezte, majd az egyik kezem után nyúlt és megfogta. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz – bátorított, és a másik kezével végigsimított az arcomon.

És igen, neki tényleg mindent elmondhattam, de ez most nem volt olyan egyszerű. Fogalmam sem volt, hogyan mondjam meg neki, hogy mit érzek iránta. Talán még én magam sem tudtam. Csak azt, hogy ez részemről már nem barátság. Igazából azt sem tudom, hogy mikor változott meg a helyzet. Egyszer csak azt vettem észre, hogy filmnézés közbe nem azért hajtom a fejem a vállára, mert kényelmes, hanem azért mert érezni akarom a közelségét, a bőre illatát. Mert biztonságban érzem magam, ha szorosan ott van mellettem. És mert kívánom. Úgy kívánom, ahogy egy nő egy férfit. Most ezt mégis, hogy mondjam meg neki –morfondíroztam – ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Ahogy fogta a kezemet és nézett rám a gyönyörű barna szemeivel, azt kívántam, hogy bárcsak magához húzna, átölelne és megcsókolna.

De tudtam, hogy ez sosem történik meg. Éreztem, hogy egy könnycsepp jelenik meg a szememben, próbáltam mondani valamit és közben a könnyeimet visszanyelni, de nem ment, éreztem, ahogy az első csepp végigfolyik az arcomon és tudtam, hogy itt kész, vége jön a többi is. Kitört belőlem a sírás. Éreztem, hogy átfogja a derekam és magához húz, én pedig úgy bújtam hozzá, mint egy kisgyerek az édesanyjához, és tudtam, hogy totál hülyét csináltam magamból. Fogalmam sem volt, hogy fogom ezt megmagyarázni neki. Képtelen voltam gondolkodni, csak a kezeit éreztem le-föl siklani a hátamon, ahogy próbált nyugtatgatni. Nem tudta, hogy ezekkel az érintésekkel pont az ellenkezőjét éri el. Én pedig még jobban sírtam, vagy inkább már zokogtam, mert tudtam, hogy talán ez az utolsó eset, hogy így ölel és így bújhatok hozzá, és ezt a gondolatot nem tudtam elviselni. Talán 20 percig ültünk így, mire kicsit lecsillapodtam. Felemeltem a fejem a mellkasáról, de nem tudtam a szemébe nézni. A pólóját bámultam, amit alaposan eláztattam.
- Összesírtam a pólódat – állapítottam meg, s közben a könnyáztatta arcomat törölgettem.
- Ugyan már – legyintett – és az asztalka másik oldalára nyúlt, ahol ott volt egy doboz papír zsebkendő.

Eddig észre sem vettem. Már az elején a kezembe nyomhatta volna, de nem, ő hagyta, hogy rajta sírjak. Hát igen ilyen volt. Kedves, aranyos, gyengéd és megértő.
Miután letette elém a zsepis dobozt, felállt és a mini bárpult felé indult.
- Azt hiszem ránk fér egy ital - mondta és már vette is elő a két whisky-s poharat.
- De autóval vagyok – próbálkoztam.
- Hívok egy taxit, ha haza akarsz menni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

Egy perc múlva a kezembe nyomta a poharat, amibe mindjárt dupla adag volt töltve. Nem bírtam az egészet meginni, nagyon erős volt, égette a torkomat, de ugyan akkor kifejezetten jól esett. Tudtam, hogy nem sokára valami magyarázattal kell előállnom, de úgy éreztem képtelen vagyok elmondani az igazat, hazudni nem akartam, ezért úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha elmegyek. Lehajtottam a maradék whiskyt, majd megpróbáltam felállni, de mielőtt mindkét lábam a földre ért volna, elkapta a karom és visszarántott maga mellé.
- Most meg hova indulsz? – kérdezte.
- Haza – válaszoltam az egyik párnát bámulva.
- Azt már nem – csattant fel. Nem gondolod, hogy ilyen állapotban elengedlek, ennél jobban ismerhetnél. Szépen elmondod, hogy mi volt ez az egész és utána, ha még mindig menni akarsz, akkor hívom a taxit. Rendben? – érdeklődött.
Nem tudtam válaszolni, csak bólintottam. Látta rajtam, hogy nem fogok egy könnyen beszélni, ezért ő kezdett kérdezni én pedig válaszoltam.
- Szóval nincs pasi? – kérdezte.
- Nincs.
- De van valami, ami kettőnket érint.
- Igen.
- És ez jó dolog vagy rossz? – kíváncsiskodott tovább.
- Hát alapjában véve jó, de azt hiszem a mi esetünkben nem az.
- Miért nem?
Láttam rajta, hogy kezd türelmetlen lenni.
- Azért mert neked nem az a véleményed, mint nekem.
- Ezt meg honnan tudod?
- Csak tudom és kész.

Kezdtem rosszul érezni magam, nem akartam folytatni ezt a beszélgetést, de tudtam, hogy nem szabadulhatok, amíg el nem mondom neki az igazat. Nem hinném, hogy lenne még egyszer erőm végigcsinálni, és ő sem hagyna elmenni csak úgy.
- Mi lenne, ha elmondanád, hogy miről van szó és én majd eldöntöm, hogy mi a véleményem róla. Hmm?
Kezdett a fejembe szállni az ital így elég hamar beadtam a derekam.
- Rendben van. Arról van szó, hogy nem lehetünk tovább barátok.
- Ezt most nem értem. Miért? – kérdezte értetlenül.
- Mert – kezdtem – mert én nem tudok csak a barátod lenni.

Olyan halkan mondtam ki, hogy még én is alig hallottam a saját hangom. Néma csend lett köztünk, mintha megfagyott volna a levegő, nem tudom meddig tartott ez talán egy két másodpercig vagy akár több percig is, nem voltam képes a szemébe nézni, az üres whiskys poharat szorongattam. Azt hittem megértette a mondanivalóm lényegét, de nem így történt.
- Hogy érted azt, hogy nem tudsz csak a barátom lenni.
Ugyanolyan halkan beszélt, mint én.
- Mert nem tudok, mert – vettem egy nagy levegőt – én sokkal többet érzek irántad, mint barátság.
Nem szólt egy szót sem, felállt és a whiskys üveggel tért vissza, majd mindkettőnknek töltött.

A következő percben valami nagyon puhát éreztem a fejem alatt. Lassan kinyitottam a szemem, sötét volt. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy az ágyban fekszem. Ohh, csak álmodtam az egészet – sóhajtottam megkönnyebbülten. Lassan tapogatózni kezdtem a plédem után és akkor valami megmozdult a tenyerem alatt. Annyira megijedtem, hogy egy sikítás kíséretében fél métert ugrottam arrébb.
- Csss..nyugi.- hallottam a jól ismert hangot.
És abban a pillanatban fény gyúlt a szobában.
- Mit keresel az ágyamban? – kérdeztem neki szegezve a kérdést, miközben próbáltam visszamászni az ágy széléről.
- Már megbocsáss, de ez az én ágyam – válaszolta nyugodtan hangon, de mintha egy mosolyt próbált volna elrejteni.

Körbepillantottam és be kellett látnom, hogy igaza van. Én voltam az ő hálószobájában, az ő ágyában és nem fordítva.
- Akkor mit keresek én a te ágyadban? – tettem fel a kérdést ismét, kissé átfogalmazva.
- Hát eddig aludtunk, amíg fel nem ébresztettél, ma éjszaka már másodszor. Most már meg sem próbálta elrejteni a mosolyt az arcáról.

Akkor döbbentem rá, hogy nem álmodtam, hanem valójában megtörtént minden. Bevallottam neki, hogy mit érzek iránta. Éreztem, hogy tetőtől talpig elpirultam. Legszívesebben elsüllyedtem volna, de mivel ez nem volt lehetséges a takaró alá menekültem a tekintete elől. Az azonban csúszni kezdett, de nem magától, hanem ő volt, aki lehúzta rólam. Rápillantottam és láttam, hogy mosolyog.
- Most meg mi olyan mulatságos? – kérdeztem sértődötten.
- Gyönyörű vagy, amikor elpirulsz.
- Ez egyáltalán nem vicces – mordultam rá és közben felé legyintettem a kezemmel.

Ám amikor észrevettem, hogy a csuklómtól a vállamig csupasz a karom, gyorsan vissza is kaptam, és a takaró alá dugtam. Addig észre sem vettem, hogy nincs rajtam a fölsőm.
- Te levetkőztettél? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Muszáj volt. Nem akartam, hogy összegyűrődjön a ruhád, meg így kényelmesebb is.
- Aha.
Ennyit tudtam csak reagálni.
- De ha ez megnyugtat, előbb betakartalak, és utána bújtattalak ki a ruháidból.
- Ohh, milyen figyelmes – villantottam rá egy gúnyos mosolyt.
- Tudom, hogy szégyellős vagy.
- Még nem válaszoltál, hogy miért is kerültem az ágyadba? – kérdeztem érdeklődve.
- Azt hiszem, kicsit túl erős volt az ital. Elaludtál.
- Remek. És megtudhatom, hogy miért nem ébresztettél fel, hívtál egy taxit és vitettél haza?

Próbáltam terelni a témát, nem akartam, hogy szóba kerüljön az, amiről én egyáltalán nem akartam beszélni.
- Úgy gondoltam jobb, ha maradsz.
Zavartan kezdett pislogni és kerülte a tekintetem.
- Amúgy is azt hiszem, hogy meg kéne beszélnünk ezt a dolgot – mondta, az egyik sarokra fókuszálva.
- Milyen dolgot? – kérdeztem értetlenül.
Reméltem, ha úgy csinálok, mint aki nem emlékszik semmire, akkor ejti a témát. Tévedtem.
- Ne csinálj úgy mintha nem tudnád, hogy miről beszélek.
- Ja, az.

Olyan hangsúllyal mondtam, mintha csak a tegnapi ebédről lenne szó. Láttam, hogy rosszul esett neki.
- Azt hittem, hogy ennél többet jelentek neked – mondta kissé sértődötten.
- Jelentesz is, sokkal többet, mint gondolnád és sokkal többet, mint amennyit szabadna.
Éreztem, hogy megint fojtogat a sírás, de megpróbáltam uralkodni magamon, nem akartam még egy kínos jelenetet, abból már így is túl sok volt erre az estére.
- Nehogy megint sírni kezdj nekem. Nem tudok mit kezdeni egy síró nővel és azt hiszem nincs több tiszta pólóm, amit felvehetnék, ha ezt is eláztatod.
Olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy muszáj volt megmosolyognom.
- Na ezt már szeretem – mondta. És most pedig.. mielőtt folytatta volna átkarolta a derekam és szorosan magam mellé húzott, arra sem volt időm, hogy ellenkezzek. Na nem mintha tudtam volna, volt köztünk úgy 40 kg különbség az ő javára.
- Szóval – folytatta – így most már sokkal kényelmesebb.
A karját még mindig nem vette le rólam és olyan közel voltam hozzá, hogy a kezemet és a fejemet csak a mellkasára tudtam tenni. Meg sem próbáltam ellenkezni, hasztalan lett volna, de azért muszáj volt megjegyeznem, hogy nem éppen a legjobb testhelyzetet választotta. Nagyon kényelmetlenül és nagyon is kényelmesen éreztem magam egyszerre.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam halkan.
- Micsoda? – kérdezte ártatlanul.
- Hát az, hogy így.. Ezt egyáltalában nem lenne szabad csinálnunk.
Kicsit talán túl élesen mondtam.
- Talán nem kényelmes? – kérdezte rám nézve.
- De, az. Túlságosan is – vallottam be.
- Hát akkor meg?
- Nem lehet, mert ez nem helyes. Tudod nagyon jól, hogy mit érzek irántad, te pedig nem érzed..
Nem tudtam tovább folytatni, elcsuklott a hangom.
- Miért vagy ennyire biztos ebben?
- Tessék? – kérdeztem vissza.

Lassan mozdult meg alattam, felemeltem a fejem a mellkasáról, ő pedig felült velem szembe. Láttam, hogy zavarban van. Megfogta a kezem, és beszélni kezdett.
- Tudod, azt hiszem mindketten vakok voltunk. De főleg én. Régen észre kellett volna vennem, hogy mi folyik köztünk. Ez már régóta nem az, aminek hisszük. Remekül elvagyunk együtt, hetente többször találkozunk, de ez már nem barátság. Ez annál sokkal több. És ezt már mindketten éreztük, csak te voltál az, aki előbb kimondta, és ezzel az én szemem is felnyitottad. Emlékszel mikor mindig egy párnak néztek minket? Az sem volt véletlen, mert a kívülállók számára nyilvánvaló volt, hogy mi a helyzet velünk. Csak mi ezt nem akartuk észrevenni. Nem tudom miért történt ez így, de örülök neki, hogy ma este volt hozzá bátorságod, hogy bevalld az érzéseid. Most már végre értem, hogy miért esik olyan jól, amikor végigsimíthatok a karodon vagy az arcodon, mert vágyom arra, hogy megérintselek, és hogy olyan közel legyél hozzám, amennyire csak lehet.

Nem tudtam mit mondani, annyira meglepett a vallomása, hogy csak ültem ott, néztem a barna szemeibe és éreztem, hogy újabb könnycsepp bujkál a szemem sarkában, ezen az estén már sokadszorra, de ez most azért, mert hihetetlenül boldog voltam. Lehajtottam a fejem és a kis forró csepp végigfolyt az arcomon. Ő az állam alá nyúlt, finoman megemelte azt és mire észrevettem magam ő már a kis nedves csík útját puszilta végig. Megállt a szám sarkánál, lehelete finoman cirógatta a bőröm. Várt. Arra várt, hogy én mozduljak. És én megtettem. Nagyon picit elfordítottam a fejem, hogy ajkaink egy vonalba kerüljenek, résnyire nyitottam őket és most én voltam az, aki megállt. Végigsimított a nyelve hegyével az alsó ajkamon, majd a felsőn is. Halk sóhaj hagyta el a számat. Ez csak még jobban felbátorította és a következő pillanatban nyelvét már a számban éreztem. Gyengéden, de mégis erőteljesen csókolt. Minden porcikáját érezni akartam, fészkelődni kezdtem. Észrevette miben mesterkedem és fél pillanat alatt az ölébe húzott. Egyik kezével a hátamat cirógatta, másikkal pedig fentről haladt lefelé. Én sem tétlenkedtem. Karjaimmal szorosan körbefontam a nyakát, kezeim a hátán és mellkasán kalandoztak, néha- néha beletúrva kócos hajába. Hosszú perceken keresztül faltuk egymást összegabalyodva, nem bírtunk betelni a másikkal.
Hihetetlen érzés volt. A szívem a torkomban dobogott, a vérem forró lávafolyamként száguldott ereimben, a levegőt olyan szaporán vettük mindketten, mint akik éppen végigfutottak egy maratont.
- Időt kérek – mondta miközben ajkaival finoman harapdálta a nyakamat.
- Levegőre van szükségem.
- Nekem is – válaszoltam mosolyogva.
- Nem tudtam, hogy ilyen szenvedélyes vagy.
- Én sem – kuncogtam.
- Ha tudtam volna már sokkal előbb…
Nem fejezte be a mondatot.
- Sokkal előbb mi? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Ajkaival finoman haladt felfelé a nyakamon, majd a számra tapadt. Újabb heves csókcsata következett. Pozíciót változtattunk, a hátamra fektetett és így folytattuk.

Pár órával később egymás karjaiban ébredtünk. Ő már ébren volt, mire én kinyitottam a szemem.
- Jó reggelt – szólt mosolyogva.
- Szia.
- Remélem jól aludtál? – kérdezte.
- Istenien – válaszoltam mosolyogva.
- Nagyszerű. Akkor jobb lesz, ha hozzászoksz, mert ez a mai naptól fogva így lesz.
- Tessék? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
- Jól hallottad. Ma szépen ideköltözöl hozzám, egyetlen napot sem vagyok hajlandó eltölteni nélküled.
- Biztos ezt szeretnéd? – kérdeztem félve.
Meghallhatta a bizonytalanságot a hangomban. Arcomat a tenyerébe fogta majd a szemembe nézve így szólt:
- Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos. Mindegy egyes percben veled akarok lenni. Úgyhogy nem fogadok el nemleges választ.
- Rendben.
Nem tudtam mi mást mondhatnék.
- Én is így gondoltam. Szeretlek.
- Én is szeretlek.