B-vel a föld körül - Hegyek erődje

B utazásai térben és időben... Legalábbis majdnem. Irány a velünk élő középkor!

FIGYELEM! A B-vel a föld körül történeteim, egy-két, a helyén jelzett, kivételtől eltekintve, nem előzményei és nem folytatásai egymásnak. Csupán egy adott témakör köré szövődő sorozat elemei.

FIGYELEM! A történet enyhe leszbikus utalásokat tartalmaz.

*****************************************************************************

A csípős kora hajnali hideg tűként fúródott orromba, ahogy beszívtam a kristálytiszta, szinte haraphatóan sűrű levegőt.
Az éjszaka még nem volt messze. Még szinte ott lihegett az ember nyakában. Ha most Egyiptomban lennénk, azt mondanám, Ré napisten egész éjszakán át tartó küzdelme végeztével még szorongatja az életére törő kígyó, Apophisz torkát, hogy az végre kiszenvedjen és ő megkezdhesse újabb napi útját az égen, míg a csúszómászó új életre kel odalent, várva a következő éjszakát.
Itt azonban nyoma sem volt küzdelemnek. Az üde zöld legelők fölött csak az enyhe hajnali szellő lengedezett, a csendet pedig alig törte meg bármiféle nesz. Még a Nap se kelt fel, csak a horizont peremén megjelenő sárgásvörös derengés vonta halvány fénybe a tájat. Nem nappali világosságba, csak annyira, mint egy hatalmas, kiöregedett, már csak pislákolva elindulni képes reflektor fénye. Az életet adó sugarak azonban így is kis szögben szelték át a tájat, megtörve a völgyet övező, égbe törő hegyeken.
Már most magasabban voltunk, mint Európa területének túlnyomó része, a minket körülölelő, égbetörő sziklaóriások mellett pedig az öreg kontinens legmagasabb csúcsa, a Mount Blanc, ha nem is bújhatott volna el, úgy érezhette volna magát, mint egy magányos gyerek a nagycsalád köreiben.
És ez jellemezte a vidéket is. Különös, hogy minél kevesebb a hely, ami megélhetést nyúlt, minél szegényesebb a kvártély, amit meg lehet osztani, az emberek mégis annál jobban összetartanak. A nagyrészt hegyes-völgyes, de emellett lankás, könnyen járható, könnyen termelésbe vonható Európában az emberek egyre jobban eltávolodnak egymástól, magányuk falai mögé húzódnak és kisajátítják azt a sok földi jót, amit össze tudtak gyűjteni. A világ olyan eldugott, zsebkendőnyi kis szegleteiben, mint például a Kaukázus itteni völgyei, a létminimum környékén, a világ egyik utolsó középkori társadalmaként tengődő emberek mégis összetartanak. A nagycsalád tagjai megosztanak egymással mindent, úgy bújva össze, mint az Európa és Ázsia határán emelkedő gigászi hegyvonulat monumentális csúcsai.
Persze ebben nincs olyan sok meglepő dolog. Ha kevés az élelem és azt is nehéz megszerezni, embert próbáló feladat átjutni a falut körülvevő természeti akadályokon, például az Alpokat megszégyenítő tömegben égbe szökő hegyeken, az emberek csak úgy maradhatnak meg, ha összetartanak. Az ezernyi kisebb-nagyobb völgy lakói épp annyi kis közösséget alkotnak, melyek, pláne ilyen magas hegyek között, még akkor sem érintkeznek egymással túl gyakran, ha amúgy a nyáron a hágókat szabadon hagyó hó ezt megengedi. Csoda hát, ha az ilyen hegyvidékeken a létért együtt folytatott küzdelem legalább annyi népecskét hozott létre, mint amennyi völgy bújik meg a hegyóriások között? Így vannak ezzel a Kaukázus lakói is. Bár többnyire csak a legnagyobb völgyekben, a Kaukázus két nagy vonulata között elterülő, tekintélyesebb méretű süllyedékekben otthonra lelő három nagy etnikumról, az örményekről, az azeriekről és a grúzokról emlékezünk meg, a vonulatok tömbjeiben megbúvó völgyekben élnek még százával az olyan kisebb-nagyobb néptöredékek. Olyan még mindig ismertebb csoportok, mint a csecsenek, az oszétek vagy az abházok, de olyan, mindenki által elfeledett és a modernizáció által is elhagyatott népecskék, mint az itt, Észak-Grúziában, Abházia és Dél-Oszétia között, Felső-Szvanétiában élő szvánok.
Elképedve néztem a vidék tucatjával négyezer méter fölé törő ormai között megbúvó, dimbes-dombos kis völgyecskét. Mintha a világnak ebben a szegletében megállt volna az idő. Mintha nem is több ezer kilométert utaztam volna délkelet felé otthonról, hanem csak pár százat nyugatra, majd az Alpok valamelyik völgyecskéjét kipécézve magamnak, ott ezer évet vissza az időben. Aszfaltozott utak, autók, beton épületek sehol. Csak lovak, néhol a hátasok által vont kocsik és kőből épült házikók. Na meg a dombocskák csúcsain álló, otromba kora középkori bástyákra emlékeztető kőtornyok. Bár az emberek megjelenése azért sejtetett valamit, de amíg nem vették elő zsebükből az itt is megbúvó okostelefonokat, az embernek nagyobb esélye volt több évszázaddal mellélőni az aktuális dátumnak, mint sem.
Még az élet is lassan folyt. Bár ilyen korai órán, amikor a fejlettnek mondott világ kilencvenkilenc százaléka még alszik, sehol sem igen folynak a dolgok gyorsabban, mint ahogy itt a tagbaszakadt, szakállas férfiak gyülekeztek az istálló előtt.
Nana viszont türelmetlenül toporgott mellettem. Nem tudtam igazán eldönteni, mi zavarja jobban helyi kísérőmet. Az itteni viszonyokat élete eddigi tizennyolc évében már bőven megszokó szván lányt nyilván nem az általa feleslegesnek tartott ősi hagyományok zavarták. Ez bizonyosan úgy beivódott az ő összes porcikájába is, mint népe tagjainak többségéébe. A Kaukázus ormai között élő szvánok nem csak jobb híján éltek ezer éve megszokott körülményeik között, de foggal-körömmel ragaszkodtak is az idők távlatába vesző hagyományaikhoz.
Az olyanokhoz, mint például a most is készülő, halottbúcsúztató ormoci. Az egyik jelenlévő férfi édesanyja negyven napja távozott az élők sorából. A halál utáni ezen időpontról pedig a szvánok különös körültekintéssel emlékeznek meg, mivel hitük szerint ekkor távozik a lélek a túlvilágra. Ekkor a rokonság tagjai rituálisan levágják szakállukat, már persze akinek van biológiailag mit levágni, persze, és hajnaltájt elővezetnek egy bikát. A kelő nap felé felé fordítják a jószágot, pálinkát löttyintenek előtte a földre, majd az olvadó viasszal gyertyákat rögzítenek szarvaira, mielőtt feláldoznák. Bár már két ezredforduló is elmúlt azóta, hogy a helyiek keresztény hitre tértek, korábbi pogány napkultuszuk máig sem veszett teljesen feledésbe. Ezért hát a szintén a krisztusi tanok megérkezése előtti időkbe vesző állatáldozat nem is történhet máskor, mint az életadó Nap horizont fölé emelkedésekor.
Mi persze a konkrét eseményt nem láthattuk. Nem sok közünk volt ugyanis a történésekhez. Nekem, a nyugati turistának aztán pláne nem, de Nanának sem különösebben, hiszen nem állt rokonságban az összegyűlőkkel. De mivel mostanában csak ők ülték meg az ormocit, én pedig ragaszkodtam hozzá, hogy láthassam legalább azt, amit lehet belőle, kijárta, hogy itt jelen lehessünk. Még akkor is, ha a szván férfiak nem nézték jó szemmel, hogy két idegen nő sündörög körülöttük a szent eseményre készülődés közben.
A kutya pedig talán épp itt van a föld alá kaparva. Talán épp ez frusztrálja ennyire a mellettem tébláboló lányt. A szvánok ugyanis, bár épp annyira összetartóak, mint az ilyen szegényes körülmények között élő és a középkori társadalmak is általában, de nem csak olyan ősi hagyományokat őriznek, mint az ormoci, a Nap kitüntetett szerepe, az állatáldozat, vagy a lóra alapuló közlekedés, hanem az olyanokat is, mint a vérbosszú.
Egy szván sohasem felejt és a kellően súlyosnak érzett sérelmét késsel torolja meg. Nem hiába emelkednek lépten-nyomon ezek az otromba kőtornyok a vidéken. Bár a nehezen járható hegyvidékek sosem a jó közbiztonságról híresek, a középkori társadalmaknak pedig, a maguk idejében, mindig tartaniuk kellett az idegen hódítóktól, itt ez mégis a képletnek csak az egyik fele. A Kaukázus ezen magasan fekvő, eldugott völgyei ugyanis a Föld azon kevés szegletei közé tartoznak, ahova nagyon sokáig egy hódító sem jutott el. A grúzok, az örmények és az azeriek ma sokkal jobb helyzetben vannak és saját államukban élhetnek, a régebbi századokban azonban sokkal jobban ki voltak téve a délről jövő perzsa, makedón-görög, arab, török, de még az északról jövő orosz támadásoknak is. A hegyek között rejtőző szvánok viszont a tizenkilencedik század hajnaláig békében élhettek. Legalábbis ezektől a nagy birodalmaktól. Olyannyira, hogy a veszélyeztetett, alacsonyabban fekvő területeken élő, velük azonos hiten lévő ortodox népek, idegen hitű támadók közeledtének hírére a szvánokhoz küldték el a fosztogatóktól féltett vallási ereklyéiket. A hegyi népek pedig olyan sokra becsülték ezt a köteléket, hogy a veszély elmúltával a tárgyakat minden egyes esetben visszaszolgáltatták.
Tehát amíg a cári csapatok el nem értek ide az ezernyolcszázas évek elején, a szvánoknak idegen zaklatástól nemigen kellett tartaniuk. A szomszédétól viszont annál inkább. És talán pont ezt szolgálják a kőtornyok. Mert errefelé a szván farkasa nem a török, a perzsa, az orosz, vagy az éppen aktuális grúz államhatalom, hanem a másik szván, akinek, ha kell, nyugodt szívvel megforgatja a kését a mellkasában.
Könnyen lehet, hogy ez aggasztotta fiatal kísérőmet. Félt, nehogy, akaratlanul és tudatlanul is, valami meggondolatlanságot tegyek, aztán az ő családján verjék el a port. Idegességében már vagy századjára simította füle mögé sötétbarna tincseit és még korához képest is kislányos arcát egy pillanatra sem emelte a készülődő férfiakra, nehogy azok még egy ártatlan pillantását is félreértsék, miközben a megfelelő pillanatra várnak, hogy kivezessék a bikát a felkelő Nap elé a mezőre.
Aztán a pillanat elérkezett, a férfiak pedig halk, feszültséggel teli morajlással kezdtek szedelőzködni. Én viszont csak mozdulatlanul álltam. Csak hátrafogott hajam végét babrálta a hűvös reggeli szellő, miközben kabátom zsebébe mélyesztettem kezeimet. Nanából viszont, úgy tűnt, ahogy a férfiak figyelme tartósan másfele fordult, kiszállt minden feszültség. Amikor a készülődők már egyértelműen egy fikarcnyit sem törődtek velünk, benyúlt a zsebembe, hogy gyengéden megszorítva kivegye kezemet és magára vonja figyelmemet.
- Gyere! - suttogta szája sarkában bujkáló mosollyal és csillogó barna szemekkel. - Most egy ideig üres lesz az istálló.
- Mit forgatsz abban a csinos kis buksidban? - mosolyodtam el én is, hiszen pontosan tudtam a választ.
Most is, mint az elmúlt napokban már többször, lopva végigpillantott rajtam, majd leplezetlenül elmosolyodott.
Nem szólt egy szót se, csak amikor engedtem a gyengéd erőszaknak, kézen fogva az istálló nyitva hagyott ajtaja felé vezetett. Én pedig követtem és magamban némán kuncogva segítettem neki keresni egy a célra alkalmas, tiszta szénaboglyát.