Az idegenek fogságában

Gyorsan kell írnom. A felügyelő figyel. Mindnyájan figyelnek. Ez a dolguk. Egy idegszanatóriumban vagyok. A szüleim dugtak ide. Azt mondják, megőrültem. Pedig én tudom hogy nem. Minden, ami akkor éjjel történt igaz. Bárcsak ne volna az. Azt gondolják, hogy ha gyógyszerekkel tömnek, majd belátom, hogy csak kitaláltam az egészet. Még az orvosok is azt hiszik. Az ostobák. Heti fél órát internetezhetek itt a szanatóriumban. Ennyi időm van, hogy leírjak mindent. Nem sok, úgyhogy nem húzom tovább az időt.

2003. január 7.-én történt. Este 8 óra után. Hazafelé tartottam. Sétáltam, mint mindig. Párszáz méter hosszú úton kutyagoltam, egyik oldalán kis erdő, a másikon sűrű bokrok. Hirtelen hatalmas fényáradat vakított el. Tudom, te is hülyének tartasz. Pedig ők voltak azok. Az idegenek. Elvittek. Szerencsére nem emlékszem mindenre. Egy űrhajó belsejében voltam. Nem olyan volt mint a filmekben. Furcsa és üres. Hatan, heten lehettek. Nem beszéltek. Úgy értem nem hangokkal. Egy másik terembe mentem. Nem tudom miért és hogyan, de elindultam. Órákat töltöttem ott. Közben egy ablakszerű résen figyeltek. Nem féltem. Valahogy biztonságban éreztem magam. Azt gondoltam vizsgálatokat fognak végezni rajtam. De nem ez történt. Valami teljesen más.

Ajtaja nem volt a „börtöncellámnak”. Bármikor kisétálhattam volna. De hová? Hirtelen késztetést éreztem, hogy felálljak. Ők irányítottak. Átmentem egy újabb helyiségbe. Úristen! Egy másik ember. Ő is meglátott. Könnyek csordultak mindkettőnk szemébe. Átöleltük egymást. Csak sírtunk, és kapaszkodtunk egymásba, mint anya a gyermekébe. Huszonéves lány volt. Magas, sovány testalkatú szőke lány. Pizsamában. Szólni akartam hozzá, de nem tudtam. Szerettem volna megkérdezni ki ő, honnan jött, mikor rabolták el, de hiába. Csak álltam ott, bámultam a szemébe, mintha így mondanám el, hogy mennyire örülök neki. De örömöm nem tartott sokáig. Megint „őket” éreztem a fejemben. Nem magyar beszédet hallottam belül. Nem. Az egész olyan volt mintha a lelkemből szólna valami. Mintha csak a saját gondolataim lennének.

Villámként csapott a tudatomba a felismerés. Szaporodás! Ezek itt azt akarják látni. Hogyan szaporodik az ember. Csak álltam bambán. Vajon a lány fejében is az van, ami az enyémben? Felállt. Megfogta mindkét kezemet. A szemében ijedtség tükröződött. Ő is tudta mi lesz most. Úgy nézett rám, mintha csak azt mondta volna: ”Tegyük meg gyorsan amire kérnek, és akkor talán mindkettőnket elengednek.”. Szorosan magamhoz öleltem. Éreztem ahogyan reszket. Elhatároztam, hogy gyengéd leszek hozzá, amennyire csak tudok. Megcsókoltam. Lassan, ráérősen simogatták egymást nyelveink, mintha ők is most ismerkednének. Levette a pulóveremet, majd a pólómat is. Miközben egymás szemébe néztünk, én a vállát simogattam, ő a hasamat cirógatta hosszú, hideg ujjaival.

Benyúltam a pizsamanadrágja alá. Feszes, kemény feneke volt. A derekánál mindkét kezem mutató és középső ujját a pizsamájába dugtam, és miközben végigsimítottam a lábait levettem róla. Meglepődtem magamon. Hogy vagyok képes egy vadidegen emberrel csak így szexuális kapcsolatot teremteni? Talán „nekik” is van némi részük ebben. Ugyanúgy húztam le a bugyit, mint a pizsamanadrágot az előbb. Szemeim elé ápolt, gyönyörű punci látványa tárult. Fölálltam és a meztelen lány szemébe néztem. Most már nem láttam félelmet. Ő is levetkőztetett. Csak álltunk ott egymással szemben, némán és ruhátlanul. Én mozdultam először. Hajába túrtam és megcsókoltam, miközben magamhoz szorítottam. Ahogyan a farkam hozzáért a fehér bőréhez éreztem, ahogyan lassan megtelik vérrel. Punciján a vékony sávban meghagyott szőrcsík lágyan csiklandozott.

Leguggoltam és nyalogatni kezdtem a combját. Ő a padló fura ágyszerű domborulatára feküdt. Egyre feljebb haladtam. Hirtelen megfogta a fejemet, és amilyen erősen csak tudta a lábai közzé szorította. Nyelvemmel tövig hatoltam belé. Miközben ütemesen mozgattam a fejemet, ő kígyóként tekergőzött a padlón, miközben hangos sóhajokat hallatott. Nem lehetett messze a csúcstól, amikor beléhatoltam. Néhány erőteljes mozdulat és…

Kórházi ágyban feküdtem. Állítólag alig tudtak megmenteni. Majdnem kihűltem. Egy út szélén találtak rám, ahogy eszméletlenül feküdtem a hóban. A kórházból pedig egyenesen ide, az agyzsugorítók közzé vezetett az út. Most már te is tudod mi történt. Remélem veled sohasem fog hasonló. Ha mégis, talán találkozunk...