Anna - I. De jó?

„De gondolj csak bele
Előfordulhat-e
Az idő mégis elég
Csak te érzed másképp…”

Hm, már most előrukkoltak az egyetlen értelmes számukkal? – gondolta gyűlölködve Anna, és újra lepöccintette a hamut cigarettájáról. Elfordult a színpadtól, és a tömegen átverekedve magát elindult egy távolibb, stabilabb pont, az asztalok felé, ahol ritkábban álltak az emberek.
Hazudott magának, és tisztában volt vele – azért szerette meg ezt az együttest, mert tényleg volt a dalaiknak mondanivalója, de az utóbbi hetek eseményei miatt már nem tudta tisztán hallgatni őket, anélkül, hogy a számokat írójukkal azonosította volna.
- Hé, várj… ezt nem te hagytad el? – meglepetten fordult meg. Egy magasabb, idétlen mosolyú fiú szólította meg, kezében egy teli pohár (természetesen műanyag, az üveg csak eltörne, és különben is, jobban megéri a klubnak a műanyag, abba kevesebb ital fér) sört nyújtott a lány felé.
- Nem – majd fordult volna már vissza, de a fiú utána kiáltott.

- Várj! Úgy gondoltam, hogy kérsz belőle? – Anna elgondolkodott. Eszébe jutott, hogy ne fogadjon el semmit idegentől, és gyanakodva méregette a fiút, aki erre ivott egy kortyot az italból, mintegy bizonyítva, hogy nem, nem akarja őt megmérgezni. Vállát megrándítva nyúlt a pohárért, majd egy hajtásra megitta a sört.
- Öhm… kérsz még egyet? – a lány bólintott. – Király. Akkor, maradj itt, mindjárt hozom… - amint a fiú hátat fordított, és elindult a pult felé, Anna is megfordult, és az ellenkező irányba, az egyik falhoz sétált. Itt nem félhomály volt, hanem teljes sötétség, amit pár fiatal ki is használt, és szinte fulladozva falták egymást. A lány keresett egy üres pontot, és leült. Eszében sem volt, hogy megvárja a fiút, vagy beszélgessen vele. Őt már nem érdeklik a férfiak, nem hagyja megint összetörni magát. Illetve, talán egy fiú érdekelte – mondta a fejében egy vékony hangocska. - Csak te nem érdekled őt - Megrázta a fejét: talán ez a kevés sör már a fejébe szállt? Teljesen mindegy –címezte saját magának, letargiába zuhanva. Hallgatni kezdte az aktuális számot, és akaratlanul az együttest figyelte, egészen pontosan az egyik tagot, aki kezében gitárral, fájdalmas arckifejezéssel énekelt épp.
Nem, nem kezdi elölről, már túltette magát rajta. És mégis: újra Áront nézte, rövid szakállát, kócos, szétálló barna haját. Bár nem volt hozzá közel, lelki szemei előtt ott lebegett az arca, az arc, ami mindörökre az agyába, a szívébe vésődött azon a hideg estén.
Sóhajtott, és meglepetten vette észre, hogy cigarettája rég kialudt. Kedvetlenül eldobta azt, és térdeire könyökölt.

-… Te aztán jól eltűntél – a lány nem nézett fel. – Kértelek, hogy maradj ott, nem? – kérdezte a fiú szemrehányóan. Anna még mindig nem nézett rá, csak szótlanul kivette az újabb pohár sört a fiú kezéből.
– Amúgy Dávid vagyok.
- Aha – mondta Anna, és felállt, majd elindult a tömegbe, újra a színpad felé. A fiú utána ment.
- Téged hogy hívnak? – kérdezte a fiú, akinek Anna már most nem emlékezett a nevére.
- Anna – már elég közel került a színpadhoz, úgyhogy megállt, és rágyújtott. Idegesítette, és untatta a fiú, aki nem akart leszállni róla, és nem vette észre (vagy nem törődött vele?), hogy nem érdekli a lányt.
- Hm, Anna. Az énekes téged figyel – a lány mélyet szívott a cigarettába, és sötét arckifejezéssel kifújta a füstöt. –De komolyan… Hogy is hívják? Ábel? Nem, asszem Áron…
Anna megrándította a vállát. Pár percig hallgattak, majd a fiú megint megszólalt.
- Ez dicsérendő.
A lány változatlan arckifejezéssel meredt maga elé.
- Mármint az, hogy bejössz neki, de mégsem kavarsz vele csak amiatt, hogy egy híres banda énekese. Neked elveid vannak.
-… Nincsenek elveim - A srác döbbenten nézett a mellette álló Annára. Az unott arccal megint szívott egy mély slukkot.
- Egyszerűen nem jön be – hazudta a lány. A fiú döbbenten figyelte, látszott rajta, hogy kínosan érzi magát.
- Én se jövök be, ugye? – kérdezte végül feszengve.
- Eltaláltad – a fiú csalódott. Anna még csak rá sem nézett, ugyanolyan életunt pofával bámult a tömegbe, mint addig.
- Én azért kíváncsi vagyok rád – próbálkozott újra. –Mesélj valamit magadról.
A lány nem válaszolt, csak az egyik szemöldöke emelkedett meg kissé.
- Például, mit szeretsz?
- Szeretem, ha békén hagynak – habár egyértelmű volt a célzás, a fiú újra támadásba lendült- nem szokta meg, hogy elsőre kikosarazzák egy este.
- Én például, csípem ezt VRH-t. Elég jó banda. Jól nyomják, nem? – hallgatás. –Meg jó ez a hely is, sokszor járok ide – semmi reakció. –kicsit talán kevés a levegő, nem? –a lány hirtelen felállt, szívott egy utolsó slukkot, majd kecses mozdulattal kiejtette kezéből a cigarettát, és a fiú szemébe nézve, durván eltaposta a csikket.

A fiú döbbenten bámult rá, majd elkapta a tekintetét, és elindult a tömegben. Anna felsóhajtott- azt hitte, a fiú már egész éjszaka követni fogja. Végre újra teljes figyelmét Áronnak szentelhette, ám ez csak pár másodpercig tartott.
- Ani! ANI! Hé, bocs, na… menj már… ANI! – a lány ijedten pillantott körbe menekülési útvonalat keresve, de a tömeg elzárta előle a szabadulás lehetőségét. – Na, itt vagyok. Örülsz nekem, mi? Hát persze hogy örülsz!
Öblös kacagás. Semmi kedve nem volt most a részeg Baluhoz.
- Őszintén szólva nem – a nála két fejjel magasabb fiú mosolyogva hajolt le hozzá.
- Dehogynem, ne is tagadd. – a színpad felé fordult, majd csalódottan nyögött fel. – Megint ez a kis kretén az énekes? Márk jobb volt, nem tudom, mit keres itt… - Anna összeszorította a száját, amit Balu még a sötétben is észrevett.
- Ó, bocsánat. Nem ócsárolhatom előtted Őfenségét. Igaz?
- Tőlem – sikítani lett volna kedve, Balu értett hozzá, hogy bosszantsa fel percek alatt.

- Egyébként meg, köszönöm kérdésed, remekül vagyok. Épp most hajtott el egy csaj, de semmi baj – a lány már nem bírta tovább.
- Vajon miért? – jegyezte meg epésen.
- Kösz szépen. Az önbecsülésem mínuszban van már.
- Találkozott a szellemi szinteddel és a humoroddal? – Balu pár pillanatig sértetten nézte a lányt, majd felröhögött.
- Jaj, tudod, hogy nem tudok rád haragudni – követte a lány pillantását, és tekintete megállapodott a most ugrálva gitározó Áronon. – Próbálj nem törődni vele. Egy kis senki. Ezerszer jobbat érdemelsz.
- Nem érdekel.
- De igen, érdekel, és hidd el, ez a normális, de ezzel csak kínzod magad. Mikor is volt? Két hete?
- Nem tudom – Két hete? Olyan rég lett volna? Pedig pontosan emlékszik mindenre, ugyanúgy, mint arra a szinte fél évvel ezelőtti napra, amikor először találkozott Áronnal. Érezte a fagyos levegőt, látta maga előtt a kavargó hópelyheket, a fiú kipirosodott orrát és arcát, nagy, zöld szemeit. Mindent hó és jég borított, de ő mégis olyan jóleső forróságot érzett a szívében, mint még soha.
Most, öt hónappal és pár nappal később már nyár volt, jó illatú, meleg nyári este, de Anna szíve mintha megfagyott volna azon a két héttel ezelőtti napon.

- Miért? – Csak ennyit kérdezett. Nem hisztizett, nem őrjöngött, nem zokogott, nem könyörgött. Csak tudni akart mindent.
- Jaj, Ancsi. Ne kezdd el…
- Nem szeretsz már?
- Ez nem ilyen egyszerű…
- De. Pontosan ilyen egyszerű. Nem szeretsz már, igaz? Vagy csak Nóri miatt?
- Nem érted…
- Te nem érted. Nem értesz te semmit! – ha jól belegondolt, még szívességet is tett Áronnak, hogy ő hagyta el, és nem várta meg, amíg rászánja magát a választásra. Bár, valószínűleg nem választott volna. Ott volt neki Anna és Nóri, amikor az egyik nem ért rá, elég volt egy telefon, és a másik lány rögtön ugrott. Bár Annával élt együtt, Nórihoz sokkal jobban kötődött, olyan új volt még az a kapcsolat, olyan izgalmas volt a lány, annyi lehetőség állt még előttük. Nóri tudott a másik lányról – a nevét is tudta, de sosem mondta ki, így, név nélkül személytelen volt az egész, mintha a „másik lány” nem is létezett volna. Anna aznap ismerte meg Nóri szerepét Áron életében.
- Örülj, hogy nem téged fáraszt most –mondta Balu, visszarántva ezzel Annát a jelenbe.
- Persze, igazad van.
Pedig de jó lenne…