Amikor az óra nem jön el

Tompa harangzúgás zúzta szét a törékeny csöndet, és elmém lassan öntudatára ébredt.
Éjfélt kongattak a távoli templomban.
Zavaros, ködös gondolatfoszlányok cikáztak keresztül az agyamon: „Hol vagyok? Ki vagyok? Miért vagyok?” Minden idegszálammal igyekeztem összeszedni emlékeim és lényem darabkáit, hogy újraalkossam magam a második anyaméh fojtogató sötétjében.
„De ha anyaméh, akkor honnan ez a szag? Ez a zsíros, porhanyós szag...”
Emberfeletti erőfeszítéssel, egy évszázadnak tűnő pillanatig emeltem a kezem lassan, egyre feljebb, mígnem valami keménybe ütközött, közvetlen a testem felett.
Valami keménybe, érdesbe és nehézbe. Élettelen fába az arcom előtt. Be vagyok zárva.
Az agyamat elöntötte a pánik, egy pillanat alatt szétzúzva az elme irányítását az ösztönök fölött és én meghajolva előtte, teljesen kivetkőztem magamból. Éreztem, ahogy az üvöltés a torkomra mászik, rettegő fenevadként tör utat magának a hangszálaim közt, hogy őrjítő sikollyal töltse meg apró börtönömet.

Eszeveszett, démoni erővel hánykolódtam, ráztam magam, sikoltva püföltem a láda tetejét, oldalát, alját, majd egy iszonyatos ütéssel pozdorjává zúztam a hevenyészett deszkákat, és a nyíláson keresztül friss föld omlott a fejemre. Téptem, marcangoltam a fát, nem érdekelt a tenyerembe vájó ezer szálka, se az orromat, számat, szememet eltömő halott fekete anyag.
Tíz körömmel vájtam az utat felfelé, rúgva, kapálózva, míg a kezem végül áttörte a felszínt és keserves nyögéssel kifordultam saját sírgödrömből.
A fejem zsongott, adrenalin hajtotta száguldó szívem dörömbölt a fülemben.
Lihegve vártam, hogy az őrjöngés, ami a felszínig hajtott, csituljon. Vártam, hogy kitisztuljon az agyam. De az érzés nem akart múlni.

A düh és a félelem zamatos keveréke hatotta át minden egyes porcikámat, éreztem sikoltva lüktető ereimben, a szívemben, az izmaimban. Nem volt elég, hogy kijutottam, az évmilliókban gyökerező ösztönök tovább akartak hajtani. „El! El innen messzire!” - üvöltötték, én pedig remegő lábakkal, félig futva, félig kúszva engedelmeskedtem nekik.
Sírhalmokon botladoztam keresztül, faragott gránitangyalokat kerülgettem kábán, rongyosra szakadt ruhámat tépte-húzta a bozót. Az üvöltözést persze nem hagytam abba.
Üvöltöttem magamért, a kínért, a menekülésért, a bosszúért, a kajánul kacagó Holdért. Üvöltöttem, mert megőrültem. Ezt furcsamód kristálytiszta bizonyossággal tudtam. Megőrültem, mert élve eltemettek.
Kibotladoztam a temető nagy, kovácsoltvas kapuján és átrohantam a kihalt úton. Meztelen talpamat szúrták a kavicsok, az alkaromból csöpögött a vér a hosszú vágások mentén, ahol a szilánkos deszkák felhasították. A fájdalom azonban nem számított.
Most nem. Csak a menekülés.

Űzött vadként vetettem be magam a házak közé, mellékutcákon és szűk sikátorokon száguldottam keresztül, vadul kerülgetve a szemétkupacokat és alvó csavargókat. Nem tudtam, ki vagy mi elől menekülök. Nem tudtam hova tartok. Azt sem tudtam, hogy miért kerülöm ösztönösen az utcákon szét folyó fénytócsákat, csak elkerültem őket.
Állatként „gondolkoztam”.
Abban a helyzetben ugyan nem jutott el a tudatomig, de fékevesztett rohanásom közben egyre beljebb hatoltam a város kacskaringós utcáin. Ez számomra akkor egyetlen dolgot jelentett: egyre fogyatkoztak az árnyékok. Neonfényben sütkérező, vakító sugárutak képe égett a retinámba, még inkább elvakítva az elmém. Ordítva takartam el a szemem, és rohantam tovább. Vakon is éreztem, hogy emberek vannak körülöttem, csoportokba verődve bámulnak a sarkokról, a házak ablakaiból. Úgy éreztem, üldöznek. Úgy éreztem mind rám vadásznak. Úgy éreztem, hogy tudom: mind a véremet akarják ontani.

Üvegcserép vágta el a talpamat, de a félelmem rá se hederített, hajtott tovább. Csak józanságom utolsó darabkái ordítottak valahol az agyam egy eldugott szegletében.
Magam mögött hagytam a műanyag-poklot, és újra bevettem magam a sikátorerdőbe. Mellettem téglafalak suhantak kétoldalt, az orromat ammóniabűz facsarta. Még mindig neontól vakon futottam, amikor hirtelen véget ért a szűk járat, és a világ kinyílt. Mint puska elé került nagyvad, torpantam meg döbbenten. „Ez hatalmas.” - suttogtam önkéntelenül.
Aztán elütött az autó.
Megpördültem és elvágódtam a földön. A fékek csikorogtak, a csontjaim – úgy éreztem legalábbis – porrá omlottak. Aztán csend lett. Újra halotti csend.
Majd kattanás. Nyikorgás. Két cipőkoppanás. Ajtócsapódás. Sietős léptek zaja.
„Felém jön!” - sivította egy hang a fejemben, és a szívem újra veszett száguldásba kezdett. Úgy püfölte a mellkasomat, hogy féltem, kiszakad a helyéből.
Akárki is az, bántani akar. Ezt ismét teljes bizonyossággal tudtam. Tisztán láttam a helyzetet: „Idejön, megnézi élek-e még, és ha meglátja, hogy igen, kitekeri a nyakamat, mint egy koszlott csirkének!” Világos, hogy mit kell tennem.
Mozdulatlanul feküdtem a földön és vártam. A léptek hamar mellém értek, egy barna nadrágszár jelent meg a résnyire nyitott szemem előtt. „Egy férfi lába.” - állapítottam meg némán.

Az ismeretlen leguggolt mellém, és szólongatni kezdett: „Uram, hall engem?” - kérdezte. „Hogyne hallanálak, te mocsok!” - gondoltam, de nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy csak az éberségemet akarja elaltatni, és közben a megfelelő pillanatra vár, hogy a markát a torkomra zárhassa! Így hát moccanatlan maradtam, és én is a megfelelő pillanatot vártam.
Előre megéreztem. Éreztem a mozdulatot, ahogy a nyakam felé nyúl. És akkor mozgásba lendültem. Elkaptam a csuklóját, egy rántással magam felé húztam, majd mielőtt észbe kaphatott volna, átfordítottam magunkat és lovaglóülésben a földhöz szegeztem.
És ütni kezdtem. Sajogtak a sebek a karomon, lüktettek az izmok a vállamban, éreztem, ahogy az agyam csúszkál a koponyámban, de a szorításon nem lazítottam. Püföltem a fejét megállás nélkül. Hadonászni kezdett a karjával, de lefogtam, és egy kézzel ütöttem tovább egészen addig, míg az ajkai közül egy utolsó erőtlen hörgés tört fel és az arca egyetlen véres masszává vált. Akkor remegve elengedtem a csuklóját, lehengeredtem róla, és talpra kecmeregtem. A szívem ketrecbe zárt vadállatként szaggatta a mellkasomat. Szédülni kezdtem.

Megpróbáltam mélyeket lélegezni, de megkönnyebbülés helyett csak a hányinger tört rám, úgyhogy abbahagytam. Aztán hirtelen kiment a lábamból az erő és térdre rogytam.
Majd szép lassan eldőltem, mint egy zsák krumpli és lent is maradtam.
Többé képtelen voltam megmozdulni.
Úgy éreztem, hogy a szívem széttépi a testem. Kétségbeesetten küzdöttem az öntudatomért és minden újabb korty levegőért. Szánalmas, sípoló hangon ziháltam, amikor egyre homályosodó látóterem szélén két nyúlánk, sötét alak tűnt fel. Próbáltam fókuszálni, de csak annyit sikerült kivennem, hogy mindketten sötét öltönyt viselnek. A vonásaik sötétségbe és az elmém ködébe burkolóztak.
- Ő volt az alany? - szólalt meg a magasabbik, és fölém hajolt, mintha valami érdekes bogár vagy lepke lennék.
- Igen. - válaszolt a másik mély, dallamos hangon.
- Hall még minket? - kérdezte aggodalmasan az első.
- Még egy darabig - válaszolt a mély hangú, miközben átlépett rajtam, és óvatosan megvizsgálta az ismeretlent, akit megöltem.
„Megöltem!” - hasított belém erre a gondolat, és hirtelen mázsás súllyal szakadt rám a valóság. „Megöltem valakit. Mi lesz most, Istenem?”
- Nyugodj meg, már nincs sok hátra szegény párának. Első alkalommal is a szíve vitte el. A családjában öröklődik, ha jól tudom. Valami genetikus dolog lehet...
- De mi történik vele?
- Egyszerűen szétrobbant a szíve. Nem bírta ezt az őrült hajszát.
- Értem - beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy azok ketten rólam beszélnek. Nem mintha utána többet értettem volna belőle, vagy jobban érdekelt volna. Minden levegővételért és világos gondolatért harcolnom kellett, így kevéssé érdekelt a két idegen bizarr eszmecseréje. Ennek ellenére ők folytatták, miközben én csendesen haldokoltam a lábuk előtt.
- Egyébként ez is csak azt bizonyítja, hogy nekem volt igazam. - váltott hangnemet a magasabbik: némi kioktató él csendült a szavak közt. A társa ingerülten reagált.
- Mire gondolsz? Mondd csak ki, halljam!
- Én nem szégyellem az álláspontomat, ami most - jelzem - igazolást is nyert! Nézd csak meg, mit csinált ez a szerencsétlen lélek... Sok van még neki? - az alacsonyabb férfi megnézte az óráját, majd megrázta a fejét a fejem fölött.
- Két perc. Maximum három.
- Akkor jó. Nem kéne többet szenvednie. Apropó, a másik?
- Már fent - bólintott a fölöttem álló.
- Isten nyugosztalja őket! - nyugtázta az aggodalmaskodó férfi, majd felsóhajtott. - Ideje indulnunk, Péter. Elintézed a papírmunkát?
- El - mondta a Péternek nevezett úr. - Az én kísérletem, az én saram. Pedig tényleg hittem bennük... - tette még hozzá lemondóan. A másik megfogta a vállát, és elvezette tőlünk, a két fekvő testtől. Távolodtukban még hallottam pár foszlányt abból, amit mondtak.
- Ne aggódj! Én hiszem, sőt tudom, hogy el fog jönni az óra. - vigasztalta Pétert a magas férfi.
- De mikor? - kérdezett vissza ingerülten Péter.
- Amikor az emberek már megértek a valódi feltámadásra. - válaszolta nyugodtan a másik.

Legalábbis azt hiszem, hogy ezt válaszolta. Nem biztos, hogy az utolsó mondatok tisztán átjutottak az agyamat burkoló egyre sűrűbb ködön. A két látogató léptei elhaltak a távolban, és velük együtt az én lélegzeteim is egyre lassabbak, ritkábbak lettek. A látásom el-elúszott, a gondolataim szilánkossá váltak. Utoljára még visszacsendült az agyamban a feltámadás szó, mire szárazon fel akartam nevetni, de csak egy szánalmas hörgésre futotta. „Sebaj” - gondoltam keserűen. - „Akkor nem röhögjük ki őket.”
Péter jól mondta: körülbelül két perc telt még el, mire az utolsó pislákoló fény is kialudt a pupillám mögött. Előtte azonban még egyetlen, utolsó, gúnyos gondolat átsuhant a fejemen: „Remélem, most már tényleg soha többé nem ébredek erre a világra.”
Azzal az utolsó pont is kihunyt, és az éjszaka sötétje mindent magába nyelt.
Valahonnan, távolról tompa harangzúgást hozott a szél.