Amíg csak élek

Boldogan ültem be a kocsiba. Végre megkaptam a jogosítványomat és egyedül vezethetek. Évek óta készültem erre az útra, de mindig féltem levizsgázni. Most végre sikerült. Indítok. Minden megy, mint a karikacsapás. A kocsi elindult, ja, az index, most már úton vagyok. Pedig hogy féltem még akkor is mikor más vezetett. A városba vezető gyorsforgalmi úton minden baj nélkül túljutok, de most jön az igazi megpróbáltatás egy olyan útelágazáshoz jutottam, ahol nincs közlekedési lámpa és ettől egy kicsit tartok. Már óráknak érzem a perceket, amióta itt állok és senki sem int, hogy mehetek. A hátam mögött meg türelmetlenül dudálnak rám. Na, most már határozott leszek a gázra lépek és kikanyarodom balra. A csudába is hát ez a kocsi meg honnan került elő? Egy piros kocsi száguld felém aztán nagy csattanást hallok és a kocsim pörög én meg kirepülök a szélvédőn. Hát persze már megint elfelejtettem bekapcsolni a biztonsági övemet. Na, most már mindegy. Nagy erővel csapódom a betonra, szerencsére nem fáj semmim. Emberek rohannak felém, szólni akarok, de nem tudok. Meg sem tudok mozdulni. Valószinű, hogy a gerincem sérült. Már olyan tömeg van körülöttem, hogy alig kapok levegőt. Bámulnak és mindenki nagyon okos. Egy nagyszájú nő kiabál, hogy nem szabad semmihez sem nyúlni egy férfi viszont azt mondja, hogy az lesz a legjobb, ha rögtön kórházba visznek. Szerintem is neki van igaza, de nem tudom nekik megmondani, hogy hívják már a mentőket! 
Aztán a nő egyetért a férfival - ők a hangadók és elkezdenek közösen cibálni. Na, ne! Ezek kocsival akarnak kórházba vinni. Ordítani szeretnék, hogy engedjenek el, de hiába, mert a nagy igyekezetükben úgysem figyelnek rám. 
Aztán végre mégis megjön a mentő. Az orvos meglátja, hogy ülőhelyzetben vagyok, és gondterhelt arcot vág. Egy felfújható matracra tesznek, ami valami fura anyaggal van feltöltve, ami kemény. Végre újra fekszem és azt érzem, hogy határozott szakértő kezekbe kerültem. Szirénázva hajtunk a kórházig. Hallom, hogy a sofőr közben azt tárgyalja, hogy én voltam a hibás és hogy a nőket nem szabadna engedni vezetni. 
A nagyokos, könnyű neki. Ő is volt kezdő. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ilyen okos volt-e. Végre beértünk. Közben infúziót kötöttek a vénámba amit a folyosón is egy mentős tart a fejem fölött. Az ambulancián betolnak egy szobába, ahol fehérköpenyes nők és férfiak állnak fölöttem és bámulnak. A mentő orvos ijedten magyaráz. 
- Pedig még élt, higgyétek el, hogy a sarkon is még élt csak a hülye járókelők kimozgatták és az viselte meg.- 
- Na, csináljatok már valamit!- próbálok kiabálni. A filmekben ilyenkor mindig csinálnak valamit, amitől életre kel a beteg. Szívmasszázs vagy lélegeztetés, vagy mit tudom én. Hééé! Ne hagyjatok meghalni, hiszen most már a kórházban vagyok. Ti képesek vagytok rá, hogy újra élesszetek, hogy meggyógyitsatok. Nem mozdulnak, és azt sem hallják, hogy kiabálok. Még harminc sem vagyok, élni akarok! Valaki egy lepedőt terít rám, ami az arcomat is befedi vele. Ekkor valami furcsát veszek észre. Hiszen én már a zuhanás óta kívülről látom magamat. A testem ott fekszik a lepedő alatt, én meg itt vagyok kinn és mindent látok, hallok. 
A fehérköpenyesek kimennek a szobából és már másról is beszélnek. Hát ennyi nektek az én életem? Hát ennyit ér a tudományotok? Fúj. Ezt megjegyeztem. De én akkor sem nyugszom ebbe bele, hogy hagytatok meghalni. Én élni akarok és fogok is. 
Megpróbálok visszabújni a testembe, de nem sikerül. Valahogy bezáródott előttem. Ahogy elnézem, nem valami jól mutatok így hullafehéren. Most mit csináljak? Szegény férjem, csak nehogy telefonon mondják meg neki, hogy meghaltam. Rohanok ki a folyosóra. Ez könnyen ment. Át tudok menni a falon, de klassz! 
A folyosón a mentőorvos egy rendőrrel beszélget, arról, hogy ki is voltam és hogy a családomat ki fogja értesíteni. Jó lesz figyelni rájuk. 
Hol is van a férjem most? Dolgozik szegény. Még szerencse, hogy a gyerekek a nagyanyjuknál vannak nyaralni. A rendőr bemegy egy ajtón ahová idegeneknek bemenni tilos én meg megyek utána. Ez mint kiderült egy telefonközpont. Hát mégis telefonon akarja elintézni? Kér egy telefonkönyvet és a személyimet nézve lapozgat benne. Megtalálja a számunkat. Még szerencse, hogy senki sincs otthon. Legalábbis senki, aki fölvegye. Ez a pasas, lelkiismeretfurdalás nélkül tárcsáz. Sokadik csöngetésre unja meg és adja föl. Nem maradok vele. Inkább szegény férjemet, Tamást keresem meg. 
Az utcán gyorsan haladok, ez csodálatos érzés, mintha repülnék lebegek a talaj fölött. Álmomban már többször átéltem ezt a lebegést, de akkor még nem tudtam, hogy ez ilyen jó. A balesetem színhelyénél megállok körülnézni. A kocsimat félre tolták és már semmi sem mutat arra, hogy itt valaki meghalt. Csak az üvegszilánkok mutatják, hogy történt itt valami. Aki belém jött annak a kocsija nem nagyon sérülhetett meg, mert az nincs itt és a kórházba sem hozták be a pasast. Mázlista. Szerintem ő volt a hibás. 
Az intézetnél ahol Tamás dolgozik, körülnézek, de nem látok se rendőrt se rendőrségi autót. Tehát akkor nem sietnek közölni a hírt. Fölsuhanok a negyedik emeletre, végre nem kell megállni beszélgetni a portásnéninél. 
Persze ez nem nagy vigasz. Tamás szobája üres. Mi a csudát csinál ez ilyenkor? Mikor fölhívom mindig olyan elfoglalt. Átnézek a szomszéd szobába, ahol nagy társaságot találok. Béla, Laci és Kati van még ott Tamáson kívül. Nagyon jó kedvük van. Kati a barátnőm vihog éppen valamin. Tamásnál csörög a telefon. Már hatodszor csöng ki mikor Tamás morogva átmegy és fölveszi. Aha és most azt fogja mondani, hogy éppen dolgozott valamin. De lehet, hogy mégsem mondja, mert most nem én hívtam. Szegény Tamásom elsápadt. Ebbe bele kell hallgatnom. 
Hát igen a rendőrség az. Nagyon tapintatosak, de a fenébe is, annyi eszük lehetne, hogy nem telefonon mondanak el egy ilyen hírt. Szerencsére Tamásnak nem gyenge a szíve és nem lesz rosszul rögtön, de szerintem nem is hitte el, hogy meghaltam. Igazad van kedvesem, mert én nem hagyom magam. Lehet, hogy a testem bezárult előttem, de itt vagyok és maradok is veled valahogy... 
Persze még ki kell tapasztalnom ezt az életformát, ezt a létet. 
Kati bejött Tamás után és még mindig vihogva kérdezi meg, hogy - mi bajod Tomikám?- 
Tamás leül és furán mered maga elé. Valahogy azért kinyögi, hogy mit mondtak neki a telefonban. Kati rögtön anyáskodni kezd. Kocsiba ülteti és viszi a kórházba, ahol aztán megerősítik a hírt. 
Jön egy rendőr és Tamásnak azonosítani kell a testemet. Bevezetik a szobába ahol a testem letakarva fekszik és fölemelik az arcomról a lepedőt. Hú de ronda. Szegény fiú. Én már kezdtem megbékélni a korommal és próbáltam mindig a legelőnyösebb formámat mutatni, de így hullafehéren élettelenül nagyon ronda vagyok. Azt hiszem jobb, ha el is felejtem azt a külső megjelenési formát. 
Kati kinn vár rá a folyosón és rögtön belekarol és hazaviszi. 
Most jut eszembe, hogy mikor eljöttem nem mosogattam el és most Kata biztos megjegyzi, hogy milyen trehány voltam. Na mindegy, remélem majd ő elmosogat. 
Otthon aztán már túlzásba viszi a gondoskodást. Úgy veszem észre, hogy szemet vetett Tamásra. 
Erősen koncentrálok. Kata ugrik egyet, mintha megcsípték volna. Tehát képes vagyok fizikai fájdalmat okozni. Erre talán még szükségem lesz, ha ezt a ezt a nőt távol akarom tartani a férjemtől. 
Tamás elküldi azzal, hogy egyedül akar maradni. Mikor Kata elmegy, ő az ágyra hasal és látom a gondolatait. 
Fáj neki az elvesztésem. Látom, hogy mennyire szeret. Odabújok hozzá, hogy ne legyen egyedül. 
Az elkövetkező napokban, szerencsére mindig van valaki mellette, és így nem tudta átadni magát a fájdalomnak. A rokonok minden formaságot elintéztek. A temetésem három nap múlva már meg is lett tartva. Hát hogy is mondjam ez aztán temetés a javából. Én soha nem voltam vallásos és mégis pap tartja a szertartást. Anyósom sírt, pedig mindig is utált. Tamás sápadt volt és szomorú. Szerencsére a gyerekeket nem hozták el. A pap az Úr kegyeibe ajánlott. Hát az az Úr nem tudom, hogy hol van, én még nem találkoztam vele. Én még a túlvilágot sem láttam, csak ezt, amiben eddig is éltem. Annyira szerettem élni és erre most jöttem rá. Itt ez az egy világ létezik és vagyok én, aki meghaltam és a testem a földbe került, de én élni akarok. Test nélkül is megpróbálom, bár sok dologról kell így lemondanom, amit eddig élveztem, mint a szex és az evés. Annyira szerettünk Tamással szeretkezni. 
Ki lehet az az Úr? Vagy talán az élet az Úr? Na, mindegy, aki hisz higgyen benne. 
A temetés utáni napok szörnyűek voltak Tamásnak, mert még mindig nem akarták magára hagyni, pedig minden sejtje, minden gondolata magányra vágyott. 
Mikor a szülei elutaztak Kata zaklatta állandóan a gondoskodásával. Aztán végre egy délután magára maradt a lakásban és én odabújhattam hozzá, bele a gondolataiba. De sajnos csalódnom kellett, mert azt kezdte fontolgatni, hogy Kata ugyan lefeküdne-e vele. 
- Ó te kis áruló! - de le kell magam csillapitani, mert ő nem tudja, hogy én itt vagyok. Pedig ha tudná, biztosan nem gondolna másra. Valami jelt kell adnom. Lelökjek egy vázát vagy csípjem meg? 
Az lesz a jó, ha fölizgatom. Nem akarom részletezni, de ez hamar ment. Na, és akkor ő elment Katának telefonálni, aki rohant ide hozzá. 
Kata az arcát kezdte simogatni aztán beletúrt a hajába, de tovább nem szabad engednem. Belecsípek. Megrándul, de nem engedi el Tomit. Már éppen meg akarja csókolni, mikor sikerül a másik szobában lelöknöm egy vázát, ami apró darabokra törik a szőnyegpadlón. Tamás megriad. Na, végre. Remélem, többet nem próbálkozik Kata sem. Megnyugodva figyelem őket. 
Tamás elküldi Katát és gondterhelten ül egy fotelban. Megnézem, mire gondol. Ez nagyszerű!  Érez engem! 
- Tudom, hogy itt vagy, valahol itt vagy. Érzem, hogy hiába temettünk el te itt vagy. Én soha nem hittem az ilyen dolgokban és most sem hiszek, de ha te itt vagy valamilyen formában akkor mutasd meg nekem. Adj valami jelet. 
A kedvenc könyvem a könyvespolcon fekszik, én lelököm és megpörgetem a lapjait. Egy szerelmes jelenetnél hagyom nyitva. 
- Tehát tényleg itt vagy? - Tamás odamegy, és a kezébe veszi a könyvet. Eléggé gondterheltnek látszik. 
Persze lehet is szegény, mert most már tudja, hogy látom a gondolatait. Azért jobban örülhetne nekem. 
Azt még nem tudom, hogy én hogyan fogom közölni vele a gondolataimat. Talán a könyvek majd segítenek. Mindig imádtam olvasni és még milyen sok könyvet szerettem volna elolvasni. Na és utazni is szerettem volna, de ezt lehet, hogy így is fogok tudni. Így talán teljesül a vágyam és be tudom járni a világot. 
Tamás fekszik az ágyon és zokog. 
- Kedvesem! Hiányzol! Nagyon hiányzol! - megpróbálom megsimogatni, remélem érzi. 
Nagyon koncentrálok. Lassan megnyugszik. Odabújok hozzá. 
- Hogy lehet így élni? Vagy talán megbolondultam? Talán az lesz a legjobb, ha orvoshoz fordulok - látom a gondolatait. Az ő helyében talán én is orvoshoz fordulnék. 
Reggel arra ébred, hogy csöng a telefon. Már tíz óra. Álmosan veszi fel a kagylót. A főnöke volt az. Nagyon megértően fölajánlotta neki, hogy egész héten maradjon otthon. Tamás hálásan elfogadta az ajánlatot és letette. Aztán fölvette a telefonkönyvet és elkezdte lapozni. Pszichológust keresett és talált is egyet. Rögtön tárcsázott. 
Úgy döntöttem, hogy nem zavarom ma tovább inkább egy kicsit utazom. Azt már tudom, hogy úgy tudok közlekedni, mintha repülnék, de most azt hiszem érdekesebb lesz ha valamilyen közlekedési eszközt keresek. A főútvonalra kiérve éppen szerencsém volt, mert egy Mercedes hajt el mellettem, ami Budapest felé megy. Egy elegáns házaspár mellé ülök be. Budapestig szótlanul ülnek. Mi Tamással és a gyerekekkel mindig bohóckodtunk, énekeltünk vagy barkóbát játszottunk. Nekünk csak Trabantunk volt és nem voltunk ilyen elegánsak. Mindig farmerban jártunk. 
A főváros határánál kiszállok és repülve megyek a repülőtérig. A menetrendet nézegetve alig tudok választani. Athén, Párizs New York, Róma. Európa csodás. Amíg éltem soha nem volt módom ezekre a helyekre elmenni. Pedig hogy vágytam mindig utazni. Hallom,h ogy bemondják a New Yorki járatot, hát gyorsan a hármas kijárat felé suhanok. Beszállok a gépbe az első osztályra. Kár, hogy a kaját nem ehetem meg, mint potyautas. Azért az utazás minden pillanatát élvezem, de jobb lenne, ha Tamás is itt lenne. Aztán mikor leszáll a gép ebben a hatalmas városban, rájövök, hogy milyen nehéz lesz megtalálnom amit keresek. Jó lenne elmenni Manhattanbe abba a kiskocsmába ahol hétfőnként Woody Allan szaxofonozik. Elmennék Bronxba, a Brodwayre. Megnézném az Empire State Buildinget a Central parkot. Talán a Szabadság szobrot fogom legkönnyebben megtalálni, mert azt messziről is lehet látni. Beülök egy nagy sárga taxiba ami a város felé megy. Hirtelen Tamás villan elém. Érzem, hogy most erősen gondol rám és föl akar idézni. Szegény biztos most ment az orvoshoz. 
A város olyan mint ahogyan a filmekben láttam, de most már nem is olyan jó ez a kirándulás. Nem tudok hamburgerezni egy McDonaldsban, és nem tudok beülni Tamással a 21-esbe a város legelegánsabb éttermébe. Főleg az a rossz, hogy nincs itt Tamás. Visszafordulok és amilyen gyorsan csak tudok kisuhanok a repülőtérre. Egy gép éppen fölszállni készül amit még elérek. Nem is tudom, hogy hová megy. A lényeg az, hogy innen el. Pár órai repülés után megérkezünk Párizsba. Az Orlyn várok egy budapesti gépre aztán mikor megtudom, hogy csak órák múlva indul nem tudok ellenállni a kisértésnek és besuhanok a városba. 
Párizs csodaszép, de így egyedül szomorú. Sétálok a Bois de Boulongneban és arra gondolok, hogy mennyi szépséget mulasztottam el az életemben. Most már nem tudok mit tenni, mert az az élet ami a testemmel járt együtt az véget ért. Visszamegyek a repülőtérre és fölszállok a gépre. Most nem megyek Budapestig hanem útközben kiszállok és suhanva megyek hazáig. A lakás üres. Várok. Tamás két óra múlva jön haza. Pakol tesz vesz a lakásban. Bepillantok a gondolataiba. Zűrzavar fogad. 
- Meg kell szabadulnom minden emléktől, ami hozzá köt - ez volt a lényeg. Tehát a pszichológus ezt tanácsolta. Ki akar engem űzni a gondolataiból, az életéből. De én szeretem őt. Vele szeretnék élni. 
Látom, hogy a ruháimat pakolja egy nagy zsákba. 
Most hallom, hogy engem szólít. 
- Itt vagy még? Ma még nem is jelentkeztél. Vagy tényleg képzelődtem? - 
Gyorsan keresni kezdek a szobában egy tárgyat, amivel jelezhetek neki. Összekoccantok két poharat a szekrényben. 
-Tehát itt vagy? Figyelj ide! Én nagyon szerettelek. Ezt tudod, de most már, hogy meghaltál nem akarok veled élni. Most így már nem. El akarlak felejteni. Érted? Lépj ki az életemből - 
Nagyon fáj, amit mondd és főleg az, hogy nem tudok válaszolni. Talán igaza van. Így nem tudunk tovább együtt élni, bár én el tudtam volna képzelni. Mindig nekem volt élénkebb a fantáziám. A ruháimat és néhány kedves könyvemet leviszi a pincébe. Most valami furcsát érzek. A gondolataim halványak és az övét sem látom már. Minden olyan homályos lett körülöttem. 
Most értem meg, hogy eddig azért létezhettem, mert annyira szerettem és ő is szeretett, de most hogy elutasított és el akar felejteni, én megszűnök létezni tovább. Még érzem, hogy mennyire fáj a megsemmisülés. Csak az űr és aztán én és az érzéseim is eltűnünk. Még szeretném azt sikítani, hogy szeretlek Tamás, de már nem vagyok. Már csak Ő van Tamás, aki új életet tud kezdeni. Nélkülem.