Álmok birodalma

Álmok birodalma

A kisfiú könnyes arccal ült a sötét szoba egyetlen karosszékében, és csak nézett maga elé némán. Már nem sírt. Szemben vele régimódi, fekete-fehér televíziókészülék állt alacsony asztalkán, annak képernyőjét figyelte reménykedve.
– Talán eljön – gondolta reménykedve – eddig mindig eljött.
Az idő, a külvilág megszűnt számára, egyre csak várt: várta két éve halott édesanyját, aki – ha elég türelmesen üldögélt – néha megjelent neki. Mindig az ódon televízió sötét képernyőjén bontakozott ki a képmása. Olyankor elmesélte neki, mi történt az iskolában, beszélgetett vele, ahogyan soha senki mással nem tudott.

Pajtása nem akadt, kevés barátja elmaradt, midőn felesége elvesztését feldolgozni képtelen édesapja hazatérve a kocsmából, ahol egyre több időt töltött, tombolni kezdett – az ital mindig agresszívvé tette. Egy alkalommal a régi tévét is lerúgta helyéből, az azóta nem működött – igaz, míg funkcióját rendesen ellátta, sem gyakran volt bekapcsolva: a férfi nem bírta a zajokat. Gyerekzsivaj, fiának hangja, mind-mind olyan nemkívánatos dolgok lettek, amelyek az őrületbe kergették. Szerencsére a képernyő nem sérült, így a kisfiú iszonyú erőfeszítések árán visszatette a helyére egyetlen barátját, aki megmaradt.
Gyakran ébren álmodott, miközben édesanyja felbukkanására várt. Ilyenkor a magasban szárnyalt, fenn az égben, szabadon – néha repülőgépet vezetett, máskor madárként vitorlázott a levegő áramlatain. Felhők között bukfencezett, élvezve a súlytalanságot és a nap párapamacsokon átszűrődő, melengető sugarait.

Amikor nem álmodott, tanult. Egyetlen álma volt, hogy egész életét a magasban tölthesse – pilótának készült, és ezért megtett volna bármit.
Bármit, egészen eddig. Ám most úgy érezte, nem bírja tovább, hiszen történt valami, ami eddig soha nem fordult elő: részeg apja nem találva más célpontot dühének, nyolc éves fiának rontott neki. Rettenetesen megverte. A kisfiú arca feldagadt, ám ez a fájdalom eltörpült amellett, amit odabent, a szívében érzett.
Egészen eddig reménykedett. Bízott benne, hogy egyszer újra normális életet élhetnek, ám apját ma kirúgták állásából – elvesztette az egyetlen biztos pontot az életében, amely még néha józanságra kényszerítette.
Ma meghalt a remény.

A képernyő lassan világosodni kezdett, ahogyan a szép női képmás lassan kirajzolódott a sötét háttér előtt.
- Anya… - suttogta a kisfiú – anya, hát mégis eljöttél.
- Igen, kisfiam, itt vagyok. Ahogy mindig itt voltam veled. Ne aggódj, engem sosem fogsz elveszíteni. – vigasztalta a szomorú arc a fiút, akinek könnyei újra folyni kezdtek.
- Anya, nem bírom… Miért bánt? Hiszen én szeretem őt…
- Ő is szeret, csak nem tudja. De ígérem, nemsokára rá fog ébredni, mit jelentesz neki.
- Tényleg? – mosolyodott el a kisfiú. – Az nagyon jó lesz. Talán nem is bánt többé… Talán szeretni fog, úgy, mint régen…
Az édesanya szomorúan elmosolyodott, majd a szellemhalovány képmás tűnni kezdett.
- Anya, ne menj még – kérte a kisfiú kétségbeesetten.
- Csak egy kicsit maradj még…
- Nem lehet. De hamarosan ismét találkozunk, ígérem. És akkor rengeteget fogunk beszélgetni…
- Anya… suttogta a fiú és lassan felállt. Szinte transzban lépett a televízió felé, hogy a kedves arcot még utoljára megérintse…

És hirtelen egy vakítóan fehér felhőpárnán találta magát. A hirtelen rémületet, hogy lezuhanhat – hiszen tudta, hogy a felhők páragomolyok csupán – valami fantasztikus nyugalom váltotta fel, mikor megérezte: mintha a legpuhább pehelypárnán heverne… A felhő biztosan, ruganyosan ám szilárdan megtartotta. Hirtelen egy tündöklően fehér madár röppent le tőle nem messze, és ült meg egy felhőfodron. A kisfiú szerette volna, ha a madár közelebb jön, ám maga nem mert mozdulni, nehogy elriassza. Csak nézték egymást majd óvatosan mindketten megmozdultak - úgy tűnt, a madár is barátkozni akar. Lassan egészen közel kerültek egymáshoz, ekkor a kisfiú felemelte a kezét, hogy megérintse új pajtását – ám az hirtelen felröppent.

A fiú hirtelen gondolt egyet, és aprót szökkent – a felhő tartott, akkor is, amikor immár egy nagyobb ugrást követően visszahuppant rá. A madár hívogatóan nézett rá fényes szemével – gyere, többé nem érhet semmi bántódás, bízz bennem! – sugallta a tekintete. És ő ment. Ugrott, majd szárnyalni kezdett hószín játszótársa nyomában a kék égen; nemsokára újabb és újabb madarak csatlakoztak hozzájuk. Kergetőztek, le-leszálltak egy-egy felhőcskére, majd folytatták az örömteli játékot egészen addig, míg a nap el nem sétált, hogy felmelegítse a Föld túloldalát. Ekkor összebújtak egy különösen puha párapárnán és elaludtak, tudván, holnap új nap kezdődik számukra – és egy örök élet.
Alant a földön egy férfi siratta nyolc éves fiát, aki megégve, holtan feküdt egy szétrobbant, ódon televíziókészülék mellett…