Alku előtt

A régi csatorna egykor patak volt, még jóval azelőtt, hogy ledöntötték a kunyhókat, és az urak elkezdték felhúzni kőházaikat. Szemét és büdös törmelék építette ki a partját, a mederben poshadt víz csordogált. De szívem mélyén valami sötét láng lobogott néma haraggal, ahogy végigsétáltam az ösvényen, keresve az elveszett hangot, a szabadon csobogó víz hangját, a kavicsokat a víznyelv alatt. Ó, oly jól ismertem azokat a sima köveket, a gyermeki kincseket, megnyugtató formájukkal, s azzal, hogy ha megszáradtak, egyetlen csepp eső vagy könny ismét kivirágoztatta színüket. Ez volt a gyermeki kincs, a gyermek pedig persze én voltam, és ma reggel felfedeztem, hogy az én gyermekem a rothadó parton térdepel a koszban, és cserepekkel játszik, melyek nem mutatnak mást, csak a szürke árnyalatait, mindegy, hogy mekkora patakban zúdul rájuk a könny.

(Steven Erikson - Éjsötét áradat)