A Végzet kardja 2. rész

Második rész
Első harcok/ Rejtélyek

Derek és William az erdő rejtekéből figyelték, amint 12 köpenyes alak kisétál a toronyból. Ismerték mindet. Tízen a mágusföldet védő csatamágusok közé tartoztak, és velük jött két mágusmester is. Derek csalódottan vette tudomásul, hogy a főmágus a toronyban maradt, és nem kíván részt venni az elkövetkező harcban, pedig szívesen megnézte volna, hogy mire képes „a legnagyobb mágus”. Taliesin nem nagyon szerette hangoztatni tudását, és képességeit. Sokan még varázsolni sem látták őt soha, mégsem vitatta senki erejét. Megjelenése, és kisugárzása elég volt, hogy az emberek tudják; olyan embert látnak, akiből nem terem sok az élet fáján.

A kis csapat megáll a toronytól nem messze, és a vezetőjük mond valamit a többieknek. Derek felismeri őt, Taliesin legtehetségesebb tanítványa. Sejtelme sincs, mit mondhatott, de az egyik mágusmester most az égre emeli pillantását, és beszélni kezd. A fiú biztosan tudja, hogy varázsigét mormol. Mikor befejezi, a jobbjában tartott botot kitartja az ég felé, majd lendületesen a földhöz csapja. Derek érzi, hogy a lába alatt egy pillanatra megremeg a föld, és ezzel egy időben a föld, és a bot találkozásánál apró ködfelhő jelenik meg, mely egyre csak nőni kezd. Pillanatok alatt beburkolja a varázslókat, és kicsivel később az egész tisztást is. Nem túl sűrű a köd, nehezen bár, de át lehet látni rajta, igaz nem túl messzire.
- Úgy néz ki, Vendir meglepetést szeretne az orkoknak - szól William. Derek összerázkódik a hirtelen hangra.
- Biztos vagyok benne, hogy sikerül is neki. –feleli mosolyogva barátjának
- Bár ha okosabbak lennének ezek a dögök, tudnák előre, hogy mi vár itt rájuk. Nem is értem, miért jöttek ezek ide.
- Én sem. Állítólag nincsenek sokan. Nem hihetik, hogy legyőzhetnek minket. Valami más lapulhat a dolgok mögött. Érzem, hogy valami nincs rendjén…
- Én is.
Még folytatni szeretné, de hirtelen elhallgat. Az erdő szélére mered, csakúgy, mint Will.
- Megjöttek.
- Meg bizony…

---

Sűrű, hideg köd, és halotti csend veszi őket körül. Botladozva haladnak a kihalt erdei úton. A nap hamarosan leszáll a nyugati hegyek mögött, a sötétség percről percre sűrűbb, igaz a köd miatt világosban sem látnának semmit.
A két napos menetelés elcsigázottá tett embert, és állatot. Érzi ezt magán Ronin, és látja társain is. Még a szekereket vontató lovak is idegesen prüszkölnek.
- Túl nagy itt a csönd…
Suttogja mellette legjobb barátja, Nirran, és ő teljes mértékben egyet ért vele. Bár emberek nem élnek ebben az erdőben, még a környékén sem, állatoknak azért lennie kellene, de már percek óta egyetlen madarat, egeret sem láttak. Mintha minden elmenekült, vagy rejtőzött volna.
- Tartsd készenlétben a kardod. Meglehet, hogy szükségünk lesz rá.
Nirran megrázza a fejét, majd mintha magát is meg akarná győzni, megszólal.
- Ez itt szörnymentes terület. A határ innen többnapnyira van. Ilyen mélyre biztosan nem hatolhatott a királyságba egyetlen horda sem. Észrevétlenül biztosan, ha meg áttörték volna valahol a határt, arról tudnánk.
Ronin fáradtan sóhajt egyet.
- Tudom, de ez itt a senki földje. Nem élnek itt emberek, úgyhogy észrevétlenül elrejtőzhetne itt egy egész hadsereg. Ráadásul ez egy kiemelten veszélyes terület, szörnyhordák nélkül is. Ebben az erdőben farkasoknál jóval nagyobb, és veszélyesebb ragadozok élnek, úgyhogy tedd azt, amit mondtam!
Nirran bólint egyet, és karjait a hátán, x alakban nyugvó rövidkardok markolatára helyezi. Nem szokványos dolog, hogy valaki a seregben két karddal harcoljon, ő mégis ezt a harcmodort választotta, és csaknem mestere ennek

A lovak hirtelen megállnak, és hangos nyihogásuk veri fel az erdő csöndjét. Lábaikkal idegesen kapálni kezdenek, és a szekerek hajtói hiába verik őket ostorral, nem hajlandóak elindulni. Félnek, ezt azonnal látja rajtuk Ronin, mint ahogy a többi harcos is, mert ők is abbahagyják a menetelést, és előhúzzák fegyvereiket. Ronin is így tesz. Jobbjával előhúzza az övén nyugvó tokból másfél kezes kardját, baljával pedig pajzsáért nyúl. Pár pillanat múlva már teljes harckészültségben kémleli az erdőt. Nem sokat látni, de az egyik fán mintha valami mozdulna…

Ordítás hallatszik, és a konvoj elején valaki összeesik. Ronin arra kapja fejét, de a köd miatt csak annyit lát, hogy valaki élettelenül fekszik a földön, és a körülötte állók pajzsukat maguk elé tartva forgolódnak. A szeme sarkából látja, hogy valami elsüvít mellette, s a háta mögül elfojtott nyögést hall. Odafordul, és látja, hogy a mellette lévő szekér hajtója egy nyíllal a szívében lefordul a kocsi bakjáról.
- Íjászok!

Ordítja el magát, és egy pillanattal később, sortűzként árasztja el a katonákat a nyilak tengere. Ronin fél térdre veti magát, és maga elé emeli pajzsát. Hátát a szekérnek veti, így minden irányból védve van. A kezében tartott fán két éles koppanás hallatszik. Elfolyt egy viccsort, és magában mérgelődik tehetetlenségén, de nem mer felállni, mert az íjászoknak túl jó célpontot nyújtana. Nem mozdul, csak vár. Vár, és hallgatja, társai kiáltásait, a sebesültek ordítását, és a halálsikolyokat. Aztán egy pillanat alatt minden végetér. Nem hallatszik már a nyilak süvítése, és kopogása a katonák pajzsain, csak elfojtott nyögések. Lassan feláll, leereszti az életét megóvó eszközt, majd szétnéz. Körülötte mindenfelé hullák, és sebesültek fekszenek, vér mocskolja be a földet. A katonák majdnem fele elesett, vagy megsebesült, és még csak ellenséget sem láttak. Pillantása találkozik Nirranéval. Düh, és félelem bizarr egyvelegét látja megcsillanni benne. Pont azt, amit ő is érez. Ráadásul tudja, hogy még nincs vége. A pillanatnyi csend, mely rájuk települt, csak az elkövetkező borzalmakat hivatott előkészíteni. Nem tudja, miért gondolja ezt, de biztos benne, és a közelgő, futó lépések zaja bebizonyítja sejtése igazát.

Tőle jobbra Zerik, a csapat legjobb íjásza megfeszíti íját, és megcéloz valamit. Az út mellett terpeszkedő bokrok miatt ő nem látja, mire céloz, de mikor elröppen a nyílvessző, egy halk mordulás, és földre zuhanó test hangja jelzi, hogy célba talált társa.
Pár pillanat múlva az előtte terpeszkedő embermagas bokor szétnyílik, és egy csaknem két méter magas, vérszomjas bestia ugrik elé. A nagyranőtt lény izmos testét fekete vaslemezek borítják. Tartása, testalkata emberszerű, de pofája elnyújtott, szájában éles, több centis fogak sorakoznak. Szemei vöröses árnyalatúak, és düh árad belőlük. Hasonlít egy orkhoz, de annál sokkalta erősebb, gyorsabb, és képzettebben forgatja a kezében tartott kardját.

A szörny elüvölti magát, és meglendíti fegyverét. Ronin fejére céloz, de ő könnyedén lebukik a lendületes csapás útjából, és hátraugrik. A szörny azonnal követi. Lendületes szökkenéssel elé érkezik, és feje fölül hatalmas csapást indít meg felé. A harcos kipördül oldalra, így a szörny kardja nem belé, hanem a szekér fájába fúródik, és bele is szorul. Ronin meglendíti kardját, és egyetlen csapással levágja ellenfele mindkét kezét, amelyekkel a fába szorult kardot próbálta kiszabadítani. A lény elüvölti magát, de egy pillanat múlva már el is hallgat, mikor a harcos élezett peremű pajzsa lecsap fejére, kettévágva azt. Körülnéz újabb ellenfelet keresve, és talál is bőven. Az összes életben maradt katona küzd egy, vagy több, az övéhez hasonló szörnnyel, és egyre érkeznek az újabbak is…

Nirran pörgetni kezdi kezeiben rövidkardjait, hogy összezavarja ellenfelét. Ez sikerül is, mert a szörnyet túlzottan is lefoglalja, hogy a villámsebesen forgó kardokkal törődjön, így nem figyel a harcos lábaira. Nirran előre ugrik, bal kardjával szúr egyet. A szörny védi, de ez nem zavarja az embert. Épp erre számított. A szúrást csak figyelemelterelésnek szánta, mellyel egy időben bal lábát is előre lendítette, térhajlaton rúgva a lényt, ami térdre hullik előtte. Nirr jobb kardjával védi a szörny elkeseredett válaszcsapását, a ballal pedig lemetszi ellenfele kardforgató kezét.
- Viszlát a pokolban.

Suttogja a szörny vicsorgó arcába, majd mindkét kardját meglendítve, ollószerű csapással levágja annak fejét. Nincs ideje azonban örülni sikerének, ugyanis egyszerre két szörny rohan felé, két oldalról. Ő kivár az utolsó pillanatig, majd előre, és jobbra lendül, közben fél térdre vetődik, és jobb kardja végigszántja egyik ellenfele combját, mialatt az elrohan mellette. A két szörny csaknem egymásnak ütközik, összezavarodnak. Nirran ezt ki is használja, és egy gyors ugrással közéjük veti magát. Bal kardját a közelebbi ellenfele torkába vágja, majd kitépve belőle. Mindkét fegyverével csapások özönét zúdítja a korábban már megsebzett lényre, aki alig tud védekezni, és sérült lábával nehézkesen hátrál. Végül át is töri védelmét, és fegyvereit a lény vállaiba szúrja. A szörny karjai lebénulnak, és tehetetlenül nézi, ahogy a harcos kihúzza belőle fegyvereit, és meglendíti őket. Egy újabb ellenfél feje hullik a véráztatta földre…

---

Derek érdeklődve figyeli a ködből előbukkanó tömzsi alakokat. Sokan vannak, de rendezetlenek, akár egy horda. Végül is ez nem meglepő, hisz azok is. Először lát élőben ilyen lényeket, bár azok alapján, amiket hallott, és olvasott róluk, pont ilyennek képzelte őket. Bár meglepően változatosak, egy-két jellemzőt megfigyel rajtuk:

Járásuk suta. Nem túl gyorsak, de állítólag bámulatosan kitartóan tudnak haladni, akár napokon keresztül menetelnek, minimális pihenéssel. Többségük erős testalkatú, látszik rajtuk, hogy a teremtő agy helyett szikár izmokat adott nekik, bár ezekhez kemény, nomád életmódjuk is hozzájárulhatott. Fegyvereik meglehetősen változatosak; nehéz csatabárdok, durván kovácsolt kardok, fabunkók… egyik másik alaknál még bámulatos méretű íjakat is látni, bár ezekből nincs sok. A fiú sejtése alapján ilyen durva fegyverekkel lehetetlen pontosan célozni, de olyan hatalmas erőt tudnak kifejteni, hogy a kilőtt nyíl könnyedén átüt egy embert. A mágiához jóformán semmit nem értenek, sőt, nagyrészük fél az ilyen természetfeletti dolgoktól, bár egyes mesék szerint az orkok hazájában élnek sámánok, akik a fekete mágia ismeretlen válfaját művelik. Derek valószínűnek tartja, hogy a varázslástól való félelmük nem lehet túlzottan erős, hiszen ezek önként jöttek ide. Ide, mágusföld központjába, ahol a legerősebb a mágia. „Hmm. Ha eddig nem féltek tőle, Vendir, és a többi mágus majd megtanítja őket rá.”
Elmosolyodik, és Willhez fordul, de mielőtt bármit is mondhatna neki, fény villan a köd sűrűjében. Egy tűzlabda kel életre, száguld át a tisztáson, és letarol féltucatnyi orkot. Pár pillanat múlva elszabadul a pokol.

Mindenfelé villanások láthatók, hatalmas mágikus energiák szabadulnak fel. Energiagömbök, villámok, és további tűzgolyók követik az elsőt, óriási kárt okozva az orkok közt. Sokfelé égő, vagy megcsonkított lények rohangálnak, fájdalmas üvöltésük visszhangot ver a ködben. A ködöt igéző mágusmester most újabb varázsigébe kezd, mely végén az erdő fáinak egy része megelevenedik. Hosszú indákat növesztenek, melyek óriáskígyókként cserkészik be az erdőben maradt szörnyeket, és tekerednek rájuk. Sokakat megfojtanak, némelyiket összeroppantják. A másik mágusmester az illúzió varázslatokat ismeri magas fokon, most be is mutatja tudását. Az orkok előtt, mögött, és még közöttük is emberi harcosok alakja bontakozik ki. A szörnyek rájuk támadnak. Még nagyobb lesz a pánik. Sok orkot saját fajtársa öl meg, mert ellenségnek hiszi.

Eközben a csatamágusok támadásai lassan véget vetnek a csatának. Alig maradt már harcra képes ellenfél, és azok is mind az erdőbe vetik magukat, futva az életükért. Hirtelen éles sivítás hallatszik a torony felől.
Mozgolódás támad a külső falaknál. Az ablakok mellett, a párkányokon álló szobrok most lassan megelevenednek, és eleven lényekké válnak. Vízköpők. Mágikus lények, melyek a torony őrei örök idők óta. Most szárnyukat próbálgatják, majd a mélybe vetik magukat.
Will és Derek döbbenten figyelik, amint a különös lények zuhanásukat kecses siklássá változtatják, majd erős szárnycsapásokkal az orkok után erednek. A két fiú már tudja; nem lesz túlélő a szörnyek között…

Hirtelen egy árny mozdul mögöttük. Egy kivételesen nagydarab, mégsem lomha ork lopakodik lassan a fiúk felé. Szemében az őrület tüzei lángolnak, és gyűlölet öleli körül egész valóját. Nemrég még egy ork törzs bajnoka volt, az ideküldött csapat vezetője. Nagy harcos, és vezér. A sámánok kegyeltje. Mostanra azonban semmivé lett minden nagysága, sőt, még annál is kevesebbé. Tudja, hogy nem térhet haza soha, ezt a gyalázatot biztosan nem tűrnék el, és a nagyúr, az orkok új vezére csak egyetlen büntetést ismer. A halált…
Minden dühét, és bosszúvágyát összeszedve vad rohamra indul. Ellenfeleit túl váratlanul érte a támadás, megfordulni sincs idejük, és máris elérte őket. A győzelem már a kezében, de hirtelen minden megváltozik. Egy köpenyes alak lép ki a ködből, nem messze a fiúktól, és jobbját előre lendítve megszólal.
- Serraptin!

Tenyeréből hirtelen egy fényes, kékesen ragyogó kígyóalak tűnik elő, és elképesztő sebességgel az orkra veti magát. Szikrák pattannak, amint az energiakígyó tömény elektromosságot pumpál áldozata testébe, megbénítva őt. A varázslat teljesen beburkolja a szörnyet, pont, mintha egy óriáskígyó tekeredne prédájára, és az orkba jutó elektromosság lassan végez vele.

Derek felkapja fejét a hirtelen hangra. Megesik néha, hogy a ködben a távoli zajok közelről hallatszódnak, a csata alatt is volt jó néhány példa erre, de ezek a léptek, amiket hall, mintha a közelből jönnének. Nyugtalanul körbekémlel, és megakad valamin a szeme. Vendir alakja bontakozik ki a fehérségből, és mintha varázsolni készülne. Ez önmagában nem is lenne annyira nyomasztó, de épp felé tartja a kezét. Derek villámgyorsan hasra vágja magát, és még épp látja, amint a csatamágus egy megidézett lénye, kékes ragyogást ontva magából életre kel, és elröppen felette.
Elektromos szikrák zaját hallja csak, és fájdalmas nyögéseket. A hátára gurul, és körülnéz. Tőle alig két méterre egy nagydarab test rángatózik a földön. A hatalmas hőtől ruhája lángra kap, és párpillanat alatt gőzölgő húskupac marad csak az egykori szörny helyén. Az energiakígyó elvégezve dolgát lassan eltűnik.

- Ti meg mi a fenét kerestek itt?
Hangzik fel Vendir nyugodt, de türelmetlen hangja. Derek összenéz barátjával, majd válaszra nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkából.
- Mi csak… látni akartuk a csatát. –feleli William, és sikerül mosolyt csalnia az arcára. –Egyébként briliáns volt a szervezés, szép munka!
Vendir pár pillanatig csendben ácsorog, de végül ő is elmosolyodik. Ismeri már ezt a két fiút, méghozzá meglehetősen jól, nem is várt tőlük mást. Azon cseppet sem lepődött meg, hogy itt vannak, azon viszont igen, hogy mennyire nem tudják megvédeni magukat.
- Na irány vissza a toronyba, mielőtt még valaki meglát titeket.
Feleli végül, majd elindul vissza, a tisztás felé.
- Köszönjük!
Szól még utána Derek, majd barátjával együtt kikászálódnak a bokorból, és elindulnak Tiurren felé.

---

Ronin, és Nirran egymásnak vetve hátukat küzdenek az őket körülvevő szörnyek ellen. Mindketten fáradtak már, több kisebb sérülés borítja testüket, de csaknem tucatnyi ellenfél holtteste fekszik körülöttük. A csapat nagyobbik része mostanra holtan hever a földúton, a maradék pedig elkeseredetten küzd az életéért. A támadók nagy veszteségeket szenvedtek, de láthatóan ez nem törte meg őket, hisz minden elesett emberük helyére újabbak érkeznek az erdő sötétjéből.
- Jó volt veled harcolni!
Szól oda Nirran két csapás között barátjának, és Ronin érzi a hangjából a reménytelenséget. Nem is csoda, hisz esélyük sincs a győzelemre. A szeme sarkából látja, hogy egy újabb katonát tepernek le a szörnyek, és ekkor…
- Ez meg mi? -Suttogja halkan Nirran.
Az erdő mélyről kürtszó harsan, mely leginkább egy túlvilági sikoly hangjára emlékeztet. A szörnyek hirtelen felkapják a fejüket, majd otthagyva a kis számú túlélőt a hang irányába kezdenek futni. Pillanatok alatt elnyeli őket a köd…

---

Derek, és Will lihegve állnak meg a kastély mögött. Az út utolsó harmadát futva tették meg, mivel egyre jobban aggódtak, hogy feltűnik valakinek a hiányzásuk. Elvileg minden tanoncnak a szobájában kellett várakoznia, és a szobatársaikban bízhattak, hogy nem köpik be őket, viszont most, a csata végeztével könnyen lehet, hogy a tanárok végigjárják a szobákat, megnyugtatni a gyerekeket, és leellenőrizni, hogy minden rendben van-e.
- „Tárulj!”
Suttogja Derek mágusnyelven a szikladarabnak, mire az recsegve szétnyílik. A két fiú lerohan a föld alatti járatba. Míg Will gondoskodik a bejárat lezárásáról, és a nyomok elrejtéséről, Derek előhalássza a zsebéből az éjszaka használt fénykövét, és aktiválja. A sötétség hirtelen szertefoszlik, és jól láthatóvá válnak a sok száz éves kőfalak, és az ezekbe vésett ősi rúnák. A padlót por fedi, és a falakon még látható néhány pókháló, bár a két fiú az elmúlt hónapokban annyit mászkált ki a toronyból, hogy ezek nagy részét sikeresen eltűntették.
Éppen indulni készülnének Tiurren belseje felé, mikor Will hirtelen a poros talajra mutat.
- Hé, azok ott nem a mi lábnyomaink!
- Az nem lehet! Elvileg más nem tud erről az alagútról, vagy ha igen, a mágusok nem használják.
- Tudom, de ezek akkor sem a mi nyomaink. Sokkal nagyobbak azoknál!
Derek odasétál a lábnyomokhoz, és leguggolva vizsgálni kezdi azokat. Kis idő múlva megszólal:
-Igazad van, valaki más is járt itt!
A két tanonc egymás szemébe néz, majd szó nélkül követni kezdik a lábnyomokat.

- Biztos az egyik tanáré.
Suttogja Derek, mikor már a folyosó végén, a torony belsejébe vezető rejtekajtó előtt állnak.
William elmondja a nyitóbűbájt, mire az ajtó kinyílik előttük, és ők beléphetnek az épület pincerészére. Itt már nem poros a padló, így a nyomok is véget érnek, a fiúk akkor sem nyomozhatnának tovább, ha akarnának.
- Biztos… -feleli Will, és körülnéz a megehetősen nagynak mondható teremben.
Ez a szint, mint a többi is a toronyban, egy 30 méter átmérőjű, és kör alakú. A falakba vésve kristályok vannak, ezek szolgáltatják a világítást a torony belsejében. A közepén található egy széles csigalépcső, mely a szintek közötti közlekedést hivatott biztosítani. Ez itt a pinceszint, de különös módon, a lépcső innen még lejjebb is visz, de a tanoncok közül senki sem tudja, hogy mi lehet ott lent. Az a szint a rejtett szint, még a tanárok sem járnak le oda. A lépcső alján egy tucatnyi erős átokkal védett ajtó van. Derekék szívesen lemente volna oda, de ezen az ajtón lehetetlen a túljutás számukra, messze nem elég képzettek ahhoz, hogy ilyen átkokat hatástalanítani tudjanak.
- Menjünk, mielőtt még meglát valaki minket! –szól Derek, és indulna is fel, de Will utána szól:
- Nyugi! Az összes diák a szobájában, a tanárok meg az erkélyekről figyelik a csatát. Simán sétálgathatunk itt, egy ideig még biztosan nem buknánk le…

Hirtelen elhallgat, mikor hangos csattanás hallatszik a lépcső irányából. Mindkét fiú biztos benne, hogy lentről hallották a zajt, és azt is tudják, hogy ez biztosan nem jó jel.
- Nem kéne szólni valakinek?
- Talán, de szerintem előbb nézzük meg, hogy mi van ott lent.
Derek kissé nyugtalan, de végül győz a kíváncsisága.
- Rendben. –feleli, majd lassan, és óvatosan lefelé indulnak a lépcsőn, ügyelve rá, hogy ne csapjanak zajt. Alig egy perc alatt leérnek a lépcsőn, de amit ott látnak, az egy kicsit sem bíztató számukra. Az ajtó nyitva van, és a mögötte rejlő hosszú folyosó végén épp ekkor tűnik el egy árny, befordulva egy átjárón. Csak a köpenyének végét látták, de az egyértelmű mindkét fiú számára, hogy nem mágusköpenyt viselt…