A varázsgomba

Elindult. Nagy nehezen, sok csalás és hazugság árán megszerezte az áhított pénzt. Kilépett a családi ház ajtaján, és mélyen beleszívott a friss levegőbe. Ment egy-két saroknyit a háztól, majd miután biztos volt benne, hogy sem szülei, sem a túlbuzgó szomszédok nem láthatják, belenyúlt a zsebébe, és elővett egy szál cigit. Miközben szívta az édes-kesernyés füstöt, lábai akaratlanul vitték célja felé. Már nagyon régen vágyott a mai délutánra. Az elmúlt egy hónapot szobafogságban töltötte, ezért nem volt alkalma semmi keményebbre. Néhány cigit elszívott este, miután szülei lefeküdtek, kihajolva az ablakon, gyönyörködve az éjszakai kilátásban, de más semmit. Busszal is mehetett volna, de pont annyi pénze volt, hogy megvehesse, amit akart, meg egy üveg vizet, ha esetleg megszomjazik. Egyre lepukkantabb környékre ért, már mindenhol látszott, hogy elhagyta a kertvárost, ahol tisztes családapák, és tekintélyes családanyák, illetve elkényeztetett gyerekeik buborékban élik le életüket, a „keményebb” világról mit sem tudva.

Még öt perc, és elérte célját, egy sötét, mocskos sikátort. A sarokban várta, a mindenki által csak Júdásnak nevezett díler. Ismeretségük elején Júdás nagyon kedvesen, bizalmaskodóan fordult hozzá, viccelődött vele, rendszeresen kérdezte az otthoni helyzetről. Majd ahogy egyre jobban belemerült a drogok világába, úgy lett a díler egyre kevésbé személyeskedő, úgy érdekelték egyre kevésbé viselt dolgai. Most már arra a szintre jutottak, hogy köszönését is csak mogorván, szinte bosszankodva fogadta.

– Na, mi kellene? – kérdezte valamivel emberibb hangon.
- Ami múltkor – mondta, majd zsebébe nyúlt, és a pénzt Júdás felé nyújtotta, aki azt szó nélkül zsebre tette, majd a fiú zsebébe nyomott egy kis zacskót. Ő ahelyett, hogy azonnal távozott volna, csak állt.
- Na mire vársz?
- Múltkor nem ennyi volt… – kezdte félve, de Júdás belé fojtotta a szót:
-Drágulnak a dolgok, kölyök. Ha nem hallottad volna, válság van a nagyvilágban. Ez a drogpiacon sincs másként. Na takarodj! – vetette oda neki.

A fiú lassan, szégyenkezve eloldalgott. Nem baj, gondolta, legfeljebb szomjas marad. Egy általa régóta ismert, kihalt ház felé vette az irányt, ahol tudta, hogy minden körülmény adott ahhoz, amit tenni készült. Amint odaért, félrehúzott egy-két lécet a bedeszkázott ablakról, majd bemászott. Egy félhomályos, szeméttel és csikkekkel teleszórt kicsiny helyiségben találta magát. Látszott, hogy rajta kívül mások is szoktak ide járni. Kényelembe helyezte magát a rozoga kanapén, majd rágyújtott egy cigire. Belenézett a dobozba. Már csak két cigije maradt. Tudta, hogy ez nem lesz sokáig elég, de hát mit tehetett? Elővette zsebéből a kis zacskót, amiben a varázsgomba lapult, a fény felé tartotta, majd egy kicsit megpöckölte a tetejét, pont úgy, ahogy ahogy az orvosok szokták a fecskendőt az injekció előtt a filmekben. Ő is orvos akart lenni, bár erre nem sok esélyt látott.

Kinyitotta a légmentesen lezárt zacskót majd beleszagolt. Tipikus gomba szaga volt. Kiskorában utálta a gombát, de mostanában már semmi baja nem volt vele. Kitágította a tasak tetejét, majd a tartalmát figyelvén, hogy a műanyag ne érjen a szájához (a bacilusok miatt, erre a gondolatra majdnem elnevette magát, de olyan erősen belenevelték, hogy egyszerűen reflexé vált) a szájába ürítette. Szétrágta a gombát. A kesernyés íz szétterjedt a szájában, ízlelő bimbóit elöntötte a megszokott aroma. Míg a hatásra várt elgondolkozott. Sohasem gondolta volna, hogy drogos lesz. Szülei úgy nevelték, hogy a drog rossz, nagyon rossz, azonnali, életen át tartó függőséget okoz. Nevethetnéke támadt naivitásukon. Nem tudják mi maradt ki az életükből – gondolta. Érezte, ahogy tagjaiban szétárad a megszokott bizsergés, feje kitisztult, tökéletesen boldognak érezte magát. Úgy érezte, hogy mindent megért, felfogja az élet értelmét, teljes összhangba került a bolygóval. Hallotta a föld énekét, értette mit mond a szél. Repülni kezdett

Ahogy kirepült az ablakon, lenézett a világra. Látta, hogy az emberek kis hangyák módjára, hogy rohangálnak, hogy építgetik légváraikat, amelyek egy apró fuvallatra tovaszállnak, keserű csalódottságot hagyva maguk után. Ezt mind nevetségesnek, megvetendőnek, magától távol esőnek tartotta. Egy pár perc után belefáradt a szemlélődésbe, a felsőbb rétegek közé kívánkozott. Ahogy feljebb emelkedett, úgy nőtt a sebessége is. Délre, melegebb vidékek felé akart, és kezdett el repülni. Ahogy a szétszakadozó felhőrétegen át lepillantott, látta, amint átszeli az óceánt, Afrika szavannái felé repülve. Egy elég elhagyatott területen ereszkedett le. Pár méterrel megállt a föld fölött, és szétnézett. A hosszabb, sárgás fű egy helyen teljesen eltűnt, csak kövek, és kisebb gazcsomók nőttek a kitikkadt földből, valószínűleg tűz pusztított ott. Ahogy lábai végre földet értek, körül nézett, és megpillantott egy nagy, szerteágazó fát. A nevét nem tudta, de pont olyan volt, mint amiket még kiskorában a National Geographicon látott. Két ugrással már a tetején is volt, és onnan nézett szét. A közelben békés gnúcsorda tanyázott, nyugodtan legelésztek. Páran a közelben álló facsoport alatt találtak menedéket a tűző nap elől.

Ahogy szemlélte ezt a nyugodt életképet, feltűnt neki, hogy a csordától északra, mintha mozogna a fű. Megerőltette szemét, és észrevette, hogy egy óriási, hím oroszlán lapul a száraz fűben. Az oroszlán, mintha észrevette volna, hogy figyelik felpillantott a fiúra. A fiú meglepődve konstatálta, hogy az oroszlánnak a lelke mélyére is lelátó acélkék szeme van. Elgondolkozott magában, hogy vajon normális-e ha egy oroszlánnak kék a szeme, de inkább tovább figyelte. Az állat elkezdett kúszni a csorda felé. A gnúk veszélyt érezvén topogtak, fejüket idegesen föl-le kapkodták.

Már csak pár méterre volt a fű szélén legelő gnútól, amikor felpattant, és a távolságot, mintha csak húsz centi lenne egy tökéletesen pontos ugrással átszelte. Mintha ott állt volna ő is a gnú mellett, úgy látta, lassítva, ahogy a gyönyörű, kifejlett állat a levegőben úszik. Sörénye az enyhe, de hűsítést nem hozó afrikai szélben lebegett, kék szemében kegyetlenség, az ölés vágya tükröződött. Amikor fogait az állat nyakába mélyesztette a fiú hirtelen megint normális sebességgel, és a fáról látta a dolgokat.

Látta, ahogy a gnúk felneszelnek, és azonnal őrült vágtába kezdenek, látta ahogy a sebesült állat nyakából sugárban ömlik a vörös vér, látta ahogy az oroszlán szinte megrészegedve fürdik benne, látta, ahogy szétterül pofáján, és az aranybarna sörényét vörösre festi. A gnú a földre rogyott, egy-kettőt rúgott még, majd többet nem mozdult. A vére a kövek között kis patakot képezve, elkezdett szép lassan folydogálni. Az oroszlán, ahelyett, hogy elkezdett volna táplálkozni, megállt. A fiúra nézett, aki riadva vette észre, hogy már nem a fán van, hanem alatta áll. Megpróbált elfutni, de mintha megdermedt volna, a testén kívülről figyelte önmagát. Látta, ahogy a vadállat idegtépő lassúsággal elindul felé. Nem tehetett semmit, nem volt ura a saját testének. Amikor már csak tízméternyi távolság választotta el kettőjüket, az állat begyorsított, hogy lendületet nyerjen az ugráshoz. Amint elrugaszkodott a földtől, megint a saját szemével látott mindent. Most már tudott volna menekülni, de minek. Rémülten figyelte, ahogy megint ugráshoz készülődik. Az oroszlán rávetette magát, de mielőtt elérte volna megállt a levegőben. Fogai öt centire voltak a fiú arcától.

Egy pillanatig még bámulta, ahogy az állán lefolyik a friss vér, majd egy rántást érzett, mintha valaki a lábánál fogva rángatná. Becsukta szemét, és majdnem elhányta magát. Minden elkezdett forogni körülötte. Az előbb látott élénk színek, a vörös, a zöld, a sárga, a barna a szeme előtt lebegtek, majd ahogy egyre gyorsabban keringett, összefolytak. A színek egyvelege, szinte égette a szemét, a fejébe erős fájdalom hasított, mintha valaki baltát vágott volna bele. Amikor végre leállt a képzeletbeli körhinta, fejfájása is elmúlt, kinyitotta szemét. A heverőn volt, és az egész szobát sötétség borította.

Kinézett az ablakon, a nap már lemenőben volt, a szobába már semmi fény nem jutott be. Elővette az utolsó előtti cigijét, és a kanapén heverve, még mindig a látottakon töprengve elszívta. Feltápászkodott, és kimászott az utcára az ablak roncsai között. Az utcán sötétség honolt, sehol semmi világosság. Ahogy egyre távolabb került a „rossz” környéktől, úgy váltak egyre gondozottabbá a házak. Pár helyen már a közvilágítás is megjelent. Ahogy egyre közelebb ért otthonához azon gondolkodott mit fog szüleinek mondani, hol maradt eddig, kikkel bulizott, miket csinált. Már maga előtt hallotta anyja kérdéseit, hogy mennyit ivott, ugye nem cigizett, mi volt a lányokkal, stb… Előre kiverte a hideg. Befordult egy utcán balra, tudta, hogy innen már csak egy ugrás a házuk. Itt már minden ki volt világítva. Lábait figyelte, tudván, hogy az erre járó kutyák mindig rejtenek el itt meglepetéseket. Erőteljes, az állatkertre emlékeztető szag csapta meg az orrát. Felnézett, és meglátta. Ott ült tőle öt méternyire, egy fekvőrendőr tetején. Lustán, teljes fölényének tudatában tekingetett körbe. Sörénye mozdulatlan volt. A fiút kiverte a hideg veríték. Szája kiszáradt, lábai remegni kezdtek, majdnem bepisilt.
- Ez csak egy hallucináció – mondta önmagát győzködve. – Nyugodtan menj el mellette, nem fog bántani, csak a fejedben létezik.

Így is tett, félve elindult, minél messzebb húzódva a képzeletbeli oroszlántól. Amikor már csak kétméternyire volt tőle az oroszlán fölpattant. Ránézett a fiúra, gyönyörű kék szemeivel szinte rabul ejtette. Ma már másodszor érezte, hogy nem tud mozdulni. Az állat egy kicsit hátrált, majd felé rohant, elrugaszkodott. Miközben a repült még arra is volt ideje, hogy egy óriásit bömböljön. A fiú nyakát kapta el először, a nyaki artériát át is harapta. A gyerek a hátára esett, még látta, ahogy az oroszlán újabb harapáshoz készülődik. Érezte, ahogy a borotvaéles fogak a húsába vágnak. Utolsó gondolata az volt, hogy talán mégsem csak képzelte az oroszlánt…