A Rend (3)

- Lilia, ezt látnod kellene – dugta be a fejét az ajtómon Rüszt, mire csak nemet intettem a fejemmel. Nem akartam semmit látni. Az elmúlt hetet jórészt Solon szobájában töltöttem. Nem mentem sehova, nem tettem semmit. Itt legalább még valamennyire érezhettem a jelenlétét. Mindennél jobban hiányzott, és rettegtem attól, hogy soha nem látom többet.
- Nem érdekel – vontam vállat, pláne, hogy sejtettem mit akar mutatni. A Fürkészek ugyan nem nyomoztak tovább, de ők igen. És kétlem, hogy él ezen a világon olyan élő vagy holt, aki ezt megakadályozhatta volna. Én azonban nem voltam hajlandó részt venni benne.
- Van egy újabb gyilkosság.
- Ez sem érdekel – vontam újra vállat. Az elmúlt napokban egészen belejöttem a mozdulatba. Majd hátat fordítottam a lánynak jelezve, hogy én nem igénylem a beszélgetés többi részét. Ő azonban nem így gondolta.
- Nekem a bátyám. – közölte halkan, hogy emlékeztessen, nem csak én állok közel Solonhoz.
- Ahhoz képest elég nyugodtan veszélyezteted az életét.
- Szerinted melyikünkre lesz dühösebb, ha előkerül?

Jogos. Ha valaha megtudja, hogy miatta leállítattuk a keresést… De az legalább azt fogja jelenteni, hogy esélye volt megtudni. Részemről jobban örülök egy haragos élő Solonnak, mint egy kiegyensúlyozott halottnak. És ezért meg is fogok tenni mindent. Azaz semmit.
- Na jó ebből elég – csattanta fel a lány. Túl lassan mozdultam. Mielőtt bármit tehettem volna, felrántottak a székből és a hátam mögé csavarták a kezem. Pontosabban mindezt egyetlen smaragdszemű férfi hajtotta végre. Remek! Még csak azt se vettem észre, hogy bejött a szobába. Lehunytam a szemem, mellkasom dühösen járt fel- alá, de hátrafeszített kézzel nem tehettem semmit. A hím olyan erősen fogta össze a két kezem, hogy a legkisebb mozdulatra is képtelen voltam. A kezeik nélkül pedig a mágusok nem többek, mint egy egyszerű halandók. Rüsztire néztem, a lány kék szemében egyszerre láttam, dacot, dühöt és néma kérést. Leengedtem a vállaim és bólintottam, mire Cydar elengedte a kezem.
- Hova menjek? – kérdeztem.
- Ismered a Düh Tisztását?
Bólintottam. Egy közeli hegyekkel körülölelt kis mezőről volt szó, aminek létrejöttében jelentős szerepe volt egy mágusnak, és némi le nem vezetett energiának. A területen állítólag még mindig érezhető mágia miatt a Normálisok sosem jártak arra. Legalábbis eddig úgy tudtam. Lehunytam a szemem és teleportáltam.
- Nocsak, előmásztál? – hallottam meg Csonyi hangját azonnal amint odaértem.
- Nocsak, beszélsz? – vágtam rá és a kicsit távolabb álldogáló Nhaxrához léptem. Nem volt egy túl okos döntés az egyszer biztos. A Démonasszony mögötti sziklán egy újabb véres bőrdarab lógott. Nagyot nyeltem és elfordítottam a fejem.
- Már meg se próbálják elrejteni. – szólalt meg Nhaxra. Próbáltam nem kihallani a hangjából a neheztelést, de ez elég nehéz volt, mivel telepakolta vele. Vámpír volt a lelkem, azt, hogy leállítattam a nyomozást, a gyávaság jeleként értelmezte. Nem tudta máshogy barátság ide vagy oda.
- Tudják, hogy nem megyünk utánuk – bólintottam. Visszafordultam a bőrdarab felé. A nagyságából ítélve, megint nem közénk tartozott. Kezdtem arra gondolni, én vagyok az egyetlen mágus, akinek még nem a nyúzás a hobbija. Ettől sem lettem éppen sokkal boldogabb.
- Volt újabb jel?
- Volt.

Ismét csak bólintottam, de direkt nem vettem le a szemem a tetoválásról. Újabb értelmetlen halál. Nem akartam elismerni, de Rüsztinek volt igaza. Solonnal vagy Solon nélkül, a Rendnek az a feladata, hogy védjen. Némán és cselekvés nélkül végignézni a gyilkosságokat, pedig a legjobb esetben sem nevezhető védelemnek. Hosszú percekig nem tettem mást, csak a tekintetemmel követtem a bőrdarabról lecsurgó vér útját.
- Rendben – bólintottam végül, bár a döntésemtől összeszorult a szívem. – Mehetnek a Fürkészek.
Visszafordultam a vámpírok felé. Mindketten csak bólintottak. Nem igazán a tényleges engedélyemre volt szükségük, de tisztelték annyira a barátságunkat, hogy adjanak egy kis időt, amíg én is belátom, hogy nincs más választásunk, és ne utasítsák a hátam mögött a Fürkészeket. Bár gyanítom, hogy ebben főleg Rüsztiék keze volt. Csonyiból például az életben nem néznék ki annyi érzelmet, ami egy ilyen lépéshez kell. Vagy érzelmet úgy egyáltalán. Ha Solon halott, majd megbosszuljuk. Ő ezt a nyelvet beszélte, és neki ez elég is volt.
- De kerüljük a feltűnést… ha lehet. Rajtunk kívül ne tudjon róla senki.– nem tudtam megállni, hogy ezt hozzá ne tegyem. Szükségem volt a reményre, akármilyen kicsi is legyen az. Ha nem verjük nagydobra, hogy keresünk, ha nem vonunk be másokat, talán hozzájuk is később jött el, és Solon tovább élhet.
Kicsit odébb sétáltam a véres bőrdarabtól és az akkor odaérő Rüsztihez fordultam.
- Miről maradtam le?
- Nem sokról – vont vállat. – Fiatal vámpír, Csonyi ismerte a Jelét. Közénk akart tartozni, és meg is volt rá az esélye. Tudott a támadásokról.
- És mégis – bólintottam. A Különlegesek nagy része nem tudott a gyilkosságokról. Mármint konkrétan. A mi világunkban, a halál elég gyakori vendég volt ahhoz, hogy az eltűnéseket simán a fajok közti hatalmi, vagy egyéb harcokra fogjuk. Legalábbis egyelőre. De előbb- utóbb ki fog derülni és akkor senki nem tud majd a felháborodás útjába állni. Akkor még mi se fogjuk tudni visszafogni a felettébb jogos dühüket. Épp ezért a támadásokról nem tudtak. Kivéve a Rend Ifjaiból párat és minket. Na meg a Fürkészeket, de ők még közöttünk is furcsának számítottak, így nem számítottak.

- Mi lett azzal a rúnával ami Solonra utalt? – egy kicsit megbicsaklott a hangom, de azért sikerült kimondani.
- Így utólag nem volt túl nehéz. Két vámpírjel volt…
- Igen, erre emlékszem.
- Az egyik jelentése vidámság, mulatság. – felvontam a szemöldököm. Kicsit morbidnak hangzott ez egy vámpírjelnek. Nem mintha ők nem mulatnának, csak kicsit máshogy teszik azt, mint mi. Vérfagyasztóbban. – A másik pedig Silurisé.
- Tessék? – kaptam fel a fejem meglepetten, de Rüszti csak megcsóválta a fejét.
- Nem hiszem, hogy számítana, hiszen valóban az ő bálján… - nem tudta befejezni, de nem is kellett. Szótlanul bólintottam. Ha egy kicsit hamarabb jövünk rá.
- Mi van a másik vámpírral?
- Utánanéztünk. Ártalmatlan kölyök. Alig másfél éve vámpír, még a Normálisokra se nagyon tud hatni, nemhogy ránk. Csak a szerencsétlen Jele miatt jött a képbe.
- Biztos?
- Csonyi járt nála.
Bólintottam. Nem kételkedtem tovább. Lehet, hogy Csonyinak voltak hibái, de kérdezni, azt tudott. Egy másfél éves suhanc még ahhoz is kevés, hogy elkezdhesse a Rend kiképzését, nemhogy bármit el tudjon előle titkolni.
- És a mostani jel?
- Hamis.

Mindketten Nhaxra felé fordultunk. A Démonasszony az egyik közeli szikla felé intett a fejével, ahol négy rúna díszelgett. Az eredeti, amit vérrel festettek, és a szokásos háromfelé bontás, amit Nhaxra szimplán csak a körmével vésett a kőbe. Csettintettem mire ez a három is ragyogni kezdett, hogy jobban elüssön a sziklák szürkéjétől.
- Ez csak egy figyelmeztetés – mormolta Rüszti maga elé, mikor rájött a rúnák jelentésére. Az elmúlt egy hétben, úgy tűnt a rá jellemző makacssággal vetette bele magát a rúnák tanulmányozásába, így már neki se okozott gondot az értelmezés. Szótlanul bólintottam. A három jel egyike egy egyszerű tiltórúna, a második jelentése „keresés”, míg a harmadik a Rendet jelképező összetett szimbólum volt. Amit eleve csak az ismerhetett, aki tudott a Rend létezéséről. Kezdtem abban is kételkedni, hogy a Normálisoknak egyáltalán van köze a mészárláshoz.
- Megvan – zökkentett ki a töprengésből Cydar hangja. A farkas kicsit távolabb állt tőlünk, egy meglehetősen barátságtalan kupac előtt. Mindannyian elindultunk felé, de hirtelen Csonyi termett előttem és megrázta a fejét.
- Te ne.
- Ugye nem… - nem tudtam kimondani a kérdést. A gondolattól is megbicsaklott a térdem, és remegni kezdett a kezem.
- Nem, csak nem bírnád. Jobb, ha maradsz.

Nem is tudom, min lepődtem meg jobban, azon, hogy az Éteri hét szót mondott egyszerre, vagy, hogy ahelyett, hogy rezzenéstelenül végignézte volna, hogy zöldre sápadok előre szólt. Soha az életben nem fogok kiigazodni rajta. Az én életemben mármint.
Elég gyorsan beleegyeztem abba, hogy távol maradok, főleg miután rájöttem, hogy a Cyd előtt lévő gyanús kupac nem más, mint a bőrdarab tulajdonosa. Vagy legalábbis egyszer az volt.
- A tarkójára van karcolva az igazi. Ha nem nézem át, a haja miatt észre sem veszem. – informált közben Cydar, nehogy lemaradjak valami fontosról.
- A régebbieknél átvizsgáltuk a testet? – kiabáltam vissza.
- Nem tudok róla.
- Ki tud?
- Solon – lehet találgatni ez ki volt.
- Akkor elképzelhető, hogy eddig is volt, de nem kerestük?
- El. De mi van azzal a kettővel, amit viszont megtaláltunk? – vetette közbe Cydar, mire Rüszti megrázta a fejét.
- Pont azok lehettek a kivételek. A farkas srácnál szinte a gyilkosság után egy perccel már ott voltunk, talán nem volt idejük arra, hogy jobban elrejtsék, a Fertőben meg mégsem hagyhattak egy hullát rohadni. Az talán még Silurisnak is feltűnt volna.
- És mit érnek vele? A gyilkosságok után mindig elég hamar odaértünk, nem zarándokolhattak oda egyesével, hogy megnézzék.
Vállat vontam és a többiekre néztem, de ők pont olyan tanácstalanok voltak, mint én. Viszont közben eszembe jutott a másik gond is. Nem is értettem, hogy sikkadhatott el idáig.
- Rüszt, mi lett az Alfa választással?
- Van Alfánk.
- Kicsoda? – kiáltottam fel csodálkozva. Erősem kételkedtem abban, hogy egy hét alatt lezajlott az Alfaválasztás, abban pedig még inkább, hogy egyetlen áldozat nélkül. Az nagyon nem lenne jellemző a farkasokra.
- A régi.
- De ti… ahogy reagáltatok…
- Csak reménykedtünk – mosolyodott el Cydar. Reménykedtek, hát persze. Jó, hogy már örömtáncot nem jártak. Nem tudom mióta élek köztük, de tízszer ennyi is kevés lenne a kiismerésükhöz.
- Mégse az ő bőre volt a Fertő pincéjében?
- De.
- Akkor? – kérdeztem elnyújtva a szó végét. Kicsit untam, hogy mindent szavanként kell belőlük kihúzni. Bár ők meg gondolom, azt unták, hogy nekem ezt el kell magyarázni.
- Ha nem ezüst pengével csinálják, akkor az Alfát akár teljesen megnyúzhatják abba se hal bele. – magyarázta a lány, de egy pillanattal később vállat vont. - Bár igaz, hogy eddig se a nyúzásokba haltak bele.

Igaz. A legtöbb különleges nem halna bele egy darab bőr kimetszésébe. Eddig a nyúzás után gyilkoltak, méghozzá olyan alapossággal, hogy sokszor még a faji azonosítás is nehezünkre esett. A vámpírokat és a farkasokat elég nehéz megölni, gondolom biztosra akartak menni.
- Őt miért nem ölték meg akkor?
- Neked is feltűnt, hogy egyre több kérdésünk van, válasz meg egy darab se?
- Ja – bólintottam keserű mosolyra húzva a szám.
- Eltűnt! – kiáltott fel Nhaxra, aki eddig a test mellett guggolt, váratlanul.
- Micsoda?
- A Jel a srác nyakáról. Le akartam rajzolni, de hirtelen eltűnt.
Szerintem tanítani kellene azokat a szavakat, amik Cydarból kitörtek a hír hallatán. Még csak nem is sejtettem, hogy szóismétlés nélkül, ilyen változatos durvasággal is lehet káromkodni.
- Hogy, hogy eltűnt? – csattant fel és közelebb lépett a testhez. - Biztos vagy benne?
Nhaxra egyetlen mozdulattal állt fel és mosolygott a férfira. Normális ember ezután a mosoly után minimum futásnak ered, de Cydart se vádolta még senki azzal, hogy normális.
- Szerintem észreveszem, ha valami egy ideig ott van, aztán eltűnik.
Közelebb léptem, de a Démonasszony addigra már lenyugodott és a kezembe nyomta a papírt.
- Sikerült lerajzolnom – mondta, mire megnyugodva bólintottam. Egy darabig forgattam az ujjaim közt a rajzot, majd Rüszti kezébe nyomtam.
- Viszont ezek szerint nem mi nem vettük észre a jeleket, hanem egyszerűen eltűntek, mire odaértünk. – motyogtam magam elé.
- Leszámítva, hogy volt, amikor annyi se maradt a testből egyben, amibe bele lehetett volna bármit is karcolni.
- Nyúz, karcol, gyilkol – foglalta össze tömören Csonyi a történteket.
- Ez viszont azt jelenti, hogy tényleg nem zarándokoltak hullanézőbe, hanem valami más módon értesülnek a rúnákról. – vetette közbe Nhaxra.
Zúgott a fejem. Leültem az egyik sziklára és megmasszíroztam a halántékom. Semennyivel nem jutottunk előrébb. Hacsak azt nem számít, hogy most már tudjuk, hogy az Alfa valószínűleg éppolyan fogoly, mint Solon és, hogy nem mi voltunk figyelmetlenek a jelekkel. Ezt azért nem nevezném egetrengető eredménynek.
- Menjünk – nyújtottam ki a kezem a két vérfarkas felé, akik rögtön el is fogadták. Soha senki nem akarta másodszor látni, amit a vámpírok tesznek a halottaikkal. Elsőre sem.

- Végre megjöttetek!
A két farkas megszokott mozdulattal fordult be elém, és zártak össze, hogy védjenek. Jelem kék fénnyel ragyogott fel összekeveredve a farkasok szintén életre kelt zöldjével, különös fénybe vonva az elfüggönyözött szobát. Hallottam a két farkas szapora légzését, és a saját zihálásom, de egyetlen más hangot sem. Rüsztire néztem, de megrázta a fejét, tehát ő sem hallott semmit. A függönyök felé intettem, mire azok szétváltak és a szoba újra fénybe borult. Megnyugodva fújtam ki az elhasznált levegőt, mikor megláttam a bőrfotelben terpeszkedő szőkés vámpírt.
- Bajod eshetett volna – mordultam rá és kiléptem Rüsztiék mögül. Nekik kellett még egy pár másodperc mire lehiggadnak. Könnyebb az ösztöneid előhívni, mint lecsillapítani. – Mit keresel itt?
- Gondoltam kimagyarázom magam.
- Azzal talán várjuk meg Nhaxráékat. Így azt mondasz, amit akarsz – közölte Rüszti édesen mosolyogva. Említettem már, hogy általában nem bízunk egymásban? Mármint egymás fajában. Az, hogy mi hatan összetartozunk, elég nagy csodának számított. És főleg Solonnak volt köszönhető. Miatta Rüsztiék elfogadtak engem, én elfogadtam őket. Arról a mai napig nem tudok, hogy Csonyival mi köti össze őket, de végeredményben barátok és ez az, ami számít. Ettől függetlenül nem bízom a vámpírokban vagy a farkasokban, ők pedig azokban nem, akik távolról ölnek. Szerintük ez tisztességtelen, szerintem meg az, ha valaki fél kézzel felemel egy kamiont, érzékeli, ha hazudok, vagy éppen hangtalanul és villámgyorsan tud közlekedni.

Egymást elfogadjuk, tudom, hogy ők soha nem ártanának nekem, de azért akkora szívem nincs, hogy ezt minden Különlegesre kiterjesszem. Minden faj csak addig veszélytelen, amíg nem az ösztönei veszik át az irányítást. Bár ez az emberekre is igaz, így tökmindegy.
Végigfutattam a szemem Silurison. A férfi most is tökéletes volt. Lábaira egyszerű fekete farmer feszült, felsőtestét pedig egy hasonlóan színpompás ing fedte. Nem volt olyan gyönyörű, mint Csonyi és nem volt olyan vad, mint Cydar, de a kettő tökéletes keverékével rendelkezett.
- Rendben – bólintott Siluris.
- Hogy jutottál be? – kérdezte Rüszti, mire a férfi rávillantotta a világ legmeggyőzőbb mosolyát.
- A Rend tagja vagyok.
- Nem. Ebbe a szobába, hogy jutottál be?

Tényleg ennyire elhülyültem, hogy ezt nem én vettem észre? Én ösztönből Solon szobájába teleportáltam, de ez az egyike volt a legjobban őrzött szobáknak. Elvileg most is legalább két Ifjúnak kellett volna őriznie és rajta kívül senkit nem beengedni. Ezt pedig általában olyan lelkesen szokták gyakorolni, hogy én is alig jutok be. Mármint az ajtón. A mágia az egy más dolog. De mikor legutóbb észnél voltam a vámpírok még nem tudtak teleportálni.
Az ajtóhoz léptem és feltéptem. A két kölyök meglepetten fordult hátra. Intettem nekik, mire beléptek a szobába.
- Ezt, hogy magyarázzátok? – böktem Siluris felé. A két Ifjú megdöbbenve vette észre, hogy négyen tartózkodnak abban a szobában, amiről ők meg voltak győződve, hogy üres. Az élet tele van meglepetésekkel.
- Mágiával – felelte végül az egyik magabiztosan.
- Én nem hoztam ide.
- Akkor valaki más – vont vállat sápadt társa. Ha ez ilyen egyszerű lett volna.
A Különlegesek megérzik egymás erejét, így érzékelik a mágiát is. Ez alól csak a Tanítók ereje a kivétel. A vámpírokkal és a farkasokkal ellentétben, ahol az erejükkel nő a kisugárzásuk, egy mágus annál jobban tudja leplezni az erejét, minél képzettebb. Pontosabban a végrehajtott mágia annál láthatatlanabb.
Mivel azonban rajtam kívül csak hat Tanító volt, így annak, az esélye, hogy Silurist szintén egy tanító hozta ide elég csekély. Nem elképzelhetetlen, de elég nehéz rávenni egy mágust arra, hogy taxit játsszon neked. Egy Tanítót meg különösen. És ezt nekik is tudniuk kellett.
Silurisra villant a tekintetem.
- Most mondtátok, hogy ne beszéljek, amíg egy másik vámpír nem igazolja a szavaim.
- De már itt vagyunk – felelte Nhaxra belépve a terembe. Csonyi csak egyetlen pillantást vetett a hozzá tartozó Ifjúra, mire az elsápadt. Már ha vámpírok esetében beszélhetünk ilyesmiről. Gyanítottam, hogyha a srác túléli a büntetést, többé egy légy sem fog tudni bejutni mellette.
- Mint már mondtam, azért vagyok itt, hogy kimagyarázzam magam. Az én pincém falán találtatok egy Jelet, és az én házamból vitték el Solont. Ez gondolom bővel eléggé gyanússá tett, ráadásul az ő előkerülése legalább annyira fontos nekem, mint nektek. Így ha tudok segíteni, megteszem.
- Miért most?
- Mondjuk úgy, hogy eddig a saját módszereimmel próbálkoztam – felelte mosolyogva. Ettől az aprócska gesztustól is megállt a szívem egy pillanatra. El tudtam képzelni azokat a módszereket.
Nhaxrára sandítottam, de ő nem mozdult, azaz a szőke szavai igazak voltak.
- És mire jutottál?
- Megtaláltam a farkast, akit leírtatok – felelte, mire Rüsztivel reménykedve előrébblétünk. Siluris azonban megcsóválta a fejét. – Már nem él.
- Hogy- hogy nem él?
- Sajnálatos módon ez az én hibám. Egy kicsit erőszakosabb voltam, mint kellett volna.
Kérdőn emeltem meg a szemöldököm.
- A farkasok nehezen halnak.
- Kivéve, ha darabokra szaggatják őket.
- Mondd, hogy legalább valamit megtudtál.
- Semmit, makacs volt, én meg dühös.
- Ezt meg nem akartam tudni.
- Hogy jutottál be? – Csonyiban az volt a szép, hogy mindig átlendült azokon a dolgokon, amiken már nem lehetett változtatni. Széttépték, hát széttépték, innentől kezdve számunkra nem hasznos.
- Könnyebben, mint reméltem. Csak az ajtót véditek.

Odasétáltam az ablakhoz és szélesre tártam. Alatta nagyjából 20 méternyi mélység és simára csiszolt márvány fal rejlett. A fal tövében viszont szintén néhány Ifjú járőrözött. Bár valószínűleg Silurisnak nem okozott gondot őket manipulálni. Micsoda alakokkal vagyunk körbevéve. Botrány. De eddig soha meg sem fordult a fejünkben, hogy a saját fajtánktól is tartanunk kéne. Legalábbis a Rendben belül.
- De miért lopóztál egyáltalán? Miért nem vártál meg minket odakint?
- Az méltóságomon aluli lett volna.
Vámpírok…
- Hogy került a pincédbe a bőr?
- Semmit nem tudtam meg az alkalmazottaimtól, pedig mindegyiket, hm… megkérdeztem.
Ismét Nhaxra felé fordultam, de ő megint csak bólintott. A vámpír továbbra sem hazudott. Bármennyire is egyszerű lett volna Silurist a történtekhez kötni, az, hogy idejött és, hogy Nhaxra nem kapta hazugságon eloszlatta a gyanúm. Felsóhajtottam és falnak dőltem. Semerre nem haladunk.
- Tehát nem tudsz semmit a gyilkosságokról?
- Nem.
Nhaxra váratlanul előre lendült, de a mozdulat felénél megakadt és megrázta a fejét. Mindannyian odakaptuk a fejünket, de ő újra csak nemet intett. Ez viszont óvatosságra intett. Felsóhajtottam és Siluris felé fordultam.
- Végülis mindegy. Azt mondták, ha nem nyomozunk életben hagyják Solont, így tartjuk magunkat ehhez.
Tudtam, hogy tudja, hogy hazudok, de ebben a játékban ez volt a szép. Végül a szőke vámpír csak bólintott, majd felállt a székből és távozott. Azonnal Nhaxra felé fordultam.
- Mi volt ez?
- Lényegében semmi.
- Hogy érted azt, hogy lényegében?
- Hazugságot éreztem a szavaiban, de csak a kontrolálhatatlan fajtát.
- Megtisztel, hogy azt gondolod,hogy én ezt értem, de baromira nem így van ám.
- Mikor megkérdezted tud- e valamit a gyilkosságokról, azt felelte nem, holott nyilván csomó dolgot tud róluk, de azok a te kérdésedre nem adtak volna választ. A teste mégis érezte, hogy valamennyire hazudik.
- Még mindig nem értem.
- Ha megkérdezném, hogy tudsz- e valamit Solonról, nyilván nemmel válaszolnál, holott tudod, hogy néz ki, mit szeret mit nem. Hazudnál pedig csak a kérdés volt rosszul megfogalmazva.
- Tehát Siluris lapozható.
- Amennyire én gondolom igen.
Bólintottam, de még mielőtt bármi mást is mondhattam volna, egy vékony ezüstlánc jelent meg előttünk a levegőben. A róla lecsúszó ezüst medált koppanva ért földet. Hátra tántorodva bámultam a Rendet jelképző szimbólum kicsiny ezüst mását. Rengetegszer láttam már ezt az ékszert.
Solon nyakában.