A recskabajnok visszavág

I.

Kavargó jövő, múlttá szublimáló jelen színezte a borvirágos mindenestéket mindannyiunk Seholmeséjében. Szinte vibrált a levegő a semmitől, egyértelműen egy húron pendült a reménytelen fiatalkori alkoholista, és a sznob, nibelungias szőkeség a nyár forró zenéjére. Vagy mikor a hűs nyári szellőben három sör mellett üldögélnek az pannoniai auxiliaris tábor, az interdictum utrubi és az optikai forgatóképesség analízise, mintegy megidézve a szefírákat, a véletlenszerűség kibogozhatatlan törvényeivel írták le egymáshoz való viszonyukat, ami valamiféleképp összefüggött a Megnevezhetetlennel.

Kisebb magasságokba már nem is emelkedtek egy ideje.

Ennek megfelelően öltöny-nyakkendőben lehetett csak hányni, a klasszikus rítusokat szigorúan a legmagasabb szinten művelve. Szó sem lehetett szertelenkedésről, ugyanis a komoly szabályok szerinti rítus megkezdődött: egymás után idézték fel a múltat, keresték a titkot a la recherche du temps perdu, a kronológiai sorrendet szigorúan felborítva, keresték a Titkot, ami egységbe kovácsolja önfenntartó szokásaikat, és a csúszós élet siratófalán fogódzót adhat. Eleinte csak morajlott és hullámzott a kép, amikor a sör aranyszíne összefolyt a szőkeséggel, a vodkán át ki lehetett látni a cigifüstbe burkolózó júliusi napsütötte áttetsző, szürke égre. Később a szemek kavartak be kevertek mellett, és már nem lehetett tudni, hogy hol kezdődik a zöld tündér, vagy a másik, aki épp issza.

Aztán a kavargás fokozódott, rángatássá vált, és egészen egyértelmű helyre teleportált minket, a Tiszta Szellemiség Pantheonjába, ahol a tudást pajzson hordozzák, a jogot egy vak, mérleges-fegyveres vigyázza, az atomost pedig nem érinthette avatatlan kéz. Hősies praktikum kezdődött, de megtanultunk felnőni a Leghatalmasabbakhoz. A viszki barna, nehéz, olajos folyásában, a nagyüstik igézetében, stroh fogságában szabályosan tegeződtünk bálványainkkal, felejthetetlen közös élményeket átélve, amit egy ütem kovácsolt Igazsággá.

A rángatás ekkor egy állóképben állapodott meg, kristályosodott ki, amit a Törvények szerint magunkkal vihetünk a Legvégső Útra, amely végtelenül közelinek tűnt, csak a kezünket kellett kinyújtani. Azt vettük észre, hogy már nem rángat minket semmi, csak egy helyben ülünk, és várjuk az ebédet, egyedül, öregen, jaj, hova tettem a botomat... a vasárnap esti napsütés után szürke tavasz. Nélkülünk, immár.

És persze jött a Kapu, nem ért minket felkészületlenül. Úgy álltam ott, legyőzhetetlenül, hogy még meg sem illetődtem, csak odavetettem a Portásnak:
- Ez tehát a Vég?
- Miféle Vég? Ez a Beavatás.

II.

- Mennyi ideje már?
- Két év és négy hónap. Vagy három hónap. Nem tudom.
- Megdugtad?
- Nem. De ezt most már művészetként fogom fel.
- Hány éves is vagy?
- Tizenhat.
- Hátööö...
- Már nem is akarom.
- Az’ valaki megteszi helyetted a végén.
- Ez így szép...
- Miért? Hátööö... sosem cumikál le?
- Dede, sokszor.
- És te nem matatsz a nunijában?
- De.
- És sosem gondoltál még rá, hogy mi lenne, ha...
- Dehogyisnem. Én akartam mindig. Csak ahogy mondtad,szomjan döglik a ló... megdugok mást.

Ennyi, ő ostoba. Nekem most olyan jó volt, egy lánnyal - szeretkeztem. Legalábbis egy pillanatra úgy tűnt, mintha érzések jönnének ki belőle. Szűz volt, 21 évesen, ilyen testtel, beszarás, én meg csak átmentem hozzá - megdugni... Ehelyett, egyből gondolta, hogy mi van, feszengett nagyon, épp a konyhában volt, sütött valamit, mondta nehezen, szaggatottan, hogy ne, kérlek, óvatosan, mert én... most... én most először... érted... Hogyne értettem volna, csak alig akartam elhinni, de tényleg úgy védte lefoszló szűziességének rongyait, mint egy felmagasztosult királynői fátylat, lerántottam róla a ruhát, vad bujaság vagy tétova, esetlen mozdulatok helyett azonban gyöngyházfény könnyek jelentek meg szeme sarkában, én lecsókoltam őket, és mikor ajkam az arcához ért, egybelényegültünk, jobban, mint Akkor, és az az akkor biztosan neki is nagybetűvel kerül be a naplójába, ha ír egyáltalán, és az enyémbe is, bár én már nem is tudom mióta nem írok naplót.

Ott ültünk, ő a karomban - ölemben, félig lefejtett ruhákkal, senki sem zavart minket, csak nézett rám a rém akaratos, kötelességtudó lány bátortalanul, félve, és a tekintetével segítséget kért, hogy levegyen egy olyan ruhát, amelyet nem akart, vagy nem tudott levetni, és most szűk lett a lelkére. El akarta rakni lányságának emlékei közé. Lányból nőve akart lenni, méghozzá általam, pedig biztosra veszem, hogy volt szebb is, jobb is kérőinek sorában, és akkor és ott mintha ezt mindketten tudtuk volna, és mégis ez volt a kettőnk csendes titka, hogy a megadás most szebb lesz a Halálnál. Kavargás.

Megszabadultunk a ruháinktól, pőrén - klasszikusan, mint a régi rítusokkal- , takaró alatt húztam magamhoz a csípőjét, félhomály volt, még az sem, mivel borult volt az ég és esett. Kívül az elemek vigasztalan verték a csinnadrattát, mi pedig egymás csendjébe fájtunk, és élveztük azt, amit előtte sosem éltünk még át, a mozdulatokban a sok jövőbeni alkalom ígéretével, a mosolyok ígéretével, az arcok ígéretével, a boldogság ígéretével, a jövő ígéretével. A természet adta idő elég volt, elég volt eggyé lennünk, mélyebben alakulva át egymásba, mint én valaha lánnyal, ideértve mindenkit, tudom, nem volt sok, de mégis egymásban voltunk, mikor néztük az arcainkat. Rángatás.

Elöntött minket a csoda, és paradox módon úgy éreztük, mintha ez nem is történt volna meg, talán nem is helyes, hogy így történt? Talán nem lett volna szabad, vagy nem így, szinte puritán volt, idegen a testünktől - lelkünktől... idegen az érzésektől, ezért a formákat kerestük... és persze csak a másik testét találtuk formának. Állókép-

III.

A másik testét, amelyik ott hevert mellettünk a vérfoltos ágyon. Ahogy elnéztem, egy kicsit túl sok szennyel járt az egybekelésünk, ezúttal nehezebb lesz eltüntetni az árulkodó nyomokat. Először egy kis hipó, aztán kerti grill, majd ecetes olló. De először a tetemmel kellett foglalkozni, még beeszi magát a ruhákba a hullabűz.

Milyen hullabűz, megint hülyeségeket mesélek be magamnak, mint annak idején, mikor még én is köztük jártam, és nem ismertem az Igazságot... hiszen még teljesen friss, alig két hetes a lány teste, akiről annyit tudtam meg, hogy orvosnak tanult valami egyetemen. Már nem kell a vizsgaidőszak miatt aggódni, Miss. Medica, egyenesen a legfeketébb pokolra juttattalak, mikor visszatérve a száműzetésből, legyőztem a halált, lenyaltam könnyeidet és átharaptam a torkodat. Három hatost hagytam a tested maradékán, hogy majd az se leljen nyugalomra. Kavargás.

Miután megfőztem a rothadó testet, még benne a túlvilági hímnedűmmel, egy kisvárostól nem messze leszopogattam a húst a csontokról, a beleket meg Cerborna, a hűséges kutyarém falta fel. Egy kis resztelt máj, sült hullamérges vér, töltött tüdő... ha jól hallottam, tudtál te főzni, persze hogy tudtál, hiszen egy városban nőttünk fel, itt ni, ahol most ismét egybelényegülünk, csak most a számon át, bár anyagcserém nincs, így az emésztőrendszeremen csak átmennek a puhára sült- főtt darabjaid, és aztán ki a seggemen, oda a kutyának, aki azt is élvezettel eszi. Együtt nőttünk itt fel, és rám se néztél, te rohadék, pedig én szerettelek, lehoztam volna Neked a csillagokat az égről, és befogtam volna a Göncolszekeret a hintód elé, de nem, nem és nem, te azt sem tudod, hogyan hívnak, éltem-e egyáltalán. Gyomorrontást kaptam tőled bazdmeg, hányok. Cerborna, a kutya pedig eszik, nyalogatja fel a földről a szaftot, pedig maradt benne egy kis gyomorsav is még régről. Rángatás.

Visszatérve a Pantheonba, elvarázsolt a Pajzshordozott, a vak gyilkos, a mágikus mágneses miszticista, és ekkor jöttem csak rá, hogy egy tükörrel teli teremben vagyok, amit nekem készítettek, voltak ott még sokan, nem is láttam mindegyik tükröt. Ekkor a Portás megnyugtatóan a vállamra tette a kezét: nem is kell őket mind megnézned.

És tényleg nem. Egy állókép volt a tükrökben.