A menü: Loccsantott diller...

2006. 03. 05

Nem egészen ősz volt, a fákon már csak az utolsó pár levél maradt fenn.
A TV-ben pedig a madárinfluenza tombolt, ugyanúgy, mint kinn a világban, pedig már mindenkinek tele volt a töke, a sok maszlaggal, amit mindenhol hall. London utcáin se árultak már szárnyast. Most nem mintha be akarnám mutatni, hogy milyen is, ha beköltözik a madárkór az utcákra, csak szimplán vázolom a helyzetet.
Milyen körülmények között történt ez az eset?

Tehát, ősz volt, hideg volt, néha láttál egy-két dillert, aki bőszen kínálta a drágábbnál-drágább szereket. Ez ugyebár nem lenne baj, ha csak árulná. Az itt a baj, hogy meg is veszik tőle. Most is itt áll egy velem szemben, kicsit ideges vagyok, nem akarok lebukni. Emberünk kijött a szemben álló nagy bérház rozsdás, nyikorgó vasajtaja mögül, és beállt a legelső telefonfülkébe. Erősen fúj a szél, én magam is kicsit fázom, nem is csodálkozom azon, hogy rajta is barna, nagykabát van, gallérja felett egy kis szőrmével. Jómagam egy kávézóban ülök minden, igaz én bent vagyok, de érezni lehet, azt a fagyot. Hiába mondanám a tulajnak, hogy vegye feljebb a fűtést, meg se hallaná.

De ne kalandozzunk el. Tehát ő bemegy egy fülkébe, én meg bent ülök a kevésbé hideg kávézóban, és figyelem minden mozdulatát. Kicsit deresedő rövid haja, karvaj orra szembetűnő jelenség az utcákon, nem is értem miért nem veszik észre a fülke elött elhaladó járókelők. Előttem forró kávé, a jegyzetfüzetem és a kedvenc tollam.
Lejegyzem a személy megérkezését a terepre, és a viselkedésének minden mozzanatát. Aztán kortyolok egyett a kávémból, és ismét ráfordítom a tekintetemet.

Elintézett egy telefont, majd kicsit kapkodva előszed egy mobilt. Idegesen beszél a telefonba, majd egy perc után leteszi. Kijön a fülkéből és elsétál a legközelebbi padig. Ott leül, arcába húzza a kabát felső részét, és vár.
Ezt azonnal lejegyeztem, majd hörpintettem a kávémból. Eltelhetett legalább 10 perc, mire megjött az első vevő.

Egy hosszú piszkosszőke hajú 16 év körüli lány. Táskám a mellettem ülő széken hever. Kodak, eldobható kis fényképezőgépet veszek ki belőle, és lekapom lányt. Gyorsan kellett csinálnom, mert nem is marad tovább, mint hogy a férfi kezébe nyomjon valamit, az meg a zsebébe csúsztasson egy kis anyagot. Sejtelmem sincs milyen cucc lehetett az, de valószínűnek tartom, hogy egy kis marihuánát kapott a kiscsaj. Leteszem a fényképezőt az asztalra, és lejegyzem a lány viselkedését. Közben az eltűnik egy kis utcában, de nem kell sokáig várnom.

A következő vevő egy vékony, beesett arcú férfi, olyan patkányforma. Leül alanyunk mellé, és hosszan elbeszélget vele. Már én is kicsit meguntam, mikor szirénázást hallottam, valahonnan távolról. Hoppá! Baj van skacok, pucolni kéne, mielőtt bevisznek a Jó Öreg Yard-ra…

Igazam is lett. Pillanat töredéke alatt ugrottak fel mindketten, és gyors létekkel megindultak az „én” kávézóm felé! Na, gyerekek, mi lesz ebből? Magamban kicsit nevetgéltem, és megpróbáltam felfogni a helyzet kínos mivoltát. Ez lesz ám a story! A Diller besétál a rendőrök elől a megfigyelője rejtekére, nyomában egy függővel.

Még mielőtt betoppantak volna a kávézó szőnyegére, én még becsuktam a táskámat, ne hogy észrevegyék a gépemet. Valószínűleg az okosabbik talán összefüggést is talált volna a rendőrök, és az én gépem között. Tehát hátradőltem a kényelmetlen faszéken, teljes nyugalommal figyeltem a megérkező rendőröket, abban a pillanatban ajtódörrenés jelezte a vendégek érkezését. Nem néztem feléjük, a lábuk ideges mozdulataiból apró dobbantásaiból is tudtam következtetni, hogy vajon hova mennek, mit is csinálnak. Rögtön leültek a velem szemben lévő asztalhoz, és összeszűkített szemmel bámultak kifelé.

- Jó estét! – köszönt a csinos, kis vörös. – Mit parancsolnak?
Szegény emberek, a szerény lány hangjára úgy összerezzentek, akár egy őszi, száraz falevél-re taposó róka. Hangosan elkezdtem hahotázni, nem bírtam megállni. Az a fickó, aki az előbb, még oly peckesen járt-kelt a világban, mint egy úrhölgy, most fülét-farkát behúzva ijedezik a kedves pincérlánytól.
- Egy kávét. – bólogatott hevesen, kissé zavartan a Diller, és a kis vörös bólintva visszalépdelt a pult mögé, hogy elkészítse az Úr kávéját. Én meg abbahagytam a nevetést és a két férfi felé fordultam:
- Uraim! Milyen napjuk volt a mai? – kérdeztem előszedve a legmézesmázosabb hangomat, és legelragadóbb mosolyomat.
- Mi köze hozzá? – rivallt rám a Függő, a másik nem is nézett felém, egyfolytában a helyszínen kérdezgető rendőröket nézte.
- Óh, ne is haragudjon, hogy megkérdeztem, csak oly gyorsan tetszettek beviharzani ide, arról a padról, hogy megmukkanni se tudtam. – na erre már a másik is felém fordult, és egy pillanatig nem is tudott mit szólni. Majd felpattant, és már fogta is a másik karját mikor bal kezem villámgyorsan megmozdult, és mikor a Diller odanézett, már egy helyes kis 45-ös volt benne.
- Jobban tennék, ha még itt maradnának, és beszélgetnének velem. – mosolyogtam tovább, ám a pisztoly-on tartott ujjam egy kicsit megrándult. Mind a ketten azon nyomban visszaültek a helyükre. A pisztolyt nem tettem el, csupán enyhén az asztal alá nyomtam, nehogy meglássa a Kis Vörös, aki ügyetlenkedve hozta a kávét.
- Parancsoljon Uram, itt a kávéja. – duruzsolta, majd gyorsan ellépett az asztaltól.
Egy pár másodpercig néztem a két férfira, majd egy mappát húztam elő a fényképezőt rejtő táskából, másik kezem még mindig a pisztolyt tartotta. Ebben tartottam a Diller-ről készült fényképeket, a nyomtatványokat, azokról a gyilkosságokról, amiket elkövetett, és néhány zsepit. Mindig hordtam magamnál papírzsepit, sokszor van olyan, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül megindul amúgy is görbe orromból a vér.
Odalöktem a férfi elé a dossziét, és intettem neki, hogy nézze meg. Összesen 5 lánynál követett el túladagolást, már rég ki kellett volna nyírnom. A képeken egytől-egyig a fiatalkorú lányok megalázott kis teste volt, arcukon néha kokain, akit beletuszkoltak az orrukba, a szájukba, nem sajnálták erre a pénzt, az fix. Mialatt nézegette a képeket, valamiféle undor ült ki az arcára…
- Mit gondol a képekről?
- Nem ismerem őket.
- Nem? – vicsorogtam rá kivillantva fogaimat, elég ijesztő lehettem, de nem érdekelt. Egy állattal állatként kell bánni, ahhoz hogy el tudjam kapni a medvét, ahhoz, nekem is medveként kell eljárnom.
- Nem.
- Szerintem meg ismered őket, elég jól, mivel mindegyiket jól megbasztad, aztán teletömted kokóval! – már ordibáltam, és nem igazán izgatott, az sem hogy minden ki felénk fordul.
- Fejezd be! – kiáltott rám a Diller, én meg előkaptam az asztal alól a stukkert, és az átlendülve azon nekinyomtam a bal szemének.
- Te voltál te rohadék! Te erőszakoltad meg őket, mind az ötöt… valld be, te szemét, vagy szétdurrantom az agyad! – a kint lévő rendőrök már futottak az ajtó felé, amikor a Diller kést rántott, én meg golyót eresztettem a fejébe. Nem tudta volna megakadályozni senki sem.

Később, mikor már az igazolványom, és a pisztolyom adtam le a századparancsnokom- nál, rájöttem: Amikor besétáltam a kávézóba, már akkor tudtam, hogy meg fogom ölni.

( ezt a kis szösszentet, azért írtam, hogy megpróbáljam kifejezni nemtetszésemet, a mai világban zajlódó Rossz, Nagyon Rossz dolgok-ról. Eddig szerettem nézni a hiradót, de ma már nem izgat, hogy hány kiló romlott disznóhúst, hoznak be az országba, vagy hány kiló kokaint foglaltak le a határnál. Az amerikaiak kegyetlenségéről nem is beszélek, mert az még jobban felzaklat. Tehát mindemek mellett meg kell jegyeznem, hogy eme szörnyűségek mögött is van valami ami virágzik. MÉGPEDIG A DROGPIAC.)