A légy

Valamelyik nap egy légy repült a lakásba. Apró kis fekete teste körbe-körbe szállt a szobában, az ismeretlen felfedezése megrészegítette, de hamar rájött: nem ez, amit megszokott. Mintha nem lenne teljes, mintha hiányozna valami az életéből. Bolyongott a levegőben, nem találta helyét, halk duruzsolása idegesített.

Mostanában későn járt haza. Fáradt volt mindig, beszélgetni ritkán tudtunk, akkor is alig bírtam kiszedni belőle pár mondatot. Szemében szomorúság, arcán közöny. Csak annyira jutott idő esténként, hogy megvacsorázzunk aztán dőltünk be az ágyba. Hang nélkül, csókok nélkül, érintések nélkül.

Aznap este is 10 órakor csörgött a kulcs a zárban.

- Kérsz enni? - faggattam
- Igen... mi van?
- Főzelék.
- Jól van – nyüglődött - Adj egy kicsit.

Szótlanul ettünk, minden erőfeszítést hiábavalónak éreztem, hogy szóra bírjam. Nem is tettem semmit. Csak kanalaztunk halkan. Egy utolsó elutasítandó kísérlet.

- Történt ma valami?
- Kérlek... fél tizenegy van - nyögött fáradtan - Majd holnap, jó?

A kis rovar másnap még mindig ott repdesett a szobában. Látszott, hogy gondban van, halk zümmögéssel verődött újra és újra az ablaküvegnek. Te együgyű, oktalan bolond! Fejletlen idegrendszereddel, semmi agyaddal képtelen vagy felfogni, hogy be vagy csapva. Az ablakon túli világ kedvessége, szépsége, gyönyöre már sosem lesz a tied. Elmúlt. Te kis bolond! Azonban ö még hitt. Hogy megváltoztathatja a megváltozhatatlant.

Későn jött aznap is. Ideges volt, láttam rajta hogy valami bántja. Gyötrődött.

- Elhagylak.

Ez az egyszerű szó letaglózott. Mint hatalmas földrengés elpusztított mindent. Mindent. Azonnal. Hosszú perceken keresztül ültünk a konyhában. Ritkán füstölt, de most egymás után gyújtott rá a cigarettákra. A parázs még ki se aludt, remegő kezével már az öngyújtó után kotorászott.

- Mondj már valamit! Megőrjítesz az állandó hallgatagságoddal! Kurvázz le, üss meg, de csinálj már valamit! - mondta szinte kiabálva - Hogy könnyebb legyen – nyögte.

Némán ültem a helyemen. Nem néztünk egymásra.

- Másik férfi? - kérdeztem végül halkan.
- Igen. – felelte, és könny csillogott a szemében - Kérlek ne haragudj, de nem bírom tovább. Megfojtasz, felőrlődök. Lényed leláncol, nem tudok szabadulni máshogy... Kérlek, bocsáss meg.... Nem szeretlek már.

Az utolsó szavak szinte betűnként, görcsösen, könnyáztatva hagyták el ajkait.

Még aznap este összepakolta kevéske cuccát és kitette az előszobába.

- Azért még egy ágyban alszunk? - kérdeztem

Csak vállat vont. Felém se nézett. Sírt.

A légy harmadnapra beletörődött a megváltoztathatalanba. Már azt hittem nem is él, azonban mikor a függöny néha-néha megrezdült, unottan, bágyadtan repült egy kört, mintha bármikor lezuhanna de pillanatokkal később ismét csendben, szinte magatehetetlenül ücsörgött; az életéért kapaszkodott.

Nem mentem be másnap. A hatalmas üresség beszippantott. Összetörtem teljesen. Szerettem. Nagyon.

Késő este jött csak. Minél kevesebbet akart velem lenni. Le se vetkőzött, kabátos alakja beráncigálta a meleg lakásba a hideg, nyálkás ősz minden szomorúságát. Tett-vett, összeszedte emlékeit. Újságpapír csattant a falnak.

- Lecsaptam. Idegesített - mondta undorodva, remegve.

Megfogta a táskáját, és kilépett a folyosóra

- Ne haragudj! Kérlek... ne haragudj! - görbült sírásra a szája, arcát könny áztatta.

Aztán elment. Vizes szemmel néztem tovatűnő Életemet. A kis légy pedig magatehetetlenül vergődött még egy kicsit a földön, haláltusája gyors volt és egyszerű.