A lázas fiú V.

- Hogy van? – hallotta Aaron tompán egy lány hangját, majd érezte annak hűs tenyerét annak homlokán. Ez volt az első mondtad, amit azóta hallott, hogy abba a másik világba került. Nem is jött volna vissza, örökre szeretett volna ott maradni, gondok és emberi test határai nélkül, de nem tehette, még nem. El akarta vinni magával azt, akit szeret.

Az orvos reagált valamit a lány kérdésére, hangja mélyen lüktető, a fiút egyre inkább vissza, az álmok világába küldő volt. De nem mehetett. Még nem. Magához kellett térnie akkor, amikor a lány egyedül van. Teljesen egyedül. Ha most ébredne fel, az orvos egyből nekiugrana, nővérek hada érkezne, s ismét kezdődnének a vizsgálatok.
Még hogy rosszabbodott az állapota! Mit is nem! Egyszerűen csak elege lett már a folyton körülötte matató fehér egyenruhás nőalakokból, a szigorú, néha kissé szeszszagú orvosból, s abból, hogy még barátnőjét is sokszor maszkban és teljes védőruhában kell látnia, ráadásul még csak egy csókot sem kaphat tőle. Igaz bár, hogy érezte a láz ólomsúlyát testének minden tagjában, érezte, ahogy napról napra nagyobb erővel nehezedik rá, de eleinte még küzdeni akart. Küzdeni a betegsége ellen, hogy új életet kezdjen. Maga mögött akarta hagyni a szektát, a félrelépéseket, egy olyan életet szeretett volna, amilyet a lány megérdemel.

Aztán elkezdődtek az álmok. Vagy talán nem is azok voltak?
Legelőször egy kisfiú jelent meg az ágya mellett, amikor Christie épp aludt, s magával hívta egy másik világba. Nem, Aaron nem akart vele menni, hisz még mutatóujjának megemelése is hatalmas erőfeszítéseket vett igénybe, nemhogy felkelni és járni. De a kisfiú azt mondta, nem kell felkelnie. Csak hunyja be a szemét, és kezdődhet a kaland.
Aaron nem akart menni. Nem akarta otthagyni a lányt, aki mindent megtesz érte. De már alig bírta a harcot, a feje egyfolytában csak zúgott és zúgott, megállás nélkül, ő pedig már egy kis kikapcsolódásra vágyott. Ígyhát lehunyta szemét, s ijedten nyitotta ki egy sötét, keskeny torony szobájában, ahol hideg, kemény, vetetlen ágy várta, az ablakokon nem volt üveg, s ő maga teljes lovagi díszben állt ott, amilyet talán még a görögök vagy a rómaiak használhattak. Eleinte megrémült, aztán hirtelen feltűnt neki a fiú. Meg se szólalt. Aaront ez feldühítette, mindennél jobban.

Aztán teltek a napok. A Nap minden reggel felkúszott az égboltra, felhevítette a toronyszoba falait, majd lenyugodott, s az éjszaka lassan lehűtötte a helyiséget olyannyira, hogy Aaron ajkai elkékültek, fogai reszketve koccantak egymáshoz. A kisfiú ugyan minden este megjelent nála, beszélgetett vele, ám egyre csak ingerelte Aaront a múltjával, szembeállította minden rosszal, amit eddig tett.
Nem kellett sok idő, hamar eszébe jutott, hogy a kisfiú tulajdonképpen gyerekkori önmaga, ugyanazok az önfejű kijelentések, a kifejezések, taglejtések, sőt még a heg is ott volt a csuklóján, amit még akkor szerzett, mikor kiskorában a tiltás ellenére felment a padlásra, s ott egy kiálló vasdarabban megvágta a kezét.
Emlékezett gyerekkori önmagára, s nem egyszer átkozta is magát azért, hogy nem tudott megmaradni olyannak, mint akkor volt. Mert bár csak gyerek volt még, megvolt benne az őszinteség, az együttérzés teljesen tiszta érzése, az az igazi, ami nem hasonlítható semmihez, ami szívből jön. Hányszor, de hányszor gyűlt emiatt könny a szemébe, s mindennél jobban szeretett volna gyerek lenni, csak még egy kicsit.

És tessék, most itt áll előtte gyerekkori önmaga, és a pokolra kívánja, annak is a legmélyére, és őt okolja mindenért, ami történt. Ha akkor nem hallja, ahogy a szülei veszekednek, nem lesz olyan elzárkózott, nem lesz undok az emberekkel, nem lép be végül abba a szektába. Christie is boldog lehetne mellette. Igaz, Christie most is boldog, mert tudatlan, mert ő nem mert elmondani neki semmit, mert félt, hogy ha Christiet elengedi, nem lesz többé senkije, aki bízna benne.

Tompa léptek jelezték tudatának, hogy az orvos távozott a szobából. Egyre több zajt érzékelt, hallotta a gépek zúgását, érezte a vénáiban futó csöveket, majd a lány hűs kezeit az arcán. Aztán azt a lágy illatot, ami belőle áradt, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá. Puha, meleg ajkait érezte a homlokán, majd könnyeit, ahogy sajátjaként csordul végig az arcán.
Egy szent könnyei – gondolta magában. Egy olyan szenté, akiért maga is szenté válna.
Minden erejét összeszedve a lány nevét préselte ki ajkai között. Halk volt, erőtlen, a leggyengébb tavaszi szellőcske is semmivé oszlatta volna, s tán még maga sem hallotta meg, csak érzékelte a levegőt, ahogy a torka megfeszül, ajkai mozognak. S azután a lány közelebb kerül hozzá. Hallotta halk, csitító szavait, és érezte, ahogy lelke a sok hidegben töltött nap után végre átmelegszik, s ettől tagjaiban is egyre több erőt érzett.
Felemelte egyik kezét, s a lány térdére csúsztatta. Erre ismét csak aggódó, csitító szavakat kapott válaszul. Saját szavait nem hallotta, a lányét sem, s csak remélni tudta, hogy ajkai tényleg azokat a szavakat formálják, amiket ő mondani akar.
„Mondd ki a nevem és csókolj meg! Akkor te is velem jöhetsz!” – küldte a szavakat ajkainak. Először a lány tiltakozását érezte, majd ismét azokat a puha meleg ajkakat, amelyeket nemrég még a homlokán pihentek. Majd ismét lecsukódott a szeme, ő maga pedig a hideg szoros ölelésében ébredt fent a toronyszobában…

…teljesen egyedül



A Hold már az égbolt közepén ragyogott, ahogy Aaron kitekintett az ezüstben fürdő tájra. A napközben élénkzöld fák most misztikus árnyalatot öltöttek, elbűvölve nézőjüket, azt sejtetve vele, hogy egy jobb világban vannak. Egy olyan világban, ahol minden lehetséges, és ez a minden csak jó, jó a jó hátán. Aaron mégis egyre inkább fázott, ahogy egy hevesebb fuvallat átsüvített a toronyszoba két szemközti ablakán, belemarva a fiú amúgy is átfagyott csontjaiba.

Még érezte ajkán a lány csókját, tudta, hogy nem álmodott, tényleg visszatért a saját világába, képes volt kiszabadulni a toronyból, bár a kisfiú ezt megtiltotta. Tudta, hogy dühös lesz rá, azt is, hogy hamarosan megjelenik. Azt is, hogy Chrisből most mi lett, hogy ki vigyáz rá, mindent tudott, bár remélte, nem így történik majd, hogy a lány vele marad.

Halk csilingelés és enyhe áfonyaillat jelezte, hogy a kisfiú megérkezett.
- Szia! – köszönt neki gyerekhangján, felnőttként.
- Hello – vakkantotta oda félvállról Aaron. – Mesélj, ma melyik részét vesézzük ki a múltamnak?
Nem érkezett rá válasz, egy ideig csak a szél süvített egyik ablakból a másikba. Odalentről a szélben egymáshoz bújó lombkoronák zaja hallatszott fel. Az ezüstös fényben minden, ami odalent volt, ugyanolyannak tűnt, egy formának, egyenértékűnek, pedig épphogy csak színüket vesztették el. Idefentről minden békésnek tűnt, szépnek, őszintének. Ám a kisfiú közel volt, tisztán látszott sárga pulóvere és kopott farmernadrágja.

Ahogy a kisfiú levegőt vett, s szólásra nyitotta a száját a szél elállt, csöndben maradt, egészen addig, amíg csak az beszélt.
- Ma nem leszek itt sokáig. Nem is akarom most kivesézni a szüleink veszekedését. Még kevésbé a nagyanyánk halálát, amit most is olyan mélyre igyekszel temetni magadban. Ma csakis és csak egyetlen egy dolgot akarok megtudni, mégpedig, hogy: miért? Hallod, Aaron, miért?

Ismét nem érkezett válasz, s a hallgatásban a szél is felerősödött. Aztán Aaron megfordult, egyenesen a fiú szemébe akart nézni – aki akkorra már nem volt sehol. Lassan, kimérten visszafordult, szemével átkutatva a szobát a fiú után. Már épp megnyugodott, hogy az eltűnt, majd ijedten hőkölt hátra, amikor ismét az ablakhoz fordulva a kisfiú gyászos arcával találta szemben magát. Nem kellett neki még egyszer feltennie a kérdést, Aaron így is ki tudta olvasni belőle a válaszra való szomjúságát, s most ettől rémülten hallgatott.

Hiszen csak egy kisfiú, szidta magát. Félsz tőle, holott egy légynek sem lenne képes ártani… Nevetséges vagy!

- Az ám! Egy légynek sem! – csendült a kicsi fáradt hangja, melybe hatalmas fájdalom vegyült. – Most még nem, de nézz csak magadra! Embereket öltél! Ártatlan embereket! Képes lettél volna megölni az első utadba kerülő embert, csak azért, mert neked, igen, jól hallottad, NEKED rossz kedved volt! A lány, akiért most annyit adnál, magát az életedet is, holtan, megszégyenítve feküdne valahol egy patak mélyén, elvágott torokkal, ha nem árad belőle akkora erő, ami még a te elborult elmédet is észhez téríti! Hogy félsz-e tőlem?! Igen… Te mindenkitől félsz, hallod? Mindenkitől! Egoista vagy… Azt hiszed, csak belőled áll a világ, és olyan fájdalmak miatt ölsz, mint egy kettes dolgozat… Akkor is ezt tennéd, ha a nagyi látna? Mi lenne, ha ő még élne? Szerinted büszke lenne arra, amit teszel? Halljam?!
- Elhallgass! – üvöltötte Aaron torkaszakadtából. A kicsi elvesztette az egyensúlyát, és kizuhant az ablakon. Aaron azonban vissza sem fordult, ki sem nézett utána, teljes erejéből verte öklét a falba, a pokolra kívánt mindent, az életét, a szülei életét, s mostmár azt is remélte, a nagyanyja is ott van. Mélyen legalul, hogy neki is épp annyira fájjon, amennyire ő szenved most, az unokája, akit mindig annyira szeretett, és mégis magára hagyott.

Tehetetlen dühében egyre csak verte és verte a kemény kőtéglákat, még lábai össze nem csuklottak, s szemhéja össze nem zárult…