A Jelentés

Tisztelt Tanács!

Örömmel jelentem, hogy tegnap végre elértem a megadott koordinátákat. Az eltelt egy hónapban volt időm alaposan felkészülni az első találkozásra. Mikor elérkezett a naprendszerünk széléhez a szonda, már akkor tudtuk, hogy túl sokáig utazhatott az űrben. Azt is tudtuk, hogy a nép, amelyik az útjára bocsátotta, még nem érte el a csillagközi utazás technológiáját. Utam során reménykedtem, hogy a térbeli távolságunk ellenére mégis sikerül felvenni a kapcsolatot ezekkel a humán lényekkel. Sajnos elkéstünk.

Mikor a naprendszer közelébe értem, elkezdtem sugározni az általuk küldött kódsorozatot, és legnagyobb örömömre azonnal választ is kaptam, egy automata jelsorozatot. Miután sikerült felvenni a kapcsolatot, reméltem nem fognak ellenségesen fogadni a bolygót uraló lények.
Ahogy egyre inkább megközelítettem a bolygót, több gyanús jelet is találtam. Sehol sem volt légi közlekedésre utaló nyom, sőt a bolygót körülvevő szondák is csak digitalizált jeleket sugároztak. A leszállásra az engedélyt egy automata adta meg. A felszínen csak a gépek mozogtak.

Az első androiddal nem sokkal a leszállást követően találkoztam. Egy magas nő volt, kellemes beszédhanggal és külsővel. Tényleg ezek a lények hasonlítottak leginkább ránk külsőleg. A gép kedvesen üdvözölt, majd megkérdezte jövetelem célját. Látszott, sokszor begyakorolt párbeszéd volt ez.
Kicsit zavarban voltam, mivel azt hittem én leszek az első lény, aki más bolygóról látogat ide, de mivel senki más nem jött üdvözlésemre, így először arra gondoltam, biztos más fajjal is felvették már a kapcsolatot és ez a jól bevált protokoll. Kértem vezessen egy emberhez. Ő azt válaszolta, hogy hív azonnal egy járművet, ami elszállít úti célomhoz. A négykerekű jármű, ami érkezett, ugyancsak automata volt.

Utazás közben volt időm szétnézni. Az épületek nem voltak elhanyagoltak; a házak rendben voltak tartva, a kertek, az utak mind-mind gondosan ápoltak, frissen meszeltek és mindenhol gépek szorgoskodtak. Mintha mindenki csak bement volna a lakóházakba, és a robotjait hagyta volna csak kint. Minden erre volt programozva. Rend és tisztaság, se por, se piszok, se eldobott zsebkendő vagy pohár. Lassan megálltunk egy egyszerű építmény előtt. Valamiféle templomnak gondoltam, mert leginkább a mi templomainkhoz hasonlított. Ekkor futott át rajtam valami rossz előérzet. Az ajtó magától kinyílt előttem és az út egyenesen vezettet előre.

A folyosó végén egy nagy terem nyílt. A terem két oldalán mindenféle gépek és robotok voltak kiállítva, egyszerűbb és fejlettebb típusok, gondosan megnevezve. A következő teremben az emberekről és alkotásaikról volt egy kiállítás.
A harmadik terem bejárata felett egy mondat volt: ECCE HOMO – Íme az ember! Tudtam, hogy ott végre választ kapok a kérdésemre: Hol vannak az emberek? Középen egy fadobozt helyeztek el, rajta egy név: John Doe, élt 82 évet. A fadoboz mellett egy adatlemez volt és egy lejátszó. Remegő kézzel elindítottam a lemezt:

„Üdvözöllek idegen a Földön! Sok évszázad telt el a várakozással, hogy megismerhessünk egy idegen civilizációt, ám mostanáig mind hiába. De Ti eljutottatok hozzánk és csak remélni tudom, hogy megérted ezt a felvételt.
A nevem John Doe. Én voltam az utolsó ember a Földön. Az igazi nevemre már nem emlékszem, sok év telt el anélkül, hogy valaki megszólított volna, hiszen robotjaink csak Mesternek szólítottak.
Hogy mi is történt velünk? Egyszerű. Az, amire mindig is vágytunk. Az ember élete egyre könnyebb lett köszönhetően az általunk kifejlesztett gépek és androidok hadának. Először csak a munkát adtuk át nekik, majd minden egyes munkafázisra kitaláltak egy gépet. Egyre többen vették robotokkal körül magukat, végül mindenkinek lett mindenre egy gépe. Az emberek elkényesedtek. Elhidegültek egymástól, nem akartak beszélni egymással és nem akartak emberi kapcsolatokat. Egy androidot arra lehetett programozni, amire épp kedvük támadt. Többé már nem voltak rászorulva egymásra az emberek, így nem keresték egymás társaságát. Nem kellett gyerek se nekik. Az emberiség végét nem egy háború okozta, nem is valamilyen természeti katasztrófa, még csak nem is a saját mocskába süllyedt bele. Az végzett vele, ami megadta a lehetőséget a felemelkedésre: a kapcsolatok és egymás segítése.

Az elszigetelődés megtette a hatását. Volt kiszolgálás mindenre, a virtuális valóság mindent megadott, amire még valaki úgy érezte szüksége van: a csodálatos afrikai naplementét épp úgy lehetett élvezni otthon, mintha fárasztó utakon odarepült volna az ember. Így nem repült oda. A szüleim voltak az utolsó szülő-pár a bolygón. Az anyám és az apám is így haltak meg. Egy gyönyörűen szép illúzióban.

A gépeink csodálatosak. Képesek arra, hogy megjavítsák önmagukat, és hogy elvégezzék a rájuk bízott feladatokat még hosszú idő elteltével is. Képesek kiszámítani a legvalószínűbb dolgokat, a legrövidebb, legoptimálisabb módszereket. De nem képesek gondolkodni. Nem kreatívak. Csupán gépek. Ahogy egy teafőző is csak teát tud főzni, úgy nem képes teát nemesíteni. Nem adtunk nekik kreativitást. Féltünk, hogy ellenünk fordítják ezt a képességet.

Tudtam, hogy én vagyok az utolsó ember. Az életemet arra tettem fel, hogy beprogramozzam ezeket a gépeket arra, hogy ezt a világot tartsák fenn így, ahogy az utolsó napomon itt fogom hagyni. Képesek legyenek fenntartani az egykori szépség látszatát, és az illúziót, hogy valaha itt élt egy faj, akit embernek neveztek. „

A fenti felvétel után térdre borultam és hálát adtam a Teremtőinknek. Nekünk adtak kreativitást és képzelőerőt, és elláttak minket gondolkodási képességgel, mielőtt örökre eltávoztak közülünk. Javaslatom a tanácsnak, hogy hagyjuk a Föld nevű bolygót érintetlenül és a naprendszerük végén tegyünk ki egy emlékeztető táblát: ’ECCE HOMO!’ felirattal.
Tisztelettel:
H0mo 2015/99es modell.