A dunai hajós

Hirtelen nem tudtam, merre van a fönt és merre a lent. Megszédültem, elvesztettem a tájékozódást. Egy kis víz ment a számba és megijedtem. Egy örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, nem lehetett több, mint egy másodperc. Mégis átéltem a halálfélelmet, ha el is suhant rögvest, ahogy megláttam a fényt és elindultam az irányába. Fejem ismét kint volt a vízből. Kiköhögtem a számból a vizet, miközben a többiek röhögését hallottam magam körül a stégről. Szememből is kidörzsöltem a vizet, hajam hátrasimítottam, miközben hevesen kapálóztam a lábammal, hogy fennmaradjak, majd leszidtam őket. Hogy nevethetnek azon, hogy én fuldoklom?! És ha ott maradok? Beugrott volna valaki értem? De tényleg? Amint az ijedtség elmúlt, már én is nevettem velük együtt. Kintről a stégről a baleset tényleg vicces lehetett: nekifutottam jó messziről, hogy nagyot tudjak ugrani a Dunába. Végigtrappoltam a síkos deszkákon, majd az ugrás pillanatában megcsúsztam és a fejesből egy szaltó lett. Most hirtelen kiemelkedtem a vízből, megmarkoltam a stég szélét, majd felhúztam magam. - Most röhögjetek!

És röhögtek. Mármint Iván és Dóri, egy barátom és egy lány a szomszédból.
- De ha nem egy perccel ezelőtt mondtad volna, hogy valaki el fog csúszni, nem is lett volna akkora poén - gúnyolódott Iván. Na én felmegyek, nálunk mindjárt ebéd van. Nyáron két dolgot nem szabad csinálni: tanulni és éhesnek lenni. Ti maradtok még?
- Maradunk? - kérdeztem Dórit.
- Csónakázzunk, ha benne vagy! - ajánlotta, miközben bájosan mosolygott. Dóri maradt, mi meg elindultunk a nyaraló irányába: Iván ebédelni, én meg a gumicsónakért. Miután jó étvágyat kívántam, elváltunk és elindultam a házunk irányába. A nyaralónk a főút mellett van, körülbelül száz méterre a Dunától. A parton egy sétány halad, párhuzamosan a folyóval, ebből nyílik az a kis utcácska, ami hozzánk vezet és amely merőleges a főútra. Egy kis idő múlva kiszélesedik, jobb kéz felől van a ház. Beléptem a kapun, megkerültem a házat és leakasztottam a falról a csónakot. "Ez a legpraktikusabb módja, hogy ne legyen útban sehol: két csavar, melyekre a mentőkötél segítségével van felakasztva a csónak.

Az egyik éjszaka kintfelejtettük és ellopták, de szerencsére a rendőrök megtalálták…csak azt nem értem, hogy miért terelődnek a gondolataim teljesen másfelé. Lent vár egy helyes lány a stégen, hogy ringatózzak vele a vízen egy órácskát, nekem meg egészen más dolgokon jár az eszem." Hátamra kaptam végre a "tutajt" és elindultam vissza a vízhez. Meztelen talpamat néha fel-fel kaptam, amikor beleléptem egy éles kőbe, mégsem húztam papucsot. Hátamon a csónak eltakarta a napot, egyszer-egyszer felnéztem az égre, mintha azt méricskélném, elég erősen süt-e, hogy lebarnuljunk. Az út végén egy kis lejtő vezet a partra, majd fel a stég deszkáira. Dóri már messziről meghallotta jöttömet, követte tekintetével, ahogy közeledtem.
- De sokáig tartott! - nyomta meg a hangsúlyt a mondat elején.
- Könnyű itt napozni és várni, hogy mindent én csináljak! - válaszoltam. Egymásra mosolyogtunk. Dóri a stég szélén ült, lábait a víz fölött lóbálta.
- Bugi van a lábadban? - kérdeztem. Elmehetünk este táncolni, ha gondolod.
- Nagyon humoros! - mondta, miközben összeráncolta egész arcát, és abbahagyta.
- Akkor szerintem csobbanjunk. A mentőkötélnél fogva behajítottam a csónakot a vízbe, vigyázva, nehogy a fagerendák kiszúrják.

Leguggoltam, Dórira néztem és vártam, hogy beszálljon. Egy pillanatra úgy tett, mintha nem látná, hogy rá várok, majd meggondolta magát és felállt. Odajött hozzám, leguggolt ő is mellém, és rámnézett. Arcunk alig néhány centire volt egymástól. Egy darabig úgy maradtunk, meredtünk egymásra, mosolyra húzódó szájjal. Majd megkérdezte:
- Mire várunk?
- Arra, hogy a kisasszony végre belehelyezze hátsóját ebbe az úszó alkotmányba, mely alig várja e gyönyörű popsi érintését.
- No jó, belehelyezem. - És egy röpke pillanat múlva már el is löktem magunkat a stég cölöpjétől, hogy útnak induljunk le- vagy fölfelé a folyón, úticél nélkül. Vagyis titkon azért volt úticélom, ha nem is mertem megfogalmazni. Annyi mindenesetre már teljesült is, hogy lábunk összeért, és ahogy eveztem, ütemesen dörzsöltük egymás bőrét.
- Sűrűn borotválod a lábad? - kérdeztem, miközben tekintetem végigsiklott lábfejétől combjáig, kicsit feljebb, mint a kérdéses terület.
- Miért fontos ez annyira?
- Mert nem marad bőr a lábamon a nap végére!

Ekkor Dóri finoman belém rúgott, jelezve, hogy túlmentem már a határon. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, élveztük, ahogy ringatózott a csónak. A nap zenitjén volt, erősen tűzött. Éreztem, ahogy gyöngyöztek a verejtékcseppek a homlokomon és a hónom alján. Ő cseppet sem izzadt, olyan frissen nézett ki, mintha most szedte volna rendbe a toalettjét. Fekete haját nemrég vágatta le, a nyár miatt, úgyhogy most csak vállig ért. Nem először napozhatott, mert bőre szép barna volt, narancssárga kétrészes fürdőruhája jól mutatta a kontrasztot, mintha világított volna. Karjait a csónak két peremén nyugtatta, fejét hátravetette, alig fitos kis orrát a nap felé bökte. Lábait kicsit szétrakta, ameddig a csónak fala engedte.

Elment mellettünk egy motorcsónak, mire abbahagytam az evezést és úgy fordítottam a csónakot, hogy a hullámokat oldalról kapja. Elengedtem az evezőlapátot és hátradőltem. Csendben figyeltük, hogy dobálja a hullám a könnyű kis gumicsónakot. Különös, cuppogó hangot hallatot, ahogy a vízről felemelkedet, majd visszaesett. De a motoros hangja nem csendesedett el, a hajó megfordult és felénk tartott. A vezető leállította a motort és a szerkezet csöndesen mellénk siklott. Ekkor már láttuk, miért jöttek oda hozzánk. Néhány kilométerrel arrébb, Szigethalmon lakik egy lány, Éva, akit egy barátomon keresztül ismerünk mindketten. Éva helyes lány, vállig érő, barna haja, barna szeme van. Kissé molett, de ez csöppet sem zavaró, mert nagyon is nőies, az alakja is és az egész egyénisége. Valószínűleg éppen monokinizett, mert a melltartóját húzogatta. Kicsit felvágták a száját, így tőle várt őszinteséggel kérdezte, hogy mit tervezünk kettesben, félig pucéran - a fürdőruhára gondolt - rejtve a kíváncsi tekintetek elől ebben a lélekvesztőben. Úgysem beszélgettünk éppen, úgyhogy szívesen váltottunk vele néhány szót. A megjegyzését látszólag elengedtük a fülünk mellett, és válasz helyett egymásra néztünk egy pillantás erejéig. Amint a társalgás lanyhult, "felszedték a horgonyt" és pár pillanat múlva már itt sem voltak. " Éva is olyan gyorsan csinál mindent, mint ahogy most eltűnt. Gyorsan beszél, gyorsan vált témát… Itt ülök egy csónakban egy csodálatos lánnyal és én mégis másvalakire gondolok.

Pedig milyen helyes a Dóri. Imádnivaló a fekete haja, a sötét szeme. Kicsi mellei vannak, de formás csípőjének vonalát keskeny derék követi, vastag, nőies combjai pedig csodás látványt nyújtanak. Lent mindenütt gömbölyűséget látni, ellentétben arcával, mely határozott élű. Érdekes arca van, ezt lehetne rá mondani. Vagy nem is, inkább különleges. Pár napja még nem így láttam őt. Akkor még csak barát volt a szememben, de most valahogy kezdenek megváltozni a dolgok." Lábunk egymás mellett, szemünk egy-egy pillanatra a másik testét lesi. Nem mertünk nyíltan a másikra bámulni. Eszembe jutott valami, valami hétköznapi, ide nem illő dolog, de szerencsére nem mondtam ki. Mindkettőn keze a vízbe lógott, jólesett a hideg víz a fülledt melegben. Megpöcköltem a vizet, úgy, hogy rá is jusson belőle. Csak szemei nevettek. Nyomban visszapöckölt, de több vizet, mint én. Ott feküdtünk hátradőlve a csónakban, egyre nyíltabban egymást méregetve és várva, hogy mi fog történni. Egy pillanatra megfordult a fejemben, mi lesz, ha meglátnak a partról, de nyomban el is felejtettem. Tovább játszottunk, míg végül már lapátoltuk egymásra a hideg vizet, teli volt vele fülünk, szánk, hajunkból csöpögött a víz. Aztán hirtelen abbahagytuk, tekintetünk a másikéra tapadt. Néhány másodpercig nem tudtam, mit tegyek. Messze ültünk egymástól, kezemmel még lábát is nehezen értem el. Egy romantikus regényben ilyenkor jön a csók, de itt most hosszú ideje nem történt semmi, csak nagy csend volt.

Villámcsapásként jött az ötlet:
- Ússzunk! - tört ki belőlem, ő pedig hálásan nézett rám, hogy megmentettem a helyzetet. - És már bent is voltunk. Ismét, mint két gyerek fröcsköltük egymást. A csónakot közben elvitte a víz, utána iramodtunk, egyre gyorsabban, mintha nagyon fontos lenne, hogy minél előbb odaérjünk. Megfogtuk egy kézzel a mentőkötelet, lábainkkal pedig szaporán "lépkedtünk", hogy fennmaradjunk. Kicsit esetlenül mozogtunk most mindketten, úgyhogy Dóri háttal nekitámaszkodott a csónaknak, amelyet most mindkét kezével megmarkolt. Olyan védtelennek látszott, úgy éreztem most bármit csinálhatnék, hiszen nem tud védekezni. Az erőlködéstől sűrűn és hangosan kapkodtuk a levegőt, hajunkból csöpögött a víz, a vízcseppek arcunkra hullottak. Dóri haja szorosan, rendezetlenül tapadt fejére, mint egy hosszú és verejtékes futás után. Mellé siklottam és mindkét kezemmel megfogtam a mentőkötelet, szemben vele. Alig néhány centi választott el tőle. Megcsókoltam. Hosszú volt a csók, olyan hosszú, mint amennyi ideje vártam, hogy megtörténjen.

Csak egymásra figyeltünk, közben lábainkkal abbahagytuk a tempózást. Mindketten lassan besodródtunk a csónak alá, én alul, ő fölöttem. Valahogy kikászálódtunk ebből a kényelmetlen szituációból, közben nevettünk. Nagyon sokat nevettünk ma. Visszamásztunk a csónakba. Hiába voltunk kint a vízből a varázs nem múlt el. Fél térdre ereszkedtem pont, ahogy ő is, és ismét megcsókoltam. Éreztem lábam alatt a vizet, a hullámokat, melyek bizonytalanná tették minden mozdulatunkat. Átkaroltam és éreztem sima, vizes bőrét, vékony kis teste olyan törékenynek tűnt. Végigsimítottam dereka vonalát, éreztem hogyan szélesedik ki csípője és hogyan lesz belőle két formás, nőiesen vastag comb. Vizes fürdőruháján keresztül tapintottam gömbölyű fenekét, majd ismét visszakalandoztam gerince mentén hátára, egészen a melltartó kapcsáig. Lassan, nehogy ellenkezzen, kikapcsoltam a melltartót és elengedtem. Mellei félig látszottak ki, mivel karjaival még szorította a melltartót. Belecsókoltam mellei közé, majd óvatosan elkezdtem lefejteni a melltartót. Ahogy húztam le, úgy ujjaim hegye végigsimították melleit. Dóri figyelte minden mozdulatomat, minden arcrezdülésemet, figyelte, hogy tetszem-e neki. Nem kellett csalódnia, áhítattal vizsgáltam minden porcikáját, mellének fehér bőrét, mely elütött nap barnította karjaitól, nagy mellbimbóit. Két kezembe vettem a két félgömböt és csak tartottam és gyengéden masszíroztam. Szinte szétomlott kezemben a puha test.
- Olyan jó, ahogy csinálod! Én már tegnap este is szerettem volna veled, nem vetted észre?
- De azt hiszem láttam, csak nem mertem. Voltár már fiúval?
- Hát persze, nem vagyok már olyan fiatal.
- Pedig annak nézel ki. Én még nem voltam senkivel, talán azért nem volt bátorságom.
- És most van?
- Hát nem látod? - kérdeztem és combjait kezdtem simogatni. Először hosszú combjának külső részét csípőjétől térdéig, majd vissza. Még mindig térdeltünk, de amikor combját belülről is megérintettem Dóri lehúzott magával a csónak aljára.

A csónak a fröcsköléstől már teli volt vízzel, csuklómig benne voltam a vízben, ahogy megtámasztottam magam. Csókoltam arcát, nyakát, fülé. Melleire kezdtem puszikat adni, először csak oldalt, majd lassan közelítettem a mellbimbók felé. Dóri karjával fogta fejem, beletúrt hajamba, vezette mozdulataimat. A csónakot mindeközben vitte a víz lefelé a Dunán, egyre kijjebb a part irányába. Mindebből mi ketten semmit nem vettünk észre, rajtunk kívül más nem létezett. Néhány száz méterre onnan, ahol vízre szálltunk, volt egy nagy stég, egy táborhoz tartozott. Jó időben szinte mindig voltak rajta fiatalok. A stég jó mélyen benyúlt a vízbe, maga mögött hagyva a nádast, mely két oldalról körülvette. A stég hatalmas fagerendákból volt összetákolva, melyeken most rengeteg lány napozott, a fiúk többsége meg horgászbotjait lógatta. Csónakunk egyre közeledett feléjük, de mi ebből mit sem vettünk észre. Pedig tudhattuk volna előre, hogy ez fog történni.
- Nézd már mit csinálnak azok a csónakban! - mondta az egyik lány a stégen. Barátnője is elnézett abba az irányba, majd összekuncogtak ketten.

A többiek is észrevették a különös jelenséget és érdeklődve nézték, hogy mi fog történni. Látták, amint térden állva lehúzom Dóriról a melltartót és ahogyan eltűnünk a csónak alján. A csónakban fekve csókjaimmal egyre lejjebb araszoltam lélegzetelállítóan formás testén. Fürdőbugyijához érve éreztem a Duna szagát, mely a bugyiból áradt, kitapintottam alatta szeméremajkainak kitüremkedését. "Kérlek vedd le!" - sóhajtotta. Én két lába között térdeltem. Dóra megemelte csípőjét, én meg egy finom mozdulattal lehúztam róla, először csak a combjáig. Lehajoltam, hogy csodáljam a "csodák háromszögét" és belefúrtam orrom buja szőrzetébe, itt is éreztem a dunai víz jellegzetes szagát, majd tovább húztam róla a bugyit. Lábait oldalt fordította és felemelte, hogy könnyebben le tudjam húzni. Amikor visszahelyezte lábait, csak úgy tudta berakni a csónakba, hogy szétterpesztette őket. Ekkor szeméremajkai megnyíltak és láthatóvá vált rózsaszín belsejük. Kikerekedtek szemeim látva legféltettebb kincsét, melyet most megmutat nekem. Abban a pillanatban szerettem volna rávetni magam, de nem tettem, mert neki is örömöt akartam okozni.

Néztem egy darabig testét, csodálatos volt nyíltsága és gömbölyűsége.
- Nem láttál még ilyet? - kérdezte izgatottsággal és türelmetlenséggel a hangjában.
- Nem. - mondtam félve.
- Akkor én leszek neked az első. Ez nagyon izgalmas.
- Nekem is.
- Vedd már le a fürdőnadrágodat! - mondta kissé megváltozott, dorgáló hangnemben. Nem is, majd én leveszem. - és egy gyors mozdulattal letolta egészen térdemig. Érdekes, azt gondoltam korábban, hogy nagyon szégyellném magam egy ilyen helyzetben, de most a szégyenérzetnek nyoma sem volt, bár mindig is szégyenlős voltam. Sőt, élveztem, ahogy nézi, jó volt látni, hogy tetszik neki és nem viszolyog tőle. Kezével megfogta heréimet, majd végigsimította kezét hímvesszőm alján, a makkom irányába, mintha nagyon lassan intene, hogy mennyek közelebb. Még egyszer megismételte a mozdulatot, majd hanyatt feküdt. Most már egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Lábait szétrakta, lábfeje a csónak peremén nyugodott. Puncija most ismét megnyílt, parancsolóan kiabált felém.

Lehajoltam és megcsókoltam. Mintha neki is külön egyénisége lett volna, saját vágyai. Nyelvemmel beléhatoltam, körbejártam kívül-belül. Dóri közben izgett - mozgott csípőjével. Kezemmel szétnyitottam szeméremajkait, nyelveimmel éreztem a nedvességet, ahogy csorogna kifelé, ha én fel nem fognám. Nyelvem hegye csiklójához ért, először csak egy pillanatra. Majd megint és újra. Fél szemmel láttam, ahogy zilál, emelkedik-süllyed két szép melle, és hallottam hogyan hagyja el száját a sóhaj, minden egyes levegővételnél.
- Kérlek! - tört ki belőle és lábaival olyan mozdulatot tett, mintha át akarná karolni derekam. Mellé kúsztam, bizonytalan tekintettel a szemébe néztem, és beléhatoltam. Ő átfogta testem lábaival és egy ütemre mozgatta csípőjét az enyémmel. Láttam, ahogy nézi, hogyan forr össze testünk, láttam hatalmas pupilláit és aztán már nem láttam semmit, csak éreztem... Meghallottam a lány nyöszörgését meg saját sűrű lélegzetvételemet... Meg hallottam a üdvrivalgást a stégről. Alig néhány méterre voltak tőlünk a táborozó fiatalok, akik mindent láttak. Az evezőkhöz ugrottam és hatalmas evezőcsapásokkal távolodtam a part közeléből, miközben Dóri a továbbra is csónak alján húzta meg magát.

A Duna közepére, már tisztes távolságra a kíváncsi szemektől csendben felöltöztünk és kieveztünk a partra. Iván már várt minket, messziről integetett felénk.
- Mi történt, miért vagytok ilyen szótlanok? - kérdezte.
- Semmi, csak fáradtak vagyunk. - Vállamra kaptam a csónakot és se szó se beszéd megindultam fölfelé. Dóri jött mögöttem, Iván mondta, hogy ő még lent marad a stégen napozni. Baktattunk fölfelé, valahogy nehezünkre esett egymásra nézni, féltünk, mit érez most a másik.
- Van kedved sétálni? - törtem meg a csendet.
- Hová gondolod?
- Az erdőbe. - Végre rám nézett és azt kérdezte:
- Miért pont oda?
- Találd ki!...