Pondss beküldött történetei

Néha nem is tudom, hogy mit kívánjak az ilyen embernek: hogy maradjon ilyen, mert nem érez fájdalmat, igaz, valódi, zsigerből jövő örömet sem.
Vagy igenis egyszer, csak egyszer érezzen? Az ám, csak ahhoz önmagát kellene saját lelkéhez közel engednie. Csak nem megy neki. Mert az már azzal járna, hogy észre kellene vennie magán kívül másokat is. Felelősséggel kellene cselekednie, nem megfutamodnia, és mindenekelőtt felvállalni, hogy kicsoda is Ő tulajdonképpen...

- Melletted annyi fájdalmat éltem át, hogy még egy-kettő nem számít – felelte és tovább nézett – Ha vele vagy, is olyan szép vagy, mint mikor velem voltál?
A táskámba nyúltam, elővettem a mobilom, és felé nyújtottam.
- Tessék, hívd fel és kérdezd meg tőle. Nem nézegetem magam közben...

Tudtam, hogy az lett volna a legjobb, ha megmondom neki, hogy fölösleges tovább, mert meghalt a barátságunk, meghalt minden, ami összekötött minket, de fájt, nem tudtam beismerni a kudarcot, nem tudtam temetni azt, amit már csak reméltem-hittem, hogy szeretek. Kétségbeesetten kutattam emlékeim között, hogy legalább egy boldog pillanatot tudjak magam elé idézni, amit közösen éltünk át, de nem volt ilyen...

Hazasietünk, otthon gyors bemutatás az apámnak, elrohanunk a szobámba, leülünk az agyra. Furcsa helyzet ez, soha nem hittem az ilyesmiben. Mondani akartam valamit, de inkább tovább csókolóztunk...