Lisbeth beküldött történetei

A felejtés sosem egyszerű dolog, főleg, ha belénk ivódott minden érzelem, mozdulat, kedves pillantás. Az illatok, az emlékek, és a legelső percek, mikor a kezünkben tarthattuk a kicsiny kis teremtéseket. Mikor legelőször bújt hozzánk, mikor átvirrasztottunk egy éjszakát, mert mintha sírt volna, és mi segíteni szerettünk volna, majd teltek múltak az évek, és egyre több dologra kellett oda figyelni, és ők valahogy mindig kimaradtak…

Hollófekete hajfürtök megtörten hullnak alá a nyak vonaláig, míg az egykor a világra csodálkozó jégkék szempár, sötét, komor szomorú lélektükrökké vált. Beesett porcelánfehér arc, mely kitudja, mikor látott utoljára napfényt. A vértelen ajkak lefelé görbülnek. Nincs élet a nő közelében, olyan, mintha egy halott lenne, aki felébredt ezeréves álmából, hogy végignézzen a gyarló emberiségen, mit tettek a világukkal...

Erősebb fuvallat söpör végig a poros emléktemetőn, s egy apró lap indul el végtelen útjára, mely igazán csak most kezdődik el… meg fogja tapasztalni milyen az élet, mit kell végigélnie egy embernek, mikor a Földre érkezik. Talán szakadtan tönkretetten tér majd vissza nem létező gazdájához, akit már hiába fog várni. Egy fénykép száll messze, messze, s nem tudni hol ér földet...