efopée beküldött történetei

- Mindenki a földre, bankrablás! – majd hangos lövésektől zengett a terem. Egy-két ember feljajdulva csuklott össze. A rablók mind símaszkot viseltek. Telefonon hívták a rendőrséget, és elmondták követeléseiket. A beszélgetés azt a nem elhanyagolható információt is tartalmazta, hogy ha nem teljesítik követeléseiket, tíz percenként tarkón lőnek egy embert. Úgy tűnt komolyan is gondolják. Kiválasztottak néhány embert, és sorban letérdeltették őket a fogadóterem padlójára. Az egyik rabló...

Nem akarta már megérteni. Fel akart menni az apjához, felmenni, és megnyugodni hogy minden rendben, mégis ismerik őt, mégis létezik. Felrohant a lépcsőn. Emlékezetből tudta, hol van apja irodája. Ahogy felért így nyugtatta magát. Semmi baj, itt van, majd ő megmondja, hogy létezem, majd megmondja, hogy ismer. Tenyerén érezte már a kilincs hidegét, mikor eszébe ötlött: és ha mégsem? Ha mégsem létezik senki emlékeiben? Benyitott az irodába. Apja felnézett asztala mögül.
- Segíthetek...

A doboz felé nyúlt, lepattintotta a fedelét. Két szem tabletta volt benne. Kiejtette őket a tenyerébe. "Mint egy szempár. A halál szemei."
Tudta mit kellene tennie, de nem mozdult a karja. És nem a betegségtől. A pohárra pillantott. Tartalmán tükröződött az égő képe. Hirtelen bátorság öntötte el. Szájába kapta a két szemet. Gyorsan a víz felé kapott. Szinte döntötte magába az élet utolsó cseppjeit...