bogumil beküldött történetei

Amint kiléptünk a gépből, megcsapott bennünket az istenien hűvös sivatagi éjszaka simogató fuvallata. Felettünk millió csillag ragyogott. Kibámészkodva magunkat lementünk a jéghideg légkondicionált tranzitba, ahol milliom ékszer, csecsebecse, ajándéktárgy, bundák, gyöngyök, táskák, és még ki tudja mennyi áru kínálta magát szemérmetlenül drágán. Na, ezekből nem kértem, csak a szememmel vettem meg őket...

Éjjel két órakor érkeztünk meg a kairói reptérre. Igen hűvös és holdvilágos éjszaka borult a városra. Könnyen észrevettük, hogy Kairó fölött vagyunk, mert az összes arab átrohant az ablakfelőli oldalra, és rajtunk keresztülmászva, egetverő dobogásba és ordítozásba tört ki: El Khair! El Khair! Ordították, miközben rajtunk feküdve, lefelé bámultak. Úgy ujjongtak, mint a gyerekek.
Kiszállva a gépből, megcsapott a sivatag felől érkező hűs levegő...

Másnap a hűvös 10 fok körüli időben, lengedező szélben indultunk útnak, hogy előbb busszal majd gyalog folytassuk sétánkat. A busszal felmentünk a hatalmas Szuhe Bátor emlékműhez és a monumentális Sztálin szoborhoz. Egyébként az egész olyan benyomást tett rám, mintha a századeleji Csitában vagy Irkutszkban valamelyik orosz katonai körzetének gyarmati kolóniáján járnék...

Hajnali ötkor értünk a kínai határra. Rögtön az ablakhoz tódultunk: Kínát látni. Az első benyomás, ami fogadott bennünket, az volt, hogy ellentétben a koreai kihaltsággal, itt hajnalban is nyüzsgés fogadott bennünket...

Elsétálva a Mauzóleum előtt sorra vettem a Mauzóleum falába épített hősök és híres emberek névtábláit, reliefjeit. A mauzóleumi szemlélődés után, átvágva a téren, a cár harangját, a hagymakupolás székesegyházat, a cári templomot, a kongresszusi palotát vettem szemügyre...

Sajnos a 27 fős csoportból 23-an a Taskenti út végére lerobbantak. Kitört közöttük a hasmenésjárvány. Valószínűleg valamelyik ebédtől kaphatták. Én ettől mentesültem, mert a kefírkúra megóvott tőle.megkönnyebbülten intettünk búcsút Üzbegisztánnak...

1984-ben még nem sokfelé tudtunk járni a világban. A szocialista tábor volt elsősorban megközelíthető. Hála a kényszer szülte úti céloknak, keresztül-kasul bejárhattam a Nagy Szovjetuniót Leningrádtól Vlagyivosztokig-minden kényszer nélkül. Mivel kék útlevéllel nyugatra csak háromévente utazhattunk akkoriban, így ha egzotikumra vágyott az ember, akkor megcélozta Kubát. Így tettem én is...

Moszkvába érve Tánya megszervezte a csomagok kihordását a buszhoz, és mi úriember módjára elfoglaltuk helyünket az előzőnél valamivel jobb panorámás buszban. És a busz elindult velünk a rémképként emlegetett Osztankinoi motelekhez. Ez a szállodának csúfolt háromemeletes téglakaszárnya az ötvenes években, Moszkvában tartott VIT-re készült...

A mecsetet hatalmas park vette körül árnyat adó fákkal. Amikor beléptünk a hús kertbe, már élelmes amerikai, francia turisták elfoglalták fotós leshelyeiket. Mi az udvaron őgyelegtünk. Én pedig ámulva fedeztem fel a hatalmas szökőkutat, a tavacskává duzzasztott mesterséges csatornát. Aztán a nyitott szenthelyen ámultam el...

Harminchat évesen kaptam első, úgynevezett piros útlevelemet. 36 évesen ültem először repülőn, és 36 évesen hagytam el először szülőföldemet. Katartikus élmény volt. Úgy kezdődött a dolog, hogy abban az időben már ki-kicsaptak korunk új kalandozói, bevásárló turistái a szovjet végekre egy kis barkács gépért, búvárszivattyúért és még sok más kurrens cikkért, hogy aztán idehaza többszörös áron megnöveljék alaptőkéjüket...