Ez így van...

Minden reggel, mikor karikás szemmel és kócosan felébredek, először arra gondolok, hogy még egy nap, amit ki kell bírnom nélküle. Aztán, mikor az öltözésre kerül a sor, és elkezdek tapogatózni a ruhák között, rájövök, hogy ma nagyon csinosnak kell lennem (minden nap ebben bízok, hogy talán, egy nap majd észrevesz). Bemegyek a fürdőbe, hogy felölttözhesse, miután leveszem a pizsamámat, látom a tükörben alacsony, nem rondán, de kissé fenekes önmagam, akinek melle hatalmas a testéhez, és majdnem sírok, mert tudom, hogy úgyse kellek majd neki. 
Az iskolában szembejön velem, köszönök, Ő is. Még látom rajta, álmos, de mint mindig, illedelmes. És szememben most se látta meg, hogy kell nekem.
Ez minden nap így megy...
De tudom, hogy egyszer, majd, he nem is Ő, de valaki meglátja a szememben, azt a bizonyos fényt...