Egy férfi illata Hangok, ízek

Egy férfi illata

Hangok, ízek és illatok jutnak rólad eszembe először. És a jövő, ami általad most kiszámíthatóvá vált. Aki tudja, mennyire jelentőségteljes dolog biztosnak lenni valakiben, az magában is biztos – az nyugodtan ébred. Úgy érkeztél, mint egy önmagát külön életre keltő kis grimaszkodás: nagyszájúan, visszakérdezősen, félig viccesen mosolygósan, félig nagyon is szigorúan. A magabiztosságodban feltűnt valami ismerős, finomíthatatlan kritikai él, ami kezdetben távolságtartóvá tett, majd beugrott: én vagyok.(A legkíméletlenebb és egyben legmeglepőbb ráeszmélés mégiscsak az, amikor az ember szembetalálkozik önmagával.) Aztán kiderült, jól megértjük egymást: te bennem magadat, én magamat benned. Mert már egyikünk sincs külön-külön. Mi vagyunk.
És a harmónia ácsolása közben betoppantak persze a kételkedők is – mert akik ismernek minket, tudják: a te habitusod meg az én temperamentumom, ha összeadódik, maximum egy hangos, némi túlzással ámokfutásba torkolló olasz családregény egész estét betöltő filmadaptációja jöhet ki eredményül. Az sem rossz! Persze mi tudjuk: a kívülállók kívül állnak – rajtunk és minden máson is. A mérvadó úgyis az, ami a négy fal között van: a kulcs csörrenésében, a hűtőajtót kinyitó mozdulatban, a lepedő ráncaiban.
Reggel, amikor elmész, visszafekszem a párnádra. (Nem tudom, ezt tudod-e.) A bőröd ott maradt illatában nyilvánvalóvá válik: ez köztünk csak így lehet. Okosan, szépen. Hófehéren. Hófehérben.