Vitorlát bont

Vitorlát bont a hajnalcsillag.
Szívemről kőhegy elgurul,
és bölcs időként messze ballag
a Nap, és az ég beborul.

Szűk rácsok mögül ásítozva
ért el hozzám a reggelem,
tegnap, amikor belém rúgtak
beígérték a kötelem.

Kaparom néha még a falat,
ha rám tör kéj vagy szomjúság.
Túlélnem kell, halnom nem szabad.
Nem fogad be a sírvilág.

Vonít a dög a rácsok mögül,
lábam reszket, ha rám ugat,
s a lelkem nagysága eltörpül.
Még nem lelem a kiutat.

Már évek óta itt vergődöm;
három lépés, vagy annyi sem,
csak bánat, kín és semmi öröm,
így telik el az életem.

Barátom olyan régen láttam,
hogy arca már a ködbe vész,
és a csupasz fák árnyékában
most véget ér ez az egész.

Ezt álmodom sok ezer éjjel,
s az ébredés, mi széjjeltép.
Kar nyúl felém, de sohse ér el,
cellám falán se hó, se kép.