Tegnapok

A tegnapok kérdései némán menetelnek a mába,
a ma fájdalma reccsenve vág a kemény fába.
A tegnapok örömei kacagva múltak el,
a jövőt hozó mondatok így halkultak el.
A csend maradt, maradni akart.
Körbeölelt, rám mosolygott, betakart.
Te pár rövid szóval elintéztél,
menni hagytál, üres kézzel elengedtél.
A csend viszont átölel, elkísér,
hosszú, gyönyörű meséket mesél,
lámpást gyújt és átvezet a sötéten,
megóv attól, amitől féltem.
Talán már testet is öltött valakiben,
talán már rám is talált egy idegen.
Talán remegett a hangja, mikor megszólított,
talán néma maradt, csak megcsókolt
talán rám sem mert nézni…
Talán nem is létezik ilyen férfi.

A tegnapok kérdései némán menetelnek
tovább egyenesen a semmibe,
nem követelnek választ, észrevétlenek
csak mélyen beíródtak a lelkembe.

Hogy tehetném meg, hogy nem felelek?